Leleplezni a leplezetlent? – hétköznapi beszélgetés Szabó István püspökkel

Ha egy nemzet lelkierői elapadnak, nincs az a tökéletes társadalmi berendezkedés, nincs az az ipari fejlettség, amely megmentené a pusztulástól. E háromnegyed évszázad legszörnyűbb öröksége a lelkek szétrombolása.

Alexandr Szolzsenyicin

– Az utóbbi időben meglehetősen sok társadalmi, politikai hír kavargott körülöttünk. Nem fél attól, püspök úr, hogy az ezekről való beszéd, a véleménynyilvánítás gyengíti, sérti a vasárnapi megszólalás, az igehirdetés erejét?

Egyrészt nem félek, másrészt azért aggódom. Nem félek, ha az igehirdetés az evangéliumból indul ki és az evangéliumhoz érkezik vissza. Ez esetben lehetnek benne kitérők, utalások az életünk fontos és talán kevésbé fontos dolgaira, hiszen ezek között élve hisszük, hogy boldogok vagy boldogtalanok vagyunk. Ha azonban az igehirdetés nem érkezik vissza az evangélium kristálytiszta igazságához, akkor van miért aggódni.

De tegyük fel, hogy mindig a valódi evangélium szól igehirdetésünkben! Máris más természetű kérdések vetődhetnek fel. Ilyen a Keresztelő János sorsából támadt aggodalom. Ő beavatkozó volt, ha jól értem az életét. És ez máris megmutatja, micsoda különbség van a próféta elkötelezettsége között, meg aközött, amivel ma sok-sok értelmiségi áltat minket, prófétikusnak beállított, valójában finnyás nyegleségével. Egy dolog a problémákról változtató igénnyel szólni, és más dolog a bajokról csak azért beszélni, hogy jelezzük: nekünk aztán semmi közünk ezekhez! Engem, bizony, nagyon nyomaszt ez a hamis attitűd, mely egyre divatosabb a mai magyar társadalmi és egyházi közéletben. Rendre hallom a kritikákat, az aggályokat, még baráti beszélgetésben és szószéken is; mindenféle egyházi megnyilatkozások, zsinati dörgedelmek harsogják; a közéletben pedig szinte belefulladunk. Mindenki azt kiabálja: baj van! Ám, ha lefejtem a külső burkot, megkaparom a mázat, máris kiderül, hogy ez csak a be-nem-avatkozók finnyáskodása. Nem tudok én ezzel jóban lenni. A keresztyén élet mindenképpen magában hordoz valami impulzust és kockáztatást: meg kell mondanom a másiknak, hogy nem szabad úgy élnie! S ha ezt megmondom, vagyis változtatási igénnyel lépek fel, máris beavatkozom. Azt a felfogást azonban, amely kapva-kap azon, ha bajt, bűnt és nyomorúságot láthat, mert ezzel kijelenheti, hogy nem vállalhat közösséget ezzel a zűrzavaros, átláthatatlan valamivel, amit az életünknek vagy történelemnek nevezünk – nos, ezt nagyon-nagyon nem tudom komolyan venni. Mint legutóbb, amikor egy csodateremben, ahol egyetlen csillár többet ért, mint egy segédmunkás fél élete, és a bársonyszékek darabjáért jelentősen csökkenteni lehetne az államadósságot, a nagypolgári közönség sűrű fejbólogatása közepette kifejthette néhány „igazmondó”, hogy most már ideje lenne letalálni a mélyszegénységbe. Mármint a keresztyéneknek. Régen jót mosolyogtam az efféle alibi-dörgedelmeken, mostanában inkább szomorkodom. Nyilván öregszem.

– Arról, amit korábban mondott, Tarr Béla Torinói lova jut az eszembe. A záró képsorok. Valóban titokzatos, meggyújthatatlan módon kialudt minden fény?

Érzem én a művész indulatát. Értem az érzületet. Azt is érteni vélem, hogy keserű helyzetekben nem is lehet mást mondani. De az ilyen állítások nem érnek fel azzal a bibliai igazsággal, amit Pál apostol mond a Római levélben: nincsen igaz ember! Mert Pál egyetemes antropológiai nyomorúságról beszél: minden egyes ember megváltásra szorul. S csak azért sorolja fel a bűn-katalógusban, hogy milyenek vagyunk valójában, mert látja a reménységet, élő hit van benne, hogy Isten Krisztusban beavatkozott, és mindezt meg akarja megváltoztatni. Egészen más az, amikor valaki emelkedetten vagy gorombán kijelenti, hogy neki semmi köze semmihez. Ám legyen. De azért azt kérem az uraktól, hogy legalább a prófétaság cégérét vegyék le a fejük fölül.

– Jól látja-e a politikát az, aki álarcok mögé bújtatott érdekek harcának tartja? Mögéjük láthatunk-e ezeknek az álarcoknak?

