Küldetésben

Hatvan másodperc nappal, száz másodperc éjszaka – ennyi ideje volt társaival arra, hogy akár álmukból felriadva is összeszedjék a felszerelésüket és kigördüljenek a tűzoltószertár kapuján. Egy-egy bevetésen gyakran voltak tanúi értelmetlen haláleseteknek, de valami mindig erőt adott az újrakezdéshez.

Már gyermekként a helyi önkéntes tűzoltóság tagja volt, később hivatásosként is felvette a rohamsisakot minden harmadik nap, 24 órás ügyeletben, huszonkét éven át. Felesége és hat gyermeke várta haza, de a munkahelyi és családapai teendők mellett a gyülekezetben is szolgálatot vállalt megtérése után. Vajon honnan fakadhat a küldetéstudat, és mi ad erőt szembenézni az ember törékenységével? – ezekről is kérdeztük Apostagi Zoltán nyugdíjas tűzoltó századost, a gyúrói gyülekezet gondnokát.

Mindig egyértelmű volt, hogy tűzoltó szeretne lenni?

Meghatározó volt a gyermekkori élmény, ugyanakkor én nem mondhatom el magamról, hogy kezdettől bennem volt az a hivatástudat, amit sokan emlegetnek. Igazán az menet közben alakult ki, amikor láttam, milyen munkáról van szó, és megszerettem. A tűzoltó extrém esetekkel is találkozik, amelyek rá nézve is veszélyesek lehetnek. Szembe kell nézni az emberek törékenységével és akár a halállal is. Sosem felejtem el, hogy az első alkalommal, amikor én is vonultam, egy igazán komoly balesethez hívtak minket, egy idős hölgy volt az áldozat. Elkapta a villamos, és aztán métereken keresztül vitte magával. Ilyenkor is helyt kellett állni. Ahogy akkor is, amikor egy idős ember ciszternába esett. Volt, hogy lakástűzhöz vonultunk, és amikorra kiértünk, a szoba megtelt füsttel, és inkább csak a hősugárzásból éreztük, hol lehet a tűzfészek, aztán próbáltuk eloltani, hogy már ne füstöljön tovább. Amikor végre eljutottunk az ablakhoz és ki tudtunk szellőztetni, ebből a füstből kirajzolódott egy tolókocsiban elég csúnyán megégett ember alakja. Ezek megmaradnak bennünk. Nem véletlen, hogy az utóbbi években már pszichológusok is foglalkoznak a tűzoltókkal, hogy egy-egy esetet föl tudjanak dolgozni. Ezzel nem azt akarom érzékeltetni, hogy én vagyok az a nagy tűzoltó, aki különböző helyeket megjárt, hanem azt, hogy a mai tűzoltók ezt a munkát végzik, ilyen helyzetekben vannak ma is, és igenis, megérdemlik, hogy a társadalom megbecsülje őket, sőt, megérdemelnék azt is, hogy kellő anyagi megbecsülésben is részesüljenek.

Ilyen veszélyes helyzetekben nem lehet sokat hezitálni… A bátorságnál, gondolom, több kell ahhoz, hogy valaki belevesse magát egy égő házba.

Egyrészt adrenalin, másrészt akkor az ember kevésbé gondolkodik „normálisan”. Nem azt nézi, hogy a munkavédelmi előírások megvalósultak-e vagy sem, hanem van egy konkrét eset, és azt mondja, hogy azt meg kell oldanom. Olykor bennünk van egyfajta rossz optimizmus: én vagyok a tűzoltó és velem nem történhet meg a baj, hiszen nekem kell a tüzet eloltani. Persze történtek balesetek, halálosak is, amelyek elkerülhetők lettek volna, ha körültekintőbben végzik a munkát. De azért nem lehet pálcát törni senki fölött, mert amikor ott van, teljesen másképp gondolkodik, ugyanakkor igyekszik a lehető legjobb tudása szerint megtenni, amit csak tud.

Nehéz lehetett eközben a saját életét háttérbe szorítani és végső soron a saját családja érdekeit is egy veszélyes helyzetben. Vagy erre nem gondolt?

