Őelőtte hulljunk térdre

Mitől szent a szent és miért vágyunk rá?

Könnyű megmosolyogni a mai világ „celeb”-mániáját. Pedig fontos dologra mutat rá. Isten nélkül a világ elviselhetetlenül közönséges, hétköznapi. Az élet nem áll másból, mint rutincselekvések ismétlődéséből. Felkelünk, melózunk, eszünk, ürítünk, közösülünk, elalszunk. Ám az ember ennél sokkal többre, másra vágyik. Vágyik arra, hogy az élet dolgainak legyen valami hozzáadott értelme, legyen valami különlegessége, rendkívülisége. És úgy tűnik, a híres ember egészen más, mint mi. A királyságot is emiatt a különleges aurája miatt veszik körül még ma is rajongással bizonyos országokban. És ilyenkor nem gondolunk arra, hogy II. Erzsébet vagy Barack Obama is ugyanúgy összevész a házastársával, ugyanúgy lehet nagyon rossz kedve és ugyanúgy nyög a vécén, mint mi. Kell valaki, valami, akire, amire felnézhetünk.

Ez a jelenség valójában a legmélyebb emberi vágyra, az Isten, az Isten dicsőítése iránti vágyra mutat rá. És mit jelent Isten rendkívülisége, különlegessége? Van erre egy untig ismert bibliai fogalom, amit ismerünk, de nem biztos, hogy értünk: a szentség. A szent az, bibliai értelemben, ami elkülönül a bűnös világ hétköznapiságától. Ebből aztán látszik, milyen szomorú paródia a celebdicsőítés: az emberek nem azért „hullnak térdre” a híresség előtt, mert felismerik benne a szentséget, hanem azért, mert annyian ünnepelik már az illetőt, hogy ettől keletkezik egy olyan aurája. valamiféle ragyogása, amely helyettesíti, mímeli azt az igazi, valódi kisugárzást, amely az embert a lelke mélyén megérinti és térdre esésre készteti. A celeb dicsősége tehát nagyjában-egészében áldicsőség. Mi akkor az igazi?

A dicsőség a jóságnak, a szeretetnek, a pozitív energiának olyan kisugárzása, hogy az már-már látható, de minden bizonnyal érezhető. Ami olyan mélységes tiszteletet vált ki, hogy az ember hajlamos térdre esni.

Kicsit bajos itt a tisztelet szó, hiszen ez, különösen magyar vagy kelet-európai emberekben, elég szorosan összekapcsolódik a hajbókolás fogalmával. Sajnos az egyházban különösen összekapcsolódik: tisztelendőként, tiszteletesként nem azt tiszteljük, akiből árad a jóság és a szentség, hanem azt, aki pozícióban, hatalmi helyzetben van. Ezért az „istentisztelet” szó, akármilyen szép is egyébként, némileg erőtlen, és az angol „worship”, dicsőítés szó sokkal találóbban kifejezi, aminek egy istentiszteleten történnie kell. Nem lehet, hogy maga ez a szó is valamennyire utal a magyar reformátusság egy igen komoly hiányosságára? Amit talán a „nyakas kálvinista” kifejezés is jelez: igazából nem szeretünk térdre hullani, Isten előtt végképp nem, emberek előtt meg maximum kényszerből, hatalmukat megtisztelve. A büszkeség ötvöződik itt egy rejtett félelemmel: elveszítem a méltóságomat, önkontrollomat, elvesztem az eszemet, ha elengedem magam. A térdre hullás, a leborulás testi gesztusa a teljes elengedettséget, lényem érzelmi kiárasztását jelenti. Figyelemre méltó, hogy mennyire hasonló a jógában az ellazulást, megpihenést szolgáló „gyermek” pozíció a keleti ortodox típusú leborulás mozdulatához. Egész testem kifejezi a gyermeki nyitottságot, a felszabadulást, amely a szentséggel való találkozás és az abból fakadó dicsőítés következménye.

Abból indultunk ki, hogy az ember szomjazza a bűnös, hétköznapi világban a rendkívüliséget, és hogy a szentség rendkívülisége éppen a világtól való elkülönülésben áll. Az Ószövetségben a szentség mindig valami nagyon veszélyes, félelmetes, különleges dolog. Amikor például Isten dicsősége leereszkedik az újonnan felszentelt templomra, a papok nem bírnak ott megmaradni, olyan intenzív a dicsőség kisugárzása, hogy fojtogató felhő formáját ölti, eláll a lélegzetük. Vajon miért ennyire félelmetes, fenyegető az Isten dicsősége? Rowan Williams (volt canterbury érsek) azt válaszolja erre a kérdésre, hogy azért, mert annyira más. Az ember megriad a szentség sűrűségétől, mert rádöbben, mennyit kell változnia ahhoz, hogy képes legyen elviselni, tudjon vele együtt élni.

Az Újszövetségben első látásra egészen másképp jelenik meg a szentség. Nem tűnik már annyira fenyegetőnek, annyira elkülönülőnek: magát az Isten népét is szentnek nevezik az apostoli levelek. Ez azért van, fejtegeti az érsek, mert Jézus Krisztus épp attól különleges, az ő szentsége éppen abban áll, hogy nem vonult ki, nem különült el, hanem fogta magát és belépett az embervilág zűrzavarának a kellős-közepére, leszállt az emberi élet legmélyére, a szenvedés sűrűjébe. Oda, ahol a legnehezebb embernek lenni. „Én őértük odaszentelem magamat”, mondja Jézus az Atyának! Úgy néz ki, az Újszövetség a feje tetejére állítja dolgot: a legszentebb hely nem más, mint egy szemétdomb a városon kívül, kellős-közepén egy bitófával! A keresztre feszítés a legszentebb esemény, de kívül esik minden konvencionális szent helyen. Hétköznapi, önző világunkban mi lehet rendkívülibb, mint az önelfelejtő, tékozló szeretetben megnyilvánuló szentség? És paradox módon a legteljesebb hétköznapiság kellős-közepén találhatjuk meg, a legmindennapibb dolgokat világíthatja be Isten dicsőségének sugárzó fénye, amelyben a világot egészen másként fogjuk látni. Csodaszép a naplemente, vagy kora tavasszal az illatos földből kibukkanó zsenge hajtás, de az a más megvilágítás, az a különös fény, amely beragyogja, nem a természetből, nem a teremtett világból származik, hanem a teremtés mögött rejtőző személyes, szerető jelenléttől.

Az igazi szentekből is ez a különös, megmagyarázhatatlan fény árad. Ha úgynevezett „jó” emberrel találkozunk, jegyzi meg a brit főpásztor, kisebbségi érzésünk támad, mércét találunk magunk előtt és megkezdjük az összehasonlítgatást: vagyunk-e mi is legalább olyan jók? Elkezdjük rosszul érezni magunkat. A szentség ismertetőjegye ezzel szemben éppen az, hogy ha egy szent emberrel találkozunk, jobban fogjuk érezni magunkat a saját bőrünkben. A szent ember kitágítja szemhatárunkat, megerősít, megnyit, megerősíti identitásunkat. Azt fogjuk érezni: a világ nagy, Isten nagy, vannak lehetőségek a változásra. Valaki úgy írta le egy szent emberrel való találkozását, hogy mialatt vele beszélt, megváltozott a táj. Új fény öntötte el. Semmi nem olyannak tűnt, mint azelőtt. Minden ilyen emberből Krisztus világossága árad, hiszen Krisztus a Szent, aki újjá tett mindent, aki a tájat visszafordíthatatlanul megváltoztatta. Ez a fény, ez a rendkívüli fény az Isten dicsősége.