Nem tudom, hogy kell-e mögéjük látni!? Nem tudom, le kell-e leplezni azt, ami leplezetlenül áll előttünk!? Nem tudom, hogy mekkora szellemi, forradalmi tettet hajtunk végre, ha kimondjuk ezt a szüntelen igazságot és állandó működési rendet: azok, akik törvényeket hoznak, szabályokat alkotnak, adópénzek sorsáról döntenek, azok kisebb-nagyobb és eltérő érdekek mentén döntenek!? Én nem kívánom senkitől, hogy naivan azt higgye: a törvényhozó testületekben csupa érdek nélküli ember ül.

– Bocsánat, de akkor színjáték, népbutítás megy…

Ha már közbevetette, kanyarodjunk erre. Az volt az igazi népbutítás, amit a bolsevikok 1917 után előadtak országnak-világnak: hogy ugyanis azért kell nekik minden hatalom, mert akik a bolsevik testületekben ülnek, mentesek mindenféle egyéni érdektől, helyi megfontolástól, és tiszta eszmék szerint döntenek az ország sorsáról! Mi volt ebben az álságos? Nos, az, hogy nem létezik érdek-nélküliség! De értem a kérdés élét, s nem akarok előle kitérni. Igen, a politikát mindig körülveszi valami a propaganda és valami ideológia is, ám ez a kettő nem ugyanaz. A propaganda egyszerűbb, az ideológia a bajosabb. Durván azt jelenti: azaz. Tehát valamit megmagyarázunk. Vagy félremagyarázunk, vagy elmagyarázunk, vagy kimagyarázunk… Ebből aztán egyre átláthatatlanabb rétegek épülnek, s nem tudni, hogy amikor kiáll valaki egy ünnepi beszédre s tesz benne egy-két utalást, azt miért tette? Vagy ha a parlament leszavaz egy beadványt, tudhatjuk-e igazán, miért tették? És az adott politikusnak tényleg van-e ilyen-olyan haszna belőle? Ám azt mutatja a történelem, hogy ezek a játékok előbb-utóbb véget érnek. Én mégis szívesebben beszélnék arról, és ezzel a kérdés súlyát is növelném: mi a politika hivatása? Ezt most röviden így fogalmazom: ha egy politikus korrupt, vagy borzasztó üzelmekbe bocsátkozik és a maga hasznán kívül mindenkinek kárt okoz, sőt, még magának is kárt okoz, mert ostoba módon a legnemesebb ügyeket is elárulja, akkor arra a politikusra nem azért haragszunk, mert politikus lévén teszi ezt, hanem mert politikus létére teszi ezt. Nagy különbség van a kettő között! Ha egy magyar ember elmegy Bécsbe és lop egy áruházban, nem azért haragszom rá, mert magyar lévén teszi ezt, hanem mert magyar ember létére teszi ezt. A politikusi hivatás sem olyan adottság, amelyben eleve benne volna a csalás és a hazugság. Aki ezt így látja, semmit sem ért az isteni gondviselésből. Ám ha valaki a hivatása ellenében követ el bűnt, teljes joggal haragszunk rá. Az érdekek harcára vonatkozó kiinduló kérdés tehát sokkal súlyosabb, mint gondolnánk. És mélyebb is, minthogy beérhessük moralizálgatással, hogy például: borzasztó dolog a politika, álarcosbál, miegymás… Ha ugyanis nincs morális tartással felvértezett, erkölcsi látással bíró és szellemi tartalommal feltöltekezett politikai elitünk, akkor nagyon nagy a baj! Én ismerek ízig-vérig „becsületes” politikusokat, ám náluk kicsinyesebb, borzasztóbb, rövidlátóbb embereket életemben nem láttam. Nemcsak akkor kellene elhinnem egy politikusról, hogy a közösségéért fáradozik, amikor elmegyünk vele koszorúzni! Tudnunk kellene róla, hogy önemésztő módon utána jár minden ügynek, minden kérdésnek, hogy a legtisztább tudása és lelkiismerete szerint dönthessen egy-egy dologról.

– A magyar parlament ügynökkérdéssel foglalkozó szavazásával kapcsolatban meghallgattam Wittner Mária nyilatkozatát, és félek tőle, hogy egyre inkább elterjed az a nézet, hogy 21 évvel a rendszerváltozás után már annyira összekuszálódtak a szálak, hogy azt sem lehet tudni, hogy ki volt ügynök, s ki nem, és amíg ez nem lesz átlátható, addig tulajdonképpen nem is szabad hozzányúlni. Akkor még száz év múlva is ott tartunk, hogy titkosak maradnak a dolgok. Mindeközben egyetértek azzal, hogy nem az áldozatokat kell kidobni a nyilvánosságra…