Igen, de ha erre gondoltam volna szüntelen, azt tettem volna, mint az egyik volt kollégám. Az egyik XI. kerületi fővárosi iskola tetőszerkezete égett. Volt velünk egy újonc tűzoltó, és amikor a szolgálatparancsnok azt mondta neki, hogy légzőfelszerelés és irány föl, akkor ő azt válaszolta, hogy én nem akarok itt meghalni, nekem van családom. Nem sokkal ezután le is szerelt. El kell dönteni, hogy ezt a veszélyt valaki vállalja vagy sem. Aki viszont képes úgy látni ezt a munkát, hogy lehetősége van segíteni a bajba jutott embereken, marad. Többször szedtünk le öngyilkosjelölteket a kollégákkal a turulmadárról. Addig, amíg fölmentek, nagyon elszántak voltak. Odafönt viszont ők is elgondolkodtak, és volt, aki nagyon görcsösen kapaszkodott a madárhoz. De még akkor is nagyon kell figyelni, amikor levesznek valakit onnan, és szinte berántják az emelőkosárba, hogy nehogy leessen a mentés közben.

Ijesztő lehetett belelátni abba, hogy egy tragédia milyen könnyen megtörténik egy átlagosnak tűnő napon is…

Mély nyomot hagy, hogy mennyire törékenyek vagyunk. Hívő emberként ezt is el kell engedni, másként nem lehet elfogadni, különösen akkor nem, ha egy-egy ember halála nagyon értelmetlennek tűnt. Nem láthatjuk azt az életet, ami egy-egy tragédia mögött van. Bizonyos szempontból épp ez a jó, ezért tudunk kívülállóként tevékenykedni. Hinnünk kell, hogy minden az Isten akaratából van. Ilyenkor mindig a bibliai Jób jut eszembe, aki azt mondta: „Az Úr adta, az Úr elvette, áldott legyen az Úr neve!” Persze mondhatnánk ezt úgy is, mint egy frázist, de komolyan is vehetjük, hogy ezek titkok. És az ige azt mondja, a titkok az Úréi. Persze egy-egy halálesetet kívülállóként is nehéz földolgozni. Amikor a halálnak a szörnyűségével, brutalitásával találkozik valaki, az mélyen benne marad. De éppen ezért csodálatos lehetőség, ha a halálból megmenthetünk embereket. Ha ezt nézzük, minden a helyére kerül, és ha megszólal a csengő, újra ki lehet menni, és menteni, hiszen a tűzoltás és a tűzvédelem életmentés.

Akárcsak a keresztyén élet.

Igen. A keresztyén embernek feladata, hogy másokat igyekezzen megmenteni a haláltól, természetesen nem attól, ami a testre vár, hanem a lelki haláltól. Ha valóban keresztyének vagyunk, biztos, hogy van küldetésünk: az, hogy másokat megmentsünk. Hogy ez milyen konkrét feladatokat fog jelenteni, Istentől kapott és egyénre szabott. Nincs küldetés, ha nincs mögötte küldő. Lehet bárkinek nagyszerű hivatástudata, szeretheti a szakmáját, és akár magas szinten is végezheti, de az ettől még nem válik küldetéssé. A küldetés mögött ott van és kell hogy legyen az élő Isten, aki a küldetést adja. Ha valóban küldetésről akarunk beszélni, akkor nekünk szükséges, hogy legyen Istentől kapott életünk, mert akkor tudjuk csak követni őt.

Lehet, hogy a tűzoltói munka is akkor vált az Ön számára küldetéssé, miután megtért?

Igen. Nemrégiben találkoztam egy volt kollégámmal, aki időközben megért. Amikor bemutatott az ismerőseinek, én döbbentem meg a legjobban, hogy úgy beszélt rólam, mint aki segített abban, hogy hitre jusson. Azt hiszem, ezért vált igazán küldetéssé a munkám. Egyik volt kollégám ötven-egynéhány éves korában meghalt. Elmentem a temetésére, és amikor odamentem az özvegyhez, hogy részvétet nyilvánítsak, azt mondta, hogy önről sokat mesélt a férjem, és arról is, amikről beszélt. Számomra óriási lehetőség volt, hogy nagyrészt hitetlen emberek között lehettem. A nyolcvanas években még pártállam volt, és a tűzoltóképzések során nagyon komolyan vették a marxista tanszék tantételeit. Visszahallottam, hogy a parancsnokhoz, aki korábban párttitkár volt, egyesek bejárnak azzal, hogy templomba járok. Érdekes módon nekem ebből semmiféle hátrányom nem volt, sőt, magasabb beosztásra neveztek ki. Nyilvánvaló, hogy ebben is Isten keze volt.

