Nyitott vagy rá?

Lőrések és vizesárok helyett…

Amikor gyermek voltam, egyszer a nagymamámnál aludtam, mert nagy felújítás volt a lakásunkban. A nap nagyon vidáman telt, volt a közelben egy futópálya és én nagyon szerettem futkározni, nyár volt, napsütés és nagyon jó hangulat, sokat játszottunk, finomakat ettünk, igazán nagyon jól megvoltunk. Aztán jött az este és félni kezdtem. Egy hatalmas óbudai panelház nyolcadik emeletén volt a lakás, és én úgy éreztem, hogy bárki ránk törhet, veszélyben van az életünk. És hát van a dolognak realitása, egy hetven év feletti, törékeny alkatú nő és vele egy éppen az iskolába készülő kisfiú, kinek is tudna ellenállni ez a páros. A nagymamám igyekezett megnyugtatni. Ide nem olyan egyszerű betörni, a bejárati ajtó nagyon erős, biztonsági ajtó, olyan erős a zár rajta, hogy ha be van zárva, akkor csak egy bombával lehet kinyitni az ajtót. Egészen újszerű volt az egész. A mi ajtónkat is be lehetett zárni, de az az ajtó az egészen más volt. Biztonságos, betörő-biztos, akárcsak egy régi-régi vár vízárokra ereszthető hídja, mely ellenáll minden ostromnak.

Reális biztonságérzet volt ez? Nehéz volna megmondani. Mert egyrészt a ma napig nem tudom megmondani, hogy igaz volt-e, amit mondott, vagy csak meg akart nyugtatni – természetesen nem jártam utána a dolognak. Másrészt, mi volna akkor a helyzet, ha történetesen oly’ elvetemült ember támad ránk, aki nem sajnálja a robbanószerkezetre sem a muníciót?

Ezek persze szélsőségesen pesszimista felvetések voltak. Hiszen gondolkodhatunk úgy is, hogy megadatott az embernek a lehetőség arra nézve, hogy biztonságban tudja az életét. Meg kell építeni a biztonsági ajtót, és akkor nem kell félnie semmitől. Bereteszeli az ajtót, és akkor senki sem veheti be az erődítményt.

Ki lehet zárni az életünkből a félelmet. Természetesen ésszerű határokon belül. Mert vannak olyan szorongások és olyan veszélyek, amik nem maradnak a bereteszelt zárakon kívül. Vannak olyan konfliktusok, melyeket nem zárhatunk ki az életünkből és az életterünkből, még a saját házunkból sem, ahol pedig mi hozzuk a szabályokat.

Odaadnám a fele királyságomat, ha egy kis nyugalmam lenne! Mindent megvennénk, ami nem lehet a miénk: egészséget, szerelmet, fájdalommentességet, szabadságot, egy kínos telefonok nélküli estét, megpihenést, szabadságot a szenvedély rabságából! A világon nincs annyi hitel és pénz, amit el ne költenénk arra, hogy boldog királyságban élhessünk.

Olyan boldog királyságban, ahol nem csak az idegeneket és rosszakarókat, de a bajokat is ki lehet zárni. Olyan boldog királyságban, ahol a tűz melegít, de nem éget. Olyan boldog királyságban, ahol az étel ízes, de nem bántja a gyomrot. Olyan boldog királyságban, ahol az ölelés nem követelőzik, s a csók selymes virágsziromként hull, nem csíp, nem karcol, nem árul el, s nem akad el érzelmi ambivalenciák kiüresítő feszültségében.

Olyan királyságban, ahol nem üt arcon a tükörképem botrányos ábrázata. Olyan királyságban, ahol nem kell folytonos küzdelmet vívni a trónkövetelőkkel, a bírálat hangjaival, a gúnnyal. Olyan királyságban, ahol nem kell mindig a helyzet magaslatán lennem ahhoz, hogy megtarthassam a koronát. Olyan királyságban, ahol megoszthatom az uralkodást, mert lehetek fáradt, hullhat a könnyem, ahol van megpihenés a fáradalmak sűrűjében.

