Hívők a pokolban

„A vallásos emberek félnek a pokoltól, az igazi hívők pedig már mind megjárták a poklot, ez a különbség.” Művészek beszélgettek hitről, tudásról, értékekről, zenéről.

Egy koncert akár életet is menthet. Amikor felmegy a művész a színpadra, nem tudhatja, hogy fellépése valakinek sokkal többet jelent egy zenei rendezvénynél. Bolyki Balázs, Magyarország legismertebb a capella együttese, a Bolyki Brothers együttes harmincnyolc éves énekese mesélt erről a Református Egyházi Napokon Székesfehérváron. Beszélgetőtársaival Pitti Katalin operaénekessel és Pálúr János orgonaművésszel művészi hitvallásukat is megosztották a REND közönségével.

Életmentő zene

Valaki el akarta dobni az életét, de „véletlenül” elkeveredett a Bolyki Brothers koncertjére, ami olyan hatással volt rá, hogy megváltoztatta döntését, és ezután mégis élni akart – folytatta Bolyki Balázs a történetet. Mi a művész felelőssége?

– Amikor zenei pályára adjuk a fejünket, az más pozíció, mint ahol lerakhatom a szerszámot munka után. Mikor felmegyünk a színpadra, nem tudhatjuk, hogy mire akar használni minket Isten, mindig készen kell állnunk.

Összhangban a teremtővel

Az alázat fontosságáról beszélt Pitti Katalin. A Liszt Ferenc díjas operaénekes bármilyen tapasztalt, még ma is attól tart, nehogy az „énekes halott” esete történjék meg vele a színpadon.

– Alázattal fogok neki a munkának és imádkozom, hogy legyen velem az Úr. Az emberek lelkének szeretnék valamit adni fellépéseimen. A lélek ősi, örök dolog. Isten szent lelke ott dolgozik bennünk, és akikkel találkozunk az életben, azok által jövünk rá sok mindenre, ami bennünk lakik. Az előadóművész felelőssége, hogy amikor kimegy a színpadra, egyben legyen a Teremtővel, önmagával és a művekkel, amit előad. Az életben csak érzékenységgel, odaadással, szenvedéllyel érdemes bármit megtenni – fűzi hozzá Pitti Katalin.

Próbatétel és garancia

Pálúr János orgonaművész szerint az Isten próbára tesz minket, de garanciát is vállal arra, hogy a hívő ember győztesen kerüljön ki a próbatételekből.

– Ez nem egyfajta szerződés, ami azt jelenti, hogy Isten intézi a karriert és az életünk anyagi részét, nekünk pedig csak annyi dolgunk van, hogy istenfélő embernek állítjuk be magunkat. Isten ajándékot ad nekünk, amit felkészülten kell fogadnunk, abban segít, hogy győztesként kerüljünk ki a harcokból.

Kiváltságos vagy közvetítő?

Mindig komolyan veszem, amit csinálok – veszi át a szót Bolyki Balázs – komolyan veszem Istent, a felkészülést, és a zenét, ami az önkifejezésem egyik formája. Egyedül önmagam nem szeretem nagyon komolyan venni. Ha valaki azt mondja, művész vagyok, köszönöm, de én magam nem annak tartom, hanem egy embernek, aki azért kiváltságos, mert közvetíthet valamit. Ez inkább egyfajta felelősség, mint dicsőség. A műhelymunkában ott vannak az örök izzadságcseppek és az egész ettől szép.

Adni a gazdagságból

Nem működik az, hogy valaki fent áll a színpadon és lenézi közönségét. Pitti Katalin arra figyelmeztet, hogy a hallgatóságot soha nem szabad lekezelni.

– Sok ember van, aki csak mutogatja magát a színpadon, de nem ad, nincs közölnivalója és nem tud azonosulni sem. A művész is ugyanolyan ember, mint bárki más, egyszerűen csak mindenkinek különböző feladatai vannak az életben.

Jó adni abból az élményanyagból, amit kamaszkorom óta gyűjtöttem össze – mondja Pálúr János.

– Már iskolás koromban is újabb és újabb orgonadarabokat hallgattam meg lemezeken, szinte habzsoltam az új műveket. Egy-egy darab hetekig, hónapokig dolgozik bennem. Ezektől a daraboktól gazdagabb leszek és ebből a gazdagságból szeretnék átadni a közönségemnek.

