Nem vész el, csak átalakul

„Ezek a mai fiatalok” és a tisztelet

Sok idősebbtől hallom és a gimisekkel nyomorogva egy-egy buszúton még magam is arra a megállapításra ragadtatom, hogy tiszteletlenek „ezek a mai fiatalok”. Hol van már az a régi rend, amit belénk vertek, az idősebbek, a kor, a rang tisztelete? Emlékszem, a kollégiumban mennyire tartották az idősebbek felé való tiszteletet. Ha a kisgólya nem tudta magától, hát majd megalázó feladatoktól és hangnemtől megtudta. Jó vagy rossz – talán mindkettő –, de az én évfolyamom és korosztályom már nem adta tovább ezt a fajta keménykedést. Örültünk, hogy mi magunk túléltük.

No de vissza a tisztelethez. Tanulmányozva a médiát úrrá lett rajtam az érzés, hogy nem tűnt el, csak alapos átalakuláson megy keresztül. A hősidőkben, a televízió egy vagy később két csatornájának korában nem volt nagy választék, hogy az ember kinek és minek szavaz hitelt. Nagyjából minden információ szent volt, ami elhangzott az akkori csatornákon. Mert „Bemondták a tévében!” Volt is visszaélés ezzel: például az én generációm születésekor a csernobili katasztrófáról való információkat erősen visszatartották. Ma már megválasztható, hogy a sok csatorna közül melyikbe helyezzük a bizalmunkat, kinek a tálalásában fogadjuk el a híreket. Jobbos, balos, bulváros vagy szikárabb adaptációkat is hallgathatunk elméletileg ugyanarra a témára. Az internetezők helyzete még cifrább, mert már nem is elsősorban a híroldalak szerkesztett és előre megrágott tartalmait keressük, hanem blogok kevésbé ellenőrzött, szubjektív, ám annál frissebb és autentikusabb anyagait. (Iskolapéldája lett ennek a Hudsonra leszálló utasszállító repülő esete, amit egy facebookos szemtanún keresztül tudott meg a világ.) Egy blogba kerülvén ugyanis az információnak nem kell keresztülmennie a szerkesztés, korrektúra szokásos és időigényes procedúráján. A blogírót a párthűség vagy a közszolgálatiság elvárásai sem kötik. Ezért újabban már a híroldalak maguk is blogokból tallóznak, vagy akár a saját szerkezetükbe is beépítenek párat. Az utca embere válik hírforrássá. Nemrégiben az én egyik fotómat is átvették híroldalak, csak mert éppen jókor jó helyen ugrottam ki a kocsiból és volt időm előkapni a telefonomat egy kattintásra.

Tiszteletünket, bizalmunkat már nem egy-egy hagyományok alapján előre elkészített személybe, márkába vagy hírforrásba fektetjük, hanem apró mozaikdarabkákban adagoljuk. Jut belőle a kedvenc gasztro-bloggerünknek, a kedvenc fotósunknak, aki hihetetlen képeket készít, vagy azoknak, akik frissítéseire feliratkoztunk a facebookon. Ha tőlük hallunk valamit, azt komolyan vesszük, megfontoljuk. Azokat pedig elkerüljük, blokkoljuk a hírfolyamunkból, akikkel negatív tapasztalatunk volt.

Nem elveszik a mai ember tisztelete, csak sokfelé töredezik és szelektál. Mert sokan tartanának igényt arra, hogy hitelt szavazzon nekik. Önjelölt és valóságos mesterek piacán élünk, akik követőket toboroznak. Márkák, éttermek, felekezetek, hobbikörök, pártok, iskolák, irányzatok, diéták és divatok. Ezek között az ember örökös kamaszkorra van kárhoztatva, amikor is mindent kipróbál és lemér, megnézi, mivel tud azonosulni. Ami bejön, az marad, ami rossz élmény volt, azt elkerüli.

Ahogy az egyszerű blogger, mikroblogger vagy közösségi oldal felhasználója is lehet hírforrássá, úgy a mai diák is tud már tanító lenni. Az internettel, könyvtárakkal, az információ gyors elérésével maga is képessé válik egy-egy témában felkészülni, előadást tartani, akár egy egész órát. Ugyanúgy igaz ez a gyülekezeti tagokra is, hozzáférnek a forrásokhoz, amelyekhez a lelkész, többen akár kommentárt is használnak a napi bibliaolvasásukhoz. Szóval sem a lelkész, sem a tanár nem az a különleges orákulum már, mint egykor. Nem egyedüli birtokosa a tudásnak. Persze sem a diáknak nem dolga a tanár helyett tanítani, sem a hívőnek nem dolga a lelkész helyett pásztorkodni. És hála az égnek a kettő között még mindig különbség az, hogy a laikus nem tud szelektálni és súlyozni a források között. De mindenképpen átalakul az, ahogyan a lelkészre/tanárra néz a befogadó fél.

Lelkészek, tanárok, pályatársak, mégis biztatlak benneteket, hogy a tisztelet azért nem halt meg teljesen. Ugyanakkor a biztatás mellett ez nagy figyelmeztetés is kell hogy legyen nekünk. Mert ezeket a bizalom-morzsákat nehezebb megszerezni, mint a régi jól idomított időkben, ahol egy körmös, egy pofon vagy a kiabálás nevelő hatással bírt, nem beszélve a szülőről, aki sokszor szigorúbb volt mindezeknél. Ma már érdekesnek kell lenni, sokat adni. Kierőszakolni vagy elvárni a tiszteletet nem lehet, az ember vagy megkapja, vagy sem.

Ennek érdekében több dolgot is tehetünk, számomra a legfontosabbat hadd emeljem ki: ez a készülés. Letaglózó tud lenni, ha a tanuló/hívő érzi, hogy itt rá készültek. Nem csak beesett valaki improvizálni, vagy egy unalmas minimális erőbefektetést igénylő rutinnal „lefoglalni”. Készültek rám, meg akartak ajándékozni, meg akartak lepni, el akartak gondolkodtatni: gondoltak rám, itt én számítok. Ha el tudjuk érni, hogy ezek az üzenetek fogalmazódjanak meg a fogadó félben, az több mint siker: az áldás.

Azért kiemelten fontos nekünk ezért a tiszteletért megdolgoznunk, mert mi vagyunk a kapocs, referencia-személyek vagyunk. Rólunk ítéli meg a diák, a hívő, vagy akár csak a templom környékére tévedő az egyházat és annak gazdáját: Jézust magát. Kezdetben legalábbis mindenképpen.

Tudatosítani kell, hogy mi nem csupán kattintásokat gyűjtünk, nem like-okat, nem tagokat toborzunk vagy követőket, hanem valljuk, hogy egy sokkal nagyobb munkának a részesei és megbízott sáfárai vagyunk, ez pedig Isten országának az építése. Emberéleteket gyűjtünk az örök életre Isten megbízásából. Tiszteletleneket gyűjtünk az örök istentiszteletre.