Szülőként is volt küldetése hat gyermek édesapjaként. Erről mesélne egy kicsit?

Hitetlen emberként úgy gondoltam, hogy erre a világra egyetlen gyerek is sok. Ma is ezt mondanám, hiszen a helyzet azóta csak rosszabb lett. Ha csak a világra tekintenék, azt mondanám, nincs értelme gyermeket vállalni, ha csak nem önmagamért: hogy elmondhassam, hogy nekem is van gyerekem, én se vagyok kevesebb, mint mások. Egy gyerek lehet státuszszimbólum is ma már. Azért mégiscsak szerettünk volna utódot a feleségemmel, és lett két gyermekünk. Nem is óhajtottunk többet, de 1984-ben alapvető változás történt az életünkben, mindketten megtértünk, azt követően pedig el tudtuk fogadni a gyermekeket Isten kezéből. A nejem otthon volt a gyermekekkel, én dolgozni jártam, a gyes és a családi pótlék akkor sem volt sok, és fölvetődött, hogy mit csináljunk, mert bár elfogadjuk a gyerekeket Isten kezéből, azért felelősségünk van. A munka és a család mellett rákényszerültünk arra, hogy állatokat tartsunk. Három szarvasmarhánk volt, azért, hogy a gyerekeknek legyen elég tej, ne lássanak szükséget, és az asztalra kerüljön hús is. Ebben nagy szerepe volt feleségemnek, aki a hat gyerek mellett, amikor nem voltam otthon, ellátta az állatokat, reggel-este etetett és fejt és elvégezte a többi házimunkát is. Erre külön-külön nem lettünk volna képesek. Ezek az évek voltak a legszebbek, amikor a gyerekek kicsik voltak, és nyolcan ülhettünk asztalhoz, étkezés előtt nyolcan imádkozhattunk, minden este énekelhettünk, ki-ki az aznapi választott énekét, és együtt olvashattunk a gyerekbibliából történeteket. Remélem, hogy a gyermekeink ezt magukkal viszik.

Ön szerint mit jelent Isten dicsőségére végezni ugyanazt a szakmát, amit megtérése előtt is a legjobb tudása szerint végzett?

Ismertem valaki, aki nagyon jó szakember volt, maximálisan képezte magát, míg végül háttérparancsnoknak nevezték ki a tűzoltási csoportnál, amely kiemelt tűzesethez, balesetekhez vonult. Ha a tűzoltásvezető szabadságon volt, automatikusan ő lépett a helyére. Ez az ember folyton arra vágyott, hogy a főnöke elmenjen szabadságra, és ő lehessen a tűzoltásvezető. Ilyenkor pedig mindig arról beszélt, hogy mikor lesz már riasztás és egy ötös tűz, a legmagasabb fokú. Lehet így is dolgozni, hivatástudattal élni, csak ez nem küldetés. A lényeg abban van, hogy miért tesszük, amit teszünk: önmagunkért vagy az Istenért és az emberekért. Jézus azt kérdezi: „Mimódon hihettek ti, akik egymástól nyertek dicsőséget, és azt a dicsőséget, ami az egy Istentől van, nem keresitek?” (János evangéliuma, 5. rész, 44. vers) Ez csapda, bárhol dolgozzék az ember – akár civilként, akár hivatásosként, akár lelkészként. Ha valóban küldetésben vagyunk, ez mindig figyelmeztetés kell hogy legyen. Állandóan a küldőre kell figyelni, különben elcsábulunk. Ha pedig mindent elvégeztünk, akkor is haszontalan szolgák vagyunk, mert csak azt tettük, amit a mi Urunk parancsolt.

Forrás: parokia.hu