Levelek Jákób tiszteletesnek

(finn film, 2009)

Az igazi egymásra találásért, egymás mély megértéséért, a valódi kommunikációért nagyon meg kell küzdeni elidegenedett világunkban. Az út „lélektől lélekig” bizony hosszú, fáradságos, gyakran reménytelen.

Ember és ember közötti űr: ez örökzöld és egyetemes igazság. Viszont különösen akkut módon jelentkezik mai, széttöredezett kultúránkban. A kiábrándult Nyugat – melynek részei vagyunk – nem hisz az egységben, megkérdőjelezte az örök emberit. Nem hisz többé abban, hogy légy bár férfi vagy nő, fehér, fekete vagy sárga, elnyomott vagy elnyomó, munkás vagy kapitalista, „normális” vagy „akadályozott”, öreg vagy fiatal, azért van valami közös alap minden ember számára, ami elvben legalábbis eljuttathatja az egyik szívet a másikig. A nyugati ember a másság egyébként nagyon is helyes tiszteletét ma már hajlamos odáig vinni, hogy a különböző nemű, társadalmi osztályú, fajú, korú, vallású stb. emberek tisztelhetik ugyan egymást, de meg nem érthetik, a szakadékokat át nem hidalhatják.

A keresztény ember viszont nem adhatja fel őrült reményét, hogy ezeket a szakadékokat mégis át lehet hidalni. Íme, az ember! – írta Pilátus. Van valaki, akinek az arcán ott van minden arc, akinek a szenvedésében ott van minden szenvedés. Krisztus a közös alap. Ha így fordulunk a másikhoz, akkor akármilyen messze van tőlünk minden szinten, van remény.

Nagyon sokat kell egy-egy ilyen találkozásért dolgozni. Nem megy egy csettintésre, sérült embereknek Krisztusban találkozni. Emlékszünk Józsefre és testvéreire: mennyi sírás, mennyi rettegés, bizalmatlanság, gyötrődés előzte meg a nagy egymásra találást.

Egy ilyen nehéz találkozást jelenít meg Klaus Harö finn rendező 2009-ben készült filmje. Egy pap és egy börtöntöltelék – az öreg és a fiatal – a férfi és a nő – a hívő és a hitetlen, a vak és a látó. Nagyon jellemző szakadékok a mai világban.

Leila, aki gyilkosságért ült és nemrég szabadult a börtönből, megérkezik egy majdnem teljesen vak, öreg pap vidéki otthonába. Az lesz a munkája, hogy felbontsa és elolvassa a Jákób atyának érkezett leveleket, és a lediktált választ feladja. A két arcot figyelhetjük közelről, sok csenddel, csendes feszültséggel, várakozással. Harö munkája a hetvenes évek klasszikus művészfilmjeire emlékeztet, visszafogott, eszközkészlete puritán, nincs benne posztmodern játékosság, humor sem valami sok. Lényegre tör. Persze lehet tudni, sejteni, hogy katarzisra számíthatunk, hogy lesz feloldás, hogy ez krisztusi történet lesz. Sok mindent lehet benne sejteni, de ez a film nem is a meglepő fordulatokra épül. És nem is prédikál. Egy egyszerű öreg papot állít elénk, aki minden esendőségében, olykori nevetségességében is krisztusi. Vannak benne aránytalanságok, indokolatlan homályosságok itt-ott. De az átjön, hogy Krisztus ma is érint, gyógyít, az ő kicsinyei által.

Leila, a tagbaszakadt, férfias, közönyös vagy közönnyel védekező büntetett előéletű felolvassa a leveleket, és tekintetében megvetés bujkál, ahogy Jákób atya égnek emeli a szemét és imádkozik a levélíróért. Vagy rövid választ diktál, amely nem áll másból, mint bibliaidézetből. Kiderül az is, hogy nemcsak imádkozik a levélírókért, meg válaszol nekik, az egyiknek odaadta minden félretett pénzét, hogy erőszakos férjétől elmenekülhessen. Leila először a levelek egy részét a kútba dobja, hogy kevesebbet kelljen „dolgoznia”. Néz és néz, és leginkább fogalmunk nincs, mi járhat a fejében. Leginkább talán, mint írtam, megvetés. Jákób atya teát főz neki, türelmes. Nem faggatja. Naiv, szemlátomást meg sem fordul a fejében, ami az őt féltő postásnak, aki borzadva nézi a súlyemelő alkatú, „gyilkos asszonyt”.

Aztán egyszer csak nem érkezik több levél (ez a film egyik furcsasága: Jákób atya ágya alatt elképesztő mennyiségű levelet őriz: miért pont most és miért ily hirtelen gondolták azt a levelezői, hogy többé nem tartanak igényt lelkigondozói szolgálatára…?) Ezt az öreg nehezen viseli, hiszen a levelezés volt az ő feladata, maradék életének értelme. Nehezen, lassan, de elkezdődik valami változás a különös kapcsolatban. Talán éppen a pap esendősége, kiszolgáltatottsága indítja el Leila alig észrevehető megnyílását. Ami odáig jut, hogy a végén leveleket hazudik Jákób atyának – az unott és depressziós Leila a boríték feltépését egy magazin szaggatásával imitálja és történeteket talál ki. Aztán megtörik és újabb levél kinyitását eljátszva elmondja saját történetét. A furcsa öreg szeretete legyőzi. Az őszinte találkozás „hazugságba”, tettetésbe csomagolva történik meg.

Így elmondva némileg kiszámíthatónak és közhelyesnek is tűnhet a történet. Egyrészt a néhány csattanót nem mondtam el. Másrészt ezt nézni kell. Nézni az arcokat. És egy kicsit gyermekké válni közben, hogy a találkozás bennünk, velünk is megtörténjen.