Önbizalom-dózis

Szörnyen önbizalom-hiányos voltam egyetemistaként. Rendben, ez nagyon felnőttesen hangzik, és igazad van, valójában még most is az vagyok.

Van mégis egy nagy különbség: egyetemi éveim alatt még nem néztem szembe ezzel. Derengett, de akkora volt bennem a tagadás, hogy egyszerűen, ha nyilvánvaló is volt mindenki számára, én nem vettem róla tudomást a maga teljességében. Önmagamra visszagondolva pedig szörnyen nyomorult érzések között éltem. Az életemet lényegében magamon kívül éltem. Az most legyen egy másik poszt témája, hogy már azt is tudom, hogy milyen gyerekkor eredményezi ezt, de most nem akarok arról írni.

Magamon kívül éltem az életem. A kereszténység, amivel én fiatalként, gyerekként megismerkedtem, szintén alapjaiban ezt várta el: önmagadat megtagadva, másokat az első helyre helyezve, vágyaidról és ösztöneidről lemondva oldódj fel a közösségben. De tudjátok, az igazság az, hogy már nem vagyok benne biztos, hogy ez tényleg a kereszténység volt-e, vagy csak annak is egy általam megélt formája. Én ezt értettem meg belőle, mert én ilyen voltam. Könnyen esünk abba a hibába, hogy az eszméinket démonizáljuk, miközben az eszmék olyanok, amilyennek megéljük őket. Biztos, hogy a kereszténységnek vannak olyan formái, amelyek segítenek abban, hogy lelki sérültségedet eltagadd magad és mások előtt, de gyakran mégis inkább a te döntésed, hogy erre akarod használni. Nekem összefonódott a kettő. A kereszténység látszólag kényszerített, másrészt én beleillettem abba a világba, ahol a bűnösök közt vagyok az első. Az önmagvetés nekem nagyon feküdt. Persze, az álmaimban sem gondoltam erre akkor, de most már visszanézve értem.

Szóval önbizalom-hiány. Kis, szegény, falusi srác voltam, izzadtságszagú és nagyon alul művelt, kis szakadt, de jó lelkű és lelkes keresztény. Egészen addig, amíg nem kerültem be az egyetemre, nekem nem is volt ezzel semmi problémám. Senkit nem zavart, hogy ilyen vagyok, vagy senkivel nem éltem úgy együtt, mint egyetemen a kollégiumban. Nem tudom. Lényeg a lényeg, hogy elég hamar világos lett, hogy rettentő nagy hátrányokkal érkeztem az egyetemre. Csak egy példa: nekem halvány fogalmam nem volt arról, hogy mi a különbség Horthy és Rákosi között. Ez van. Volt mit bepótolnom. Egy idő után fejvesztve kezdtem bepótolni mindazt, amit jó lett volna nekem is tudni már azelőtt is. Olvasás, tanulás, olvasás, tanulás, és így tovább. Hamarosan jó tanuló lettem. És szerintem itt valami nagyon elromlott.

Ráálltam arra, hogy az önbizalmamat az erősítse meg, hogy én mindenkinél jobb vagyok. A most leírt sorok a magam számára is komikusak, tehát bátran nevethetsz rajtam, de ne nevess ki! Ha jobb jegyet kaptam, lehetőleg az adott csapatból a legjobbat, akkor az megnyugtatott. Rengeteg időt töltöttem azzal, hogy összehasonlítgattam magam a diáktársaimmal mindenféle viszonylatban. És persze igyekeztem magamban arra kihozni a dolgot, hogy miért vagyok én jobb, mint mindenki más. Főleg az évfolyamtársaim, akiket egyébként nagyon szeretek ma is! Rólam szólt ez a történet. Az én belső világom, amiben megpróbáltam úgy megoldani a gondjaimat, hogy nem vettem tudomást róluk. Ha nem volt nyilvánvaló tényem arra, hogy miért is vagyok jobb, mint x.y. akkor kitaláltam egyet. Önkényesen értelmeztem. Úgyis csak bennem zajlott, csak magamat kellett meggyőznöm. És persze közben ezerrel tepertem azért, hogy vitaminjaimat, a jó jegyeket és az elismeréseket bezsebeljem. Volt egy nagyon befordult félévem, amikor nem csináltam mást csak tanultam, ekkor volt a már emlegetett párkapcsolat-böjtöm is. Na, akkor pl. egy négyesem volt, és az volt a legrosszabb jegyem. Azt gondolod, dicsekvésként írom le? Tudod, engem nem tett boldoggá az a jó átlag sem. Szörnyű volt átélni, hogy semmilyen jó jegy vagy elismerés nem több egy adag drognál, amivel belövöd magad, de annak el is múlik a hatása és még pocsékabbul érzed magad, és még nagyobb jó-érzés-dózis kell, amíg csak túl nem lövöd magad egyszer vele. Lehetett az akármilyen kiemelés a többiek közül (volt néhány tényleg jelentős is), engem nem tudott meggyőzni, mert én csak tudatmódosítónak használtam az eredményeimet is. Szóval egyetem alatt siker-függő lettem. Van ilyen? Nem tudom, de valami ilyesmi lehetett. Mindig többet, jobban, nagyobbat. Kifelé talán csak a telhetetlenség tűnt fel, meg az elégedetlenség, de mindennek a gyökere a magammal szembeni végtelen mértékű elégedetlenség, az önmegvetés. Én nem éreztem, hogy egy értékes ember lennék. És lehet, hogy sokakban az eredményeim kiváltották azt, amit bennem is ki kellett volna váltsanak, de engem nem tudtak meggyőzni. Mert én magamat értéktelennek ítéltem. Kegyetlen bíró voltam magammal szemben. Hosszú átgörcsölt éjszakák, aggódva amiatt, hogy mi lesz, ha még a jótanuló-vagyok drogomat sem kapom meg? És kiderül, hogy tényleg egy értéktelen fickó vagyok. Egy ripacs, semmi más. Mi lesz?

Egy kicsit ülök most itt a gép előtt a konyhában, és elmélázom, hogy mikor is változott ez meg, és rájövök, hogy nem igazán tudom konkrét esethez kötni. Sok minden segített abban, hogy ez leépüljön bennem, és ne önmagamon kívül éljem az életem, hanem lassan megismerkedjem igazi önmagammal, aki egyébként tényleg kedves, jó arc és értékes ember. Ez vagyok.