Sebeken keresztül kommunikálni

A legfontosabb érték az önazonosság, aminek a művészetben is jelen kell lennie, hiszen akkor hiteles a zenész, ha önazonos – véli Bolyki Balázs. Ha mást játszanék a színpadon, mint amit szeretnék, nem szabad felmenni a színpadra. Ha azt mondom, hogy soha nem félek, nyilvánvalóan hazudok. Ha úgy lépek fel a színpadra, hogy nagyon erősnek mutatom magam, és az összes kitüntetésem felrakom az öltönyömre, nagy lesz a távolság a közönség és közöttem. Begipszelt karral érkezve, heges vállal, a sebeimet feltárva érkezni a legmerészebb dolog. Le kell vetni a páncélt, mert csak a sebeimen keresztül tudok kommunikálni. Meg kell mutatnom, hogy ugyanúgy sebezhető vagyok, mint más, akkor lehet szó érintésről, egyébként csak megrángatjuk a közönséget, csinálunk egy hatalmas bulit, de nem lesz igazi közelség. Ismételgetni tudom az önazonosság fontosságát. Amikor sorban állok a büfében saslikért, vagy fenn állok a színpadon, ugyanazzal az emberrel fog találkozni a közönség. Ez a titka az üzenetemnek, ami nem biztos, hogy jó, de én ebben hiszek. Akkor kell játszani, ha az embernek van üzenete, és nem az öncélú sztárkodás a lényeg.

Nem a legjobbak énekelnek

– Ars poeticám, hogy meg kell mutatnom, mi egyek vagyunk, azt szeretném hangsúlyozni, hogy miben vagyunk azonosak és nem azt, hogy miben vagyunk mások – vallja Pitti Katalin. Körforgásban vagyunk a közönséggel, együtt hozunk létre valamit. Bajban vagyok, mikor a stúdióban kell énekelni, mert hiányzik a közönség. Adod a lelked és nincs ott más, csak a mikrofon.

Pálúr János szeret sok ember előtt játszani, de – mint mondja – ehhez show kell, de a koncert, és a szervezés a biznisz világa, ami nem az ő asztala.

– Ma nem azok énekelnek és játszanak a legtöbb ember előtt, akik a legjobbak. Ezzel nem azt állítom, hogy ők rosszak, csak azt, hogy rendetlenség van ezen a területen.

Nem fáj a háta?

A művészek a mestereikről és azokról az emberekről is szeretettel beszélnek, akiknek szerepe volt abban, hogy művésszé válhattak. Bolyki Balázs édesanyját említi elsőként, akitől az istenszeretetet kapta, majd négy fiáról, párjáról és testvéreiről beszél.

– Vannak olyan mesterek is, akikkel soha nem is találkoztam mégis sokat kaptam tőlük. Ilyen volt például Demjén Ferenc. Amikor először találkoztam vele megkérdeztem tőle, hogy nem fáj a háta? Mert én rajta nőttem fel, s mivel szép szál legény vagyok, éreznie kellett volna.

Föláldozták magukat

Pitti Katalin az Istenből való táplálkozásról, lányáról és unokájáról beszél, Pálúr János pedig azokról, akik föláldozták magukat érte. Ilyen volt az első orgonatanára, akinek mindig nyitva állt az ajtaja a tanítványok előtt. A felesége, aki mindig biztosította a hátteret, hogy orgonálhasson. Hétköznapi történet, mégis fontos.

– Évekkel ezelőtt részt vettem egy verseny Párizsban, ahol napról-napra játszani kellett. A versenyzők a világ minden égtájáról érkeztek, este visszamentek szállodájukba. Mi akkor éppen a francia fővárosban laktunk és minden este a feleségem vacsorája fogadott. Amikor a párizsi játékomról szóló lemezemet készítettem, akkor jöttem rá, hogy mindez a feleségem nélkül nem ment volna. És persze ott van édesanyám is, aki életem minden sorsdöntő momentumánál jelen volt.

Hívők a pokolban

A művészek egész életükkel mutatják azt, hogy hívők. Pitti Katalin ráadásul azt mondja, hogy a templomokban énekel a legszívesebben. A szerepeiben pedig – mint fogalmaz – mindig ott van Isten. A legtöbb művész is kifejezte darabjaiban az Istenhez való viszonyát.

Bolyki Balázs nem vallásosnak, hanem istenhívőnek tartja magát. Szerinte a vallásosság annyiról szól, hogy elmegy az ember a templomba, és ünnepekkor lerója a tiszteletét.

– A vallásos emberek félnek a pokoltól, az igazi hívők pedig már mind megjárták a poklot, ez a különbség. A hívő tudja, hogy csak a valódi hit hozza fel a mélyből.

Bepillantás Isten végtelen világába

A zene világa Isten végtelen gazdagságára mutat, és mindig van újabb és újabb zene – mondja Pálúr János.

– A zene bepillantást ad Isten végtelen világába. A zenét Isten ajándékaként élem meg, így megvalósulhat játékomban az Istenre mutatás. Amikor kimegyek a színpadra játszani, nemcsak én ülök kint, hanem az egész életem ott van a színpadon.

A showban mindenki csak önmagát tudja megmutatni, akár a hangjával, akár a hangszerével közvetíti lelkét a közönségnek. Bolyki Balázs szerint a legfontosabb, hogy ismerj magadra a zenében!

Fekete Zsuzsa

Fotó: Füle Tamás