Múltvesztett nemzedékek

Ha társaságban vagy családi körben beszélgetünk, teljesen természetesnek vesszük, hogy népünk, nemzetünk, egyházunk múltja, történelme identitásunk részét képezi.

Ez adja azt az alapvető biztonságérzetet, hogy el tudjuk magunkat helyezni térben és időben, hogy van hol megvetnünk a lábunkat. De ha ez a téma felvetődik, hamarosan előjön az a probléma is, hogy „bezzeg ezek a mai fiatalok” csak a pillanatnak élnek, nem kötődnek kies hazánkhoz, nemzeti identitásuk semmi, az egyházhoz való kötődésükről meg jobb nem is beszélni. Nem csoda, hogy itt hagynak csapot- papot és kitántorognak Nyugat-Európába. Mert nincs nekik kötődésük, tán még lelkük se nagyon, gyökereik meg végképp nincsenek.

Hangulatfüggő, hogy ilyen esetekben hogyan reagálok, de a legritkább, hogy szó nélkül hagyom a le- és beszólásokat. Mert az a szomorú igazság, hogy az úgynevezett mai fiatalok gyökértelenségéért elsősorban mi, szülők vagyunk felelősek. Mutogathatunk ugyan ujjal rájuk, megpróbálhatjuk a felelősséget áthárítani másokra, hivatkozva a történelmi korra, társadalmi, gazdasági krízisre, mindez nem sokat ér. A fiatalok létbizonytalansága nem olyan típusú probléma, amit egy könnyed mozdulattal leseperhetünk az asztalról, vagy elháríthatunk magunktól. A gyerekeink identitástudatának, önazonosságának kialakításában ugyan komoly hatása van a környezetnek, de az alapok megépítése mindenképpen a szülőre hárul, s mint minden építés, ez is időigényes, sok odafigyelést igénylő munka, amelynek mesterfogásait generációk adják át egymásnak. Már ha átadják.

Mert a probléma az, hogy már a mi generációnk, a szocialista érában felnőtt szülők csoportja is elhallgatások erőterében élt. Voltak tiltott témák, családi tabuk, amikről nem beszéltünk, nem beszélhettünk. Vagy ha igen, akkor csak suttogva. Szinte minden családnak volt titkolnivalója, amiről jobb, ha még a gyerekek sem tudnak, vagy ha muszáj, hát minél kevesebbet, nehogy bajuk essen, mert olyan családba születtek, amilyenbe. Hallgattak hát a szülők, a nagyszülők, és szinte mindegy, hogy milyen kaszthoz, fajhoz vagy felekezethez tartoztak. A kitelepítettek nem beszéltek arról, amikor még megvolt a családi nemeslevél, birtok, vagy éppen politikai, katonai rang. A zsidók, csakúgy, mint a nyilasok és a keretlegények, megpróbálták elfelejteni az erőltetett meneteket, a gettót, a Dunában úszó holttesteket, a haláltáborokat. A kulákoknak kikiáltott kisparasztok a feketevágásokról, a padláslesöprésekről hallgattak, az ötvenhatosok az októberi napokról, amiket ellenforradalomnak hívtak akkor. Az egykori népegyház tagjai közül tömegek ültek át a párt padsoraiba, a Biblia a fiók mélyére került. Természetesen voltak olyan családok, ahol nem így működtek a dolgok, mégis több generáció nőtt fel félelemben, emlékek nélkül vagy töredékes emlékekkel. S az ember leginkább az emlékein keresztül kötődik nemzetéhez, egyházához, de az egalizáció negyven éve sokakban kilúgozta ezeket az emlékeket.

Elveszítettük a történeteinket, s ami megmaradt, azokat sem adjuk tovább a gyerekeinknek. Mert nagyapáink azért még meséltek nekünk. A családi vacsorák, a közösen eltöltött szieszták ideje alatt a szőlővel befutott teraszon, vagy téli estéken a cserépkályha mellett előkerültek az anekdoták, megnyílt előttünk a családi legendárium. Családunk múltjában ugyan sok mindennel felnőttként kellett szembesülnünk, a legendárium lapjai megőrizték mégis apánk, nagyapánk katonasapkás alakját, a boldog békeéveket, amikor még nem is álmodtak háborúról, vagy éppen a gőzhajózást a Dunán, vagy azt az emléket, amikor a fél falu kalákában vetette a vályogot vagy döngölte a falat, hogy felépüljön az a ház, amely otthont adott a családnak.

Ha töredékesen is, kitépett vagy titkosírással telerótt lapokkal, de mi még kézbe kaptuk a családi emlékek könyvét. Kezünkben volt, és még talán ma is van rá lehetőség, hogy a még élőket megkérdezzük, hogy felfejtsük a sokszor évszázados titkokat és továbbadjuk a múltat gyerekeinknek.

Ám – tisztelet a kivételnek – ez nem tesszük meg. Egyszerűbb szidni a mai fiatalokat, hogy gyökértelenek, hogy csak a pillanatnak élnek, mint belegondolni abba, hány és hány lehetőséget szalasztottunk el. Eltűntek a családi vacsorák, a verandát leginkább ruhaszárításra használjuk, a cserépkályha meg jó esetben csak dísznek maradt meg. Velük eltűntek a nagy beszélgetések, a nagy anekdotázások is, mert nincs már időnk rá. Futunk a pénz után, a gyerekeinknek tárgyakat adunk, és ők lassan már a saját történeteiket sem ismerik. Mert a kamaszodó gyerek számára létfontosságú az „amikor én kicsi voltam” típusú történetek megismerése. Ahhoz, hogy megtalálja önmagát, hogy az identitása kialakuljon, s hogy egyszer majd biztonságosan tudjon közlekedni a világban, ismernie kell a saját múltját. S csak akkor lesz képes elhelyezni magát a történelemben, a nemzetben, az egyházban, ha több generációra visszamenően ismeri a családja múltját is. Ezt pedig – csakúgy, mint például a szexuális felvilágosítást – nem lehet „egy ülésben” lerendezni. Nem csak a családba, hanem a nemzetbe, az egyházba is bele kell nevelődni. Ami hosszú, időigényes folyamat. Munkálatait a szülőnek napi feladatként kell végeznie. S ha megteszi, akkor esély van rá, hogy nem lesznek gyökértelenek a gyermekei. Lehet, hogy a kor, a gazdasági vagy politikai rendszer miatt messzire kell menniük, de bízhatunk benne mindig, hogy hazatérnek.