Kicsiből példakép

Életre-halálra szóló üzenet a gyermekeinkben

Számtalan okot tudnék felsorolni, amiért szeretek olvasni. Szeretem azokat az új világokat, amik megnyílnak előttem a betűk segítségével. Szeretem az elképzelt szereplőket, akikkel együtt tudok nevetni vagy sírni. Még a hosszú leírásoknak is örülök, mert ismeretlen vidékekre, városokba, épületekbe visznek el. De nemcsak fikciót szeretek olvasni: nagyon élvezem azt is, amikor nem a fantázia, hanem a racionalitás dolgozik bennem, és olyan problémákon töprenghetek el, amelyek addig talán egyértelműnek tűntek számomra. És ez az, amihez a Szentírás szinte kiapadhatatlan forrásként szolgál: időről időre beleütközöm olyan történetekbe, amelyekről azt hittem, hogy értem, mégis felül kell bírálnom magam Fülöp kérdésével: „Érted is, amit olvasol?” (ApCsel 8,30.)

Vallástanár lévén az órára való készülés előtt megpróbálom végiggondolni azokat a kérdéseket, amelyeket a diákjaim nekem szegezhetnek óra közben. Így készültem a gyermekek megáldásának történetére is, amellyel kapcsolatban elsőre a tanítványok magatartása szúrt szemet: miért nem engedik oda Jézushoz a gyerekeket?

A kérdésre dr. Szathmáry Sándor Bibliaismeret könyve segített választ találni. Könyvének egyik fejezetében pontos hátteret fest arról, mennyire más a volt a gyermekek megítélése a korabeli Izraelben a maihoz képest. A rabbik a gyermekről is a Törvény összefüggésében gondolkodtak. A gyermek többek közt életkorából adódóan sem tudta még megtartani a Törvényt, ezért még nem tett semmi olyat, amit ez alapján értékelni lehetne – így egy gyermeknek önmagában csekély értéke volt ebben a világban. Holott hitük szerint éppen a törvény cselekedete által juthat be valaki az Isten országába… Mi lesz hát a gyermekekkel?

Mindig meglep és lenyűgöz, Jézus mennyire újszerűen gondolkodott a korához képest. Ő ugyanis ahelyett, hogy hallgatna a tanítványokra és elküldené a gyerekeket, magához hívja, megöleli és megáldja őket. Tetteit olyan szavakkal nyomatékosítja, amelyek nemcsak korabeli hallgatóságát, hanem mai olvasóját is megdöbbentik: „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony, mondom néktek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be abba.” Képzeljük csak el a körülötte álló emberek elképedését! Hogy létezik, hogy Jézus a gyerekeket teszi példaképpé? Hiszen a gyerek nem is érti a törvényt, nemhogy megtarthatná, hogyan lehetne hát az övé az Isten országa? A keresztyén hívő nem a törvénnyel összefüggésben teszi fel a kérdést – „Miért a gyermek?” –, hanem inkább arra lehet kíváncsi: milyen az a gyermeki magatartás, amelynek Jézus a követésére hív fel?

Mindkét oldal kérdésére elgondolkodtató választ találhatunk. Jézus ugyanis megfordítja a korabeli ember hagyományos, törvénytisztelő logikáját. Éppen azoknak ígéri oda Isten országát, akik még semmilyen, a törvényből fakadó érdemet nem tudnak felmutatni! Jézus más kontextusban is hangsúlyozza, hogy pusztán a törvény cselekvése nem tud bevinni az Isten országába. Ehelyett a gyermek példája arra mutat rá, hogy azé lesz az Isten országa, aki üres kézzel, de nyitott szívvel áll Isten előtt; aki tudja, hogy nem az emberi erőfeszítés, hanem Isten szeretete fog üdvözíteni.

A keresztyén ember kérdésére a különböző írásmagyarázók már sokféle választ adtak: a gyermeki hit őszinte, ilyen őszinte lehet a felnőtt hite is; a gyermek feltétel nélkül rábízza magát a szüleire, így bízhatunk mi is Istenben; a gyerek még kicsi, és nekünk is kicsinek kell mutatkoznunk az Úr előtt, az emberi gőgöt mellőzve; és így tovább. Mindegyik értelmezés megfelel a maga módján, de mindemellett azt is látnunk kell, hogy Jézus maga is gyermek volt. Ő is úgy szólította meg Istent, ahogy a gyerek szólítja meg az apját: Abba. És ami a legnagyobb ajándék, ígéret, biztatás számunkra a történetben: nemcsak Jézus viszonyulhat így az Úristenhez, hanem általa mi is. Ő nem tartja meg magának ezt a bensőséges kapcsolatot, nem akarja, hogy ez csupán az ő kiváltsága legyen, hanem ránk is ki akarja terjeszteni. Így az ember és Isten viszonya radikálisan átalakul. A gyermek annak az új közösségnek a mintája, amelynek Jézus volt a legelső tagja, s amelyhez Általa mi is csatlakozhatunk.

Ha komolyan vesszük ezt a történetet, akkor istenismeretünk talán legcsodálatosabb igazságához juthatunk el. Ahhoz a gondolathoz, ami néha a saját imádságaimban is megszokott szófordulattá válik: mennyei Atyám. A gyermekek megáldásáról szóló történet azonban nem puszta szószaporítás, hanem életre-halálra szóló üzenetet tartalmaz. Légy olyan, mint a gyermek! Lásd be, hogy nem a tetteid visznek el a mennyek országába! Ismerd fel, hogy ezt az országot nem lehet megszolgálni, csak elfogadni; s ha elfogadod: valósággal Isten gyermeke leszel.