De hát az utolsó felvetésben ott van a felelet! Én nem jártam levéltárakban, nem tudom, hogyan kezelik az anyagokat, nem tudom, hogyan ment végbe az akták titkosítása. Ám az elmúlt 20 évben súlyos örökséggé érett össze az egész ügy, s ezt éppen ez a megjegyzés mutatja leginkább: az ügynökök egy része áldozat volt. Így van. Amikor a zsinaton a múltfeltárásról vitatkoztunk, egyértelművé volt, hogy volt egykor olyan református ember, aki azért írta alá a beszervezési nyilatkozatot, mert félholtra verték, és azt sem tudta, mit ír alá. Nyilvánvaló, hogy az ilyeneket nem lehet egy platformon kezelni azokkal, akik hazafias alapon, önként, előnyért, karrierért lettek ügynökök. (S meglehet, ők sem ártottak sokat, legalábbis ezzel áltatják magukat.) De húsz év alatt azért legalább idáig sikerült eljutni. Postosabban annyiban maradni, mint voltunk a rendszerváltáskor, mert mindez a rendszerváltáskor is nyilvánvaló volt. A minapi döntés politikai illetve elvi megfontolásait már tizenöt éve is hallottam. Ezért, meglehet, száz év múlva sem fogjuk átlátni a kérdést, hacsak addig nem lesz valakinek érdekében nyilvánosságra hozni a tényeket. Tehát tizenöt évvel ezelőtt, a Horn-kormány idején hallottam először szocialista parlamenti képviselők szájából, hogy az átvilágítás azért nem megy, mert lelepleződhetnének olyanok is, akik még aktív állományban vannak, ami nemzetbiztonsági kockázat. Akkor sem gondoltam, hogy az átvilágítás akadályozása kizárólag szocialisták érdeke lett volna. Valóban van nemzetbiztonsági érdek. Ám éppen ez mutatja a dolog súlyát! Nevezetesen azt a rettenetes morális terhet, hogy valamikor Magyarországon a szocialista állam úgy operált saját állampolgáraival szemben, mint ahogy a titkosszolgálatnak a haza ellenségeivel szemben illik operálnia. Számomra soha nem arról szólt az ügynök-ügy, hogy ki volt az és ki nem volt az, hanem hogy fenn tudjuk-e tartani magunkban a kommunizmussal szembeni dühünket és haragunkat, átlátjuk-e, hogy bizony nem játék volt, amit a kommunizmus csinált, hiszen a nemzet biztonságért felelős szolgálatok saját állampolgáraikat figyeltették, üldözték, konspirálták – pusztán ideológiai, politikai alapon (s a végén talán anyagi érdekből is). Bizony, úgy éltünk annak idején, hogy a politikai rendszer az ellenségeinek tekintett minket. Ezt azért ne felejtsük el.

– És minél fiatalabb lesz egy társadalom, annál inkább megbocsátja, mert nem élt benne.

Nem hiszem, hogy megbocsájtják, bár nekik nincs is mit megbocsátani. Nekünk kell emlékeztetnünk az újabb nemzedékeket, hogy nehogy elkövessék azt a hibát, amit a Terror Háza Múzeum emlékkönyvének egyik beírása fejez ki a legjobban. Egy olasz látogató jegyezte be: kommunista csak az lehet, aki nem élt kommunizmusban. Nem a gyermekeimet terhelem, még csak a fáradt és közönyös magyar társadalmat sem terhelem azzal, hogy ha ez a kérdés nem érdekli őket, s tulajdonképpen a kommunizmus sem érdekli őket. Miért rójam fel ezt annak, aki 1994-ben született? Miért kellene neki a pokol bugyraiba leereszkednie, hogy megtudja, mi történt? Én a mi nemzedékeinket terhelem ezzel, mert ha a mi szánkból eltűnik a kommunizmus nevén nevezése, a rettenetének megmutatása, csakis mi leszünk a felelősek azért, hogy a húszévesek nemzedéke újra fogékony lesz a totalitarizmusra. Ez hát az ügynök-ügynek igen fontos vonatkozása. Egyébként, csak egy része az egésznek. (Olykor csodálkozom is: mintha az ügynök-ügy szándékosan lebbenne föl újra meg újra. Talán hogy ne lássuk a fától az erdőt?) Mégis: része a problémának, s a maga szempontjából fontos és meghatározó. Az egyház szempontjából is fontos, de nem azért, hogy ennek révén valami erkölcsi magaslatba jussunk, s nem is azért, hogy folytonosan szorongjunk, mivel miközöttünk is voltak ügynökök, hanem azért, hogy soha ne felejtsünk el Istennek hálát adni a szabadulásért. A zsidó családfő sem azért mondja el Széder-esten a gyermekeinek az egyiptomi szabadulást, hogy haragudjanak a fáraóra (aki egyébként beleveszett a Vörös-tengerbe), hanem hogy megteljen a szívük Isten iránti hálával. Bár amit néhány egyházi érintett pályafutása mutat, az arra enged következtetni, hogy nem is annyira akaródzott nekik a nagy rosszból kiszabadulni…

– A napokban fogadta el a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról szóló 2011. évi törvény módosítását a parlament, bővítvén az elismert egyházak és vallásfelekezetek számát.

