Megszólításra szoruló gyermekek

A szó veszélyes fegyver és van, aki fegyvertelen

Az Illés-együttes egy dalából való a címben idézett mondat, ami újra és újra eszembe ötlik a munkám során. A gyermekek, akikkel foglalkozom (5-14 éves kor között) nagyon kevés kivétellel nem tudják kifejezni a gondolataikat, az érzéseiket (a káromkodáson túl persze), valóságos rejtvényként állnak előttem, amikor a tetteik nyomán próbálom megtalálni a mélyben húzódó valódi érzéseket, néma segélykiáltásokat.

***

Z. (2. osztályos kisfiú) első találkozásunkkor, februárban még rám nézni is nehezen volt hajlandó. A tanító bácsija azt mondta nekem, ne éljem meg kudarcként, ha semmilyen kapcsolatot nem sikerül létesíteni vele:

-Ne várj csodát magadtól, Z. nagyon nehezen nyílik meg idegenek előtt. Talán hozzád sem fog szólni. Csak addig tanuljatok, míg van kedve hozzá, aztán színezzetek. Hamar kifárad a kisfiú.

-Rendben, nem fogok erőltetni semmit.

-Szia, Zsuzsi vagyok. Ma én fogok veled tanulni. Jó lesz?

-..jó…

-Hallottam, hogy milyen ügyesen tudsz olvasni. Megmutatod nekem?

-Igen!

Ezután Z. megoldott egy teljes feladatlapot, felismerte az összes betűt. A számolási feladatoknál keveset tévesztett. Színezés közben mesélt a báránykájáról, a testvéréről. Ebéd után játszottunk, s legyőzött memóriakártyában. Délután 3-kor pedig elhangzott a kérdés, ami mindig melegséggel tölti el a szívem: „Hétfőn is jössz?”

***

C. szintén második osztályos, viselkedési és tanulási problémákkal küzdő kisfiú, aki nem válaszol, ha kérdezik, és sokkal hamarabb üt, mint beszél. A betűket nem ismeri, nagyon kevés szó áll rendelkezésére a fejében, amivel kifejezhetné magát.

Táborban vagyunk. C. ül a hintában már régóta, egy másik kislány szeretne a helyére ülni. Megkérem, hogy szálljon ki a hintából. Nem akar. Mikor mégis kiszáll, mert nem hagyom békén, borzasztó dühös, és ezt a kislányon tölti ki, teljes erejéből oldalba rúgja. Amikor elkapom, hogy álljon meg, világgá akar szaladni.

Büntetésben van. Sír. Odamegyek hozzá, megkérdezem:

-Miért sírsz? Mert bántottad a másikat vagy sajnálod magad?

Meglepetésemre azt válaszolja, amit valóban érez:

-Sajnálom magam.

-Tudod, hogy semmit nem csinált a kislány, akit megrúgtál?

-Igen..

-Nem rá voltál dühös, igaz?

-Nem..

-Kit kellett volna valójában megrúgnod?

(Azt várom, azt mondja, engem, hiszen én szállítottam ki a hintából…)

-A nővéremet… azt képzeltem, ő van ott.

(Hoppá! Leesik az állam… ez az együgyű gyermek, akiről nem feltételeztem azt sem, hogy érti, amit kérdezek tőle, pontosan tudja, kire irányul a dühe és miért.)

-Tudod, miért haragszol rá?

-Igen, mert elszakította a táskámat.

(Az egyetlen hátizsákja, az egyik vállpánt elszakadt.)

-Akkor még mindig dühös vagy, ugye?

-Igen.

-Ha megjavítom a táskád, elmúlik a haragod?

-Igen.

Míg ő vacsorázott, egy darab spárgával összekötöttem az elszakadt pántot a táskán. Miután odaadtam neki, megsimogattam a fejét, és a fülébe súgtam, hogy ő jó gyerek, felsiettem a szobámba, mert elöntötték a szemem a könnyek. Hála Neked, Istenem, hogy vannak ilyen pillanatok, amikor felülkerekedik bennem a szeretet… ehhez a síró gyermekhez lehajolni emlékeztetett arra, hogyan hajolt és hajol le a mai napig hozzám Jézus minden alkalommal, amikor megbántom Őt, és lesz a szégyenből lehetőség.

***

M. hatodikos kislány, a tekintete üresen mered a semmibe. Csendes, segítőkész, de más, mint a többiek. És ők ezt nagyon jól tudják. A táborban kipécézik maguknak a lányok, hiszen ő a leggyengébb. Látom zokogni a hálószobában, a buszon és látom, hogy védtelen. Amikor ott vagyok, meg tudom védeni. Azonban legtöbbször nem vagyok ott. A szívem szakad meg érte. Nem tud visszavágni, nem tudja megvédeni magát. Csak sír, és fáj a szíve.

Később látom, milyen durván bánik a kistestvéreivel, hogyan nevezi hülyének és rángatja őket jobbra-balra. Így adja tovább, amit kap… és a kistestvérei is megtalálják majd azt, aki náluk gyengébb, akibe ők rúghatnak majd bele.

***

Ezek a gyermekek fegyvertelenek. A szavak pörölyétől nem tudják megvédeni magukat. Ha rossznak nevezem őket, rosszak lesznek. Ha szeretem őket, talán elhiszik, hogy van helyük ebben a világban. Ha a szavaim nem fegyverként fordítom feléjük, talán ők is leteszik a fegyvert a velük gyengébbekkel szemben. Talán megtörténik a csoda, és a szó nem ölni, hanem teremteni és felemelni fog közöttük.