Olyan királyságban, ahol nem utópia az utópia. Ilyen királyságban pedig szükségtelenek lennének a megerősített falak, lőrések, önvédelmi fegyverek, biztonsági ajtók, medveölő kutyák. Ilyen királyságban más jelöli ki a határokat. Kolbászból volna a kerítés?

Majdhogynem. Ugyanis az ilyen királyságot nem erős hegyek, sebes sodrású folyók, szirtek és halmok, hanem értékek határolják. Ettől lesz egyszerre nyitott és zárt.

Az értékrend ugyanis kapuként működik. Kizárja az oda be nem férőt és beengedi a beleillőt. Úgy működik, mint színházban a jegyszedő, ha ide tartozol, jegyed van és illő ruhád, bejöhetsz az előadásra.

Ugyanígy működnek az emberi sejtek is, tanítják ezt a sejtbiológusok. A sejteket sejthártya határolja el környezetétől, mely egyszersmind átjárható és átjárhatatlan. Átjárhatatlan azoknak az anyagoknak, molekuláknak, parányi ionoknak, amelyekre nincs szüksége a sejtnek a sejten belüli térben. De aminek be kell jutnia, azok ún. transzporterrendszereken bejutnak, egészen a célig. Ez a határrendszer ugyanis képes a válogatásra. Ennek köszönhetően a sejten belül rend van. Amikor ez a rendszer felborul, a sejt közérzete megromlik, akár el is pusztul. És ilyenkor borzasztó rosszul érezzük magunkat.

Valahogy így van ebben az utópisztikus királyságban is. Na igen, ez már sokkal emberibb, valóságosabb, naturálisabb. A hiba lehetősége, a fájdalom lehetősége, a szenvedés és a halál kódolva van a rendszerben. Mert való, hogy ezt a királyságot egy egészen átlátható értékrendszer határolja, mely a Szentírás alapjain áll. Ebből pedig az következik, hogy el is választ, meg ki is nyílik.

A biztonsági ajtó csak elválaszt, kizár, kirekeszt. Az értékrendszer viszont válogat. Ami bejöhet, azt beengedi, aminek kívül van a helye, azt pedig kívül rekeszti. Elválaszt de el nem zár. Elkülönít, de nem valamiféle rabságba von, vagy szeparáltságba, valamiféle indokolatlan, öncélú individualizmusba. Megszentel. Istennek ajánl. És Isten nem vesz ki a világból. Benne tart a világban és ezáltal teszi jobbá a világot. Ezt mondja az övéinek, gyülekezeteinek, egyházának: „Ti vagytok a föld sója”, továbbá „Ti vagytok a világ világossága”, miközben magának elválaszt, megszentel, össze is köt bennünket, összekapcsolja azokat, akik összetartoznak. Beengedi a tanításokat, amelyeket be lehet engedni, és így tovább.

Azt hiszem ez az egyház és a hívő élet legfontosabb küldetése: dinamikus nyitottság – tudni nyitni és zárni. És ezt a nyitást-zárást az életünkben, az egyház életében Jézus Krisztus végzi a Szentlélek által. Vannak mégis hibák? Van szenvedés, ellenségeskedés, veszekedés, halál? Meg tudjuk egymást sebezni? Igen. Időnként átjutnak a falon hibás dolgok, tévtanítások, és átsündörög, átdiffundál a bűn. Nem hibátlan a földi egyház, s bár a földön élő ember teste a Szentlélek temploma, mégis melegágya marad a bűnnek, és a szenvedés megtapasztalásának alávetett. Vannak benne hatalmi harcok is, kiskirályok támadnak, akik megfeledkeznek a nagy király uralmáról.

De az evangélium végső kicsengése nem ez. Hanem egy olyan csodálatos valóság realizálódása, mely a véres, harcos, mocskos időkben óhajtott utópia csupán, de a harsonák zendülésének a napján immáron boldog valóság. Amikor Ő lesz az Úr mindenek felett, kérdések, fájdalom, kétségek felett.

Ebbe a királyságba tartunk. És ehhez bizony nem elég odaadni fele királyságunkat. Neki az egész kell. De cserébe ma kapsz ígéreteket és reményt, holnap pedig boldog valóságot, szabadságot, határtalan örömöt, s egy rettegések és vasreteszek nélküli világot.