Mi a véleménye a törvényről, a törvényhozás folyamatáról, illetve az e körül fellángolt vitákról?

Elöljáróban el kell mondanom, hogy az új törvény előírása szerint a Magyarországi Református Egyháznak is be kellett nyújtania a működési és szervezeti szabályzatát, a hitvallási iratait, a liturgiáját, és egyáltalán mindent az egész létéről, hogy regisztrált egyház legyen. Tehát a parlament nyári döntése nem hozta a világ legkényelmesebb helyzetébe az akkor elfogadott egyházakat sem. Nyilvánvaló, hogy az új törvényt politikai kényszer alapozta meg, – mondjuk ki: a régi törvény minősíthetetlenül rossz volt (tipikusan túlkompenzáló, szabadságjogilag stréber). Miután azonban az új törvény sem tudta teljesen kiküszöbölni az előző tragikus hibáit, s éppen a sarkalatos ponton, a regisztráció kérdésében vált túlszabályozottá, az alkotmánybíróság elegánsan visszautalta a törvényt a parlamentnek. Így az egyházak regisztrációja politikai döntések függvénye lett. Hogyan jutottunk ide? Magyarországon független bíróságok működnek, ám én megkérdezném, hogy amikor futószalagon jegyezték be az egyházakat (pár év alatt 380-at) valóban minden esetben az ügyet nézte-e a bíróság? Vagy csak a paragrafust? Tudom, a kérelmek megfeleltek a kritériumoknak. Pár éve az egyik televízióban csináltak egy pikírt műsort, amely bemutatta, hogyan lehet hipp-hopp egyházat alapítani. Érdekes, akkor senki nem vonult tüntetni a parlament elé (de még a tv székháza elé sem), hogy kérem, ez megalázza a vallás méltóságát! Ennyit a múltról. A magyar alaptörvény értelmében ma is mindenki szabadságot élvez, úgy és ott gyakorolja vallását, ahogy akarja. A probléma azonban teljesen eltorzult a kommunikációban. Az a látszat, hogy a parlament engedélyezi, hogy egy-egy vallási közösség működhet-e vagy sem. Ám ez merő hazugság, és ez részben a politikai elitnek is kommunikációs hibája. Így amikor az amerikai testvérek ránk üzennek, hogy: jaj, Magyarországon vallási közösségeket tiltanak be – nem is értem, ezt honnan veszik. Tudom, jó néhány vallási közösség (keresztyén és nem keresztyén) megszenvedi most az átmeneti időket és elesik az állami regisztrációval járó jogoktól – de ezek nem vallási jogosítványok! Vagyis a regisztráció tétje nem a szabad vallásgyakorlás. Azt viszont az állam dönti el, hogy melyik vallási közösséggel akar együttműködni, melyikre akar állami feladatot átruházni. Igen, valóban van olyan vallási közösség, amelyikre én is azt mondom, be lehetett volna jegyezni. S némelyik bejegyzésén szerfelett csodálkozom. Több ismerősöm van, akik jelenleg nem regisztrált közösségek tagjai, ők kétségbe vannak esve, haragszanak azokra, akiket bejegyeztek, elfogultságot, sőt politikai bosszút emlegetnek (aztán, persze, más országok politikusainál lobbiznak magukért). Tudom, hogy nem gyógyír a sebekre, de Gamáliel bölcsessége most is mérvadó. Amikor a jeruzsálemi nagytanács be akarta tiltani a keresztyénséget, ezt azzal ellenezte, hogy: majd az idő megmutatja, igazuk van-e. Én fogok elsőnek tiltakozni, ha Magyarországon olyan törvényt akarnának hozni, amely vallási közösségek betiltását teszi lehetővé. De aki ismer, tudja, mennyit hadakoztam az olyan biznisz-alakulatokkal, amelyek köszönő viszonyban sem voltak semmilyen vallással, mégis „egyházként” tevékenykedtek. Tudjuk, csak a jogcím kellett nekik – és a pénz. Bekerekítem: mivel az új vallásügyi törvény meghozatalát államérdek motiválta, továbbá miután az Alkotmánybíróság nem látta jogilag teljesen szabályozottnak, hogy miként döntsön a független bíróság az egyházak bejegyzéséről, a döntés visszakerült a parlamenthez. S mi más döntést hozhatna a parlament, mint politikai döntést, ha már politikusok ülnek a padsoraiban.

Szabó István püspökkel Géczy Lajos beszélgetett

Forrás: parokia.hu