Mentes hit

Mentes és bubis között ingadozva, hol ebben, hol abban keressük az egészségünk kulcsát.

Az egyik jó, mert nem puffaszt, a másik jó, mert pezseg. A probléma-mentes és a problémás, de legalább pezsgő élet egyen-súlytalansága. Tudom, nincs ilyen szó, de most én megalkottam. Szóval a mentes, és a bubis. Van ki erre, van, ki arra esküszik. Mások azt mondják, jó a klóros bár, de legalább ingyen, ami amúgy nem ingyen van, de az illúzió megmarad. És persze mindig vannak a kólára, sörre, borra, pálinkára esküvők, most ők képezzenek egy külön kategóriát, amivel most inkább nem foglalkozom. Maradjunk a hasonlatnál: a mentes meg a bubis.

Milyen életet érdemes élni? Milyen élet az, ami boldoggá tesz? Sokat foglalkozunk ezzel a kérdéssel, és rendre a vagy-vagy-nál kötünk ki. Mentes és lapos, bubis és megterhelő. Probléma-mentes, vagy problémás.

Rendben, Pilinszky jól megasszonta, hogy valójában az élet problémái megoldhatatlanok, de hadd legyek most pofátlanul szemtelen, és mondjam azt, hogy szerintem meg rossz a megközelítés. A Pilinszky-s az élet maga a probléma, és nekünk az a dolgunk, hogy elviseljük, azért eléggé magyarosra sikeredett, valljuk meg. Megbűnhődte már e nép a múltat, s jövendőt. Népek Krisztusa, magyar Golgota, meg hasonlók. Ez nekünk nagyon fekszik. Van ennek az ellenpólusa, ami ugyanebből jön, ebből él: a szenvedés tagadása. Nem, az élet csupa móka, űzzünk gúnyt mindenből, mert csak így érdemes, önmagunk paródiájaként, nem komolyan véve magunkat, elfojtva a szenvedésünket, az érzelmeinket és a bennünk feszülő ellentmondásokat. A bolond, a komédiás. Vicc az élet. Az élet egy vicc. Nincs is szenvedés. Aztán az életvidám(nak látszó) bohóc elfogy lassan, mint a gyertyaszál, mely egy elhagyott üres szobában áll, miközben végig arra vágyott, hogy kőszirt lehessen, amelyet a hegyről a völgybe, eget földet rázó mennydörgés dönt le. Világszabadság. Körül állják meg minden,amit akartok. Így születik a hős, aki nem születik meg, mert el lett hazudva önkéntesen.

Boldogok, akik sírnak. Nekem bajom volt ezzel a mondattal, meg úgy összességégében az egésszel. Bajom volt a szenvedő Jézussal, meg az erőtlen Pál apostollal, meg az önfeláldozó Istennel, aki még a saját fiát sem sajnálta. Bajom volt a határokat nem húzó példaképekkel, a terézanyákkal, meg az asszisziszentfeencekkel. Bajom volt az álszentnek tetsző szentekkel, akik annyira műnek érződtek. Egészen addig bajom volt velük, míg meg nem értettem, hogy mi hazudjuk őket álszentnek, hogy önigazolást kapjunk általuk. Az álszentek szentjei előbb-utóbb álszentekké formálódnak mert mi a saját képünkre formáljuk őket. Szentjeink messze keményebbek voltak, szókimondóbbak, radikálisabbak és egyenesebbek, mint azt a róluk alkotott szoborból kiolvashatnánk bármikor is. Élen Jézussal. Valahogy nem jut eszedbe az, hogy a freskókon meg ikonokon figyelő, valószerűtlenül mexikóinak tűnő glóriás Jézus az a Jézus, aki meszelt síroknak nevezte a farizeusokat, aki a hegyi beszédben öncsonkításig elment az etika terén, és aki ostorral hajtotta ki a kultusz-biznisz, az akkori valsztrít képviselőit atyja házából. Akinek nem derogált meghúzni a határt, amikor hasznot akartak húzni belőle: asszony, mi közöm hozzád – mondta az anyjának. Aki 12 évesen lelépett a tömegben a templomba, ahol idős teológusoknak magyarázta a Szentírást, majd az őt megrovó szüleit megrótta, hogy igazán tudhatnák, hogy ő Istenhez tartozik inkább, mint hozzájuk. Közben mégis szerette őket. A kereszten maga helyett állított egy fogadott gyereket anyjának. Ez a Jézus nem hódolt be sem Kajafásnak, sem Pilátusnak, sem Heródesnek, ez a Jézus a végletekig szókimondó volt. Biztos nem kellett pszichológushoz járnia, mert nem zárta magába az érzéseit és a gondolatait. Pedig tuti nem olvasott önsegítő könyveket, csak egyszerűen komolyan vette, amit a Szentírásban olvasott. Hoppá. Szerintem Jézus boldog volt. Szerintem még a kereszten is. Nekem úgy tűnik, hogy egy sikeres és erőteljes fiatalemberrel van dolgunk, aki még a kereszten is jót tett a mellette megfeszített latorral. Valahogy az egész olyan oké. Ő így volt boldog.

Szóval megértettem, hogy a sírók nem azért boldogok, mert sírni jó, és ez az élet. A sírók azért boldogok, mert tudhatják, hogy a sírás normális, az sírás oké, de a sírás elmúlik, a sírás nem tart örökké. A szelídek nem azért boldogok, mert boldoggá teszi az embert, ha áttaposnak rajta világunk percemberei, kétperchírneves senkik kioktatnak, te meg nyelsz egyet és nem szállsz be a sárdobálásba. Nem, hanem mert az ő nevük nem kétperchírnév, az ő nevük az Élet könyvében van. Végül ők öröklik a földet. Nem az üldöztetés üdvözít, hanem az üdvösség teszi súlytalanná az üldözést, és az oroszlánokkal teli arénákig is kitartóvá az üldözötteket. Így lesz a mártírok vére magvetés. Mert ez az ország, amit ők képviselnek,nem e világból való. Mert ővék a mennyeknek országa. Nem a szegénység és nem is az együgyűség tesz boldoggá, de boldog lehetsz legyél mégoly együgyű és szegény is, mert az egész a mennyek országa összefüggésében elhanyagolható részlet. Több van neked, mint annak, aki könyvespolcokat írt tele tudományos művekkel, de végül senki nem ment el a temetésére. Elmúlt.

Szóval megértettem, hogy nem a következményből kell kiindulni, hanem az okból, az ok pedig a mennyek országa, hogy mint akiknek nincs vesztenivalójuk, All In, mindet fel rá, mert tényleg nincs vesztenivalójuk. Ez az igazi világszabadság. Az már ehhez képest részletkérdés, hogy ágyban párnák közt, vagy kereszten két lator közt. Tényleg részlet.

Ja, inkább bubis. A feszültség-mentes élet mindig gyanús.