Összhang

Lócika medve akart lenni a farsangon, de kutyának nézték, ezért kissé bánatosan indult a télvégi mulatság – ez az első információ, amit megtudok, mikor belépek a házaspárhoz.

A fogadtatás kedves, a lakás barátságos, élettel teli: egy ovis kisfiú, két kamaszlány és zongoraművész szüleik otthona.

Semmivel sem vagyunk jobbak, mint bármelyik házaspár – jelenti ki teljes összhangban a beszélgetés elején az idei Házasság hete házaspárja. Várnagy Andrea és Farkas Zsolt azt mondják, nem azért választották ki őket a szerepre, mert megnyertek egy többfordulós versenyt, hanem pont azért, mert ők egy tipikus házaspár.

– Képmutatás lenne azt állítani, hogy mi vagyunk a legtökéletesebbek, ezzel hiteltelenné is válnánk mindenki szemében. Éppen azért vállaltuk a szerepet, mert szeretnénk megmutatni, hogy ugyanolyan problémákkal, konfliktushelyzetekkel küzdünk, mint bárki más. Azt valljuk azonban, hogy az összezördülések miatt nem kell véget vetni a kapcsolatnak, hanem áldozatot kell vállalni, és harcolni a másikért – mondja Andrea és hangjából hallatszik, hogy komolyan gondolja kijelentését. Hozzáteszi azt is, hogy mindez nem volt korábban természetes számukra, sok változást hozott életükbe megtérésük, valamint „lelki édesapjuk” Sípos Ete Álmos református lelkipásztor és felesége tanítása.

A boldogság titkára azonban nincs recept. A háztartási gépekhez kaphatunk használati utasítást, a házassághoz viszont nem készül ehhez hasonló útmutató.

– Amikor lángol a szerelmünk, azt képzeljük, hogy sokkal boldogabbak leszünk, mint bárki ezen a földön, aztán jönnek az első nehézségek. Itt lenne szükség valamiféle tanácsra, hogyan lendüljünk tovább – folytatja Andrea. A konfliktusok megjelenésénél fontos, ne az legyen az első dolgunk, hogy kihátrálunk a házasságból. Mentsük meg a kapcsolatot, ha szeretet van közöttünk, mert ha felbontjuk szövetségünket, annak a gyerekeinkre és ránk nézve is súlyos következményei lesznek.

Közösen

Amikor azt mondjuk, hogy tipikus házaspár vagyunk, azt értem rajta, hogy mi is éljük a hétköznapi életünket, neveljük a három gyerekünket – veszi át a szót Zsolt. Annyiban azonban mégis eltérő az életünk, mint más pároknak, hogy nem a megszokott „nyolctól – négyig” ritmusban élünk. Nekünk minden nap új kihívás, hiszen együtt dolgozunk, koncertezünk, és közösen állunk fent a pódiumon is.

Igazából soha nem volt hamisítatlan művész életünk – fejtegeti Andrea.

– Egyszer Zsolt éppen a babakocsiban tolta Lócikát, és bevásárolt. Valaki meglepődve megszólította: „Művész úr! Ön tolja a babakocsit és bevásárol?” Pedig számunkra ez természetes állapot: sokszor úgy járunk a városban, hogy közben három bevásárló szatyor lóg rajtunk, próbáljuk koordinálni az életünket, rendezni három gyerekünk életét, így mosódnak össze a művészi és családi szerepek. A művészek életét talán másképpen, misztikusabban képzelik el, de nekünk a koncertre hangolódást nem feltétlenül a meditáció, vagy a relaxálás jelenti, bárhogy is szeretnénk. Az egyik kanadai koncertünk előtt a gyönyörű estélyi ruhámban tettem tisztába a Lócikát közvetlenül a fellépésünk előtt, majd utána három órás műsort adtunk elő.

Mikor azt firtatom, hogy milyen a jó feleség, Zsolt egy pillanatig sem gondolkodik, és azt feleli: olyan a jó feleség, mint a feleségem!

– Mellettem áll és tudom, hogy egy irányba húzzuk a szekeret, támogat abban, amit csinálok, segít, ha sokasodnak a dolgaim. Tudom, hogy mindig ott van a háttérben, ellátja mindazt, ami hozzá tartozik a családi élethez. – Vagyis az a legfontosabb, hogy támogasson? – kérdezem talán kissé szemtelenül, de Zsolt határozottan cáfol. – Nem! Az a legfontosabb, hogy szeressen!

Andrea gyorsan megerősíti, hogy szeretetkapcsolat és a bizalom a legfontosabb.

– Tudnom kell, hogy a társam a másik felem, mindenben elfogadom őt, és megosztom vele az örömöt és bánatot egyaránt. A házasság állandó kommunikációt jelent. Mi húsz év után elmondhatjuk, hogy egymás legjobb barátai és bizalmasai vagyunk. Azt is tudjuk, hogyha a másik hibázik, vagy rossz döntést hoz, akkor megbocsájtást kap. Előfordul persze, hogy harag van a szívünkben a másik iránt. A konfliktus dörzsöl minket, akár a smirgli, és valljuk be, hogy ez nem esik jól, azonban a probléma formál is rajtunk. A gondokat megélhetjük úgy is, hogy közben felismerjük, miért kaptuk ezt, és hogyan válhatunk általa még jobbá. Zsolttal mi átbeszéljük a dolgokat, nálunk nincs napokig tartó mély és metsző csönd. Ki sem bírnám – mondja nevetve Andrea – öt perc alatt ki szeretném beszélni, és meg akarom oldani a dolgokat, majd gyorsan elfelejteni az egészet.

Andrea és Zsolt megismerkedése szerelem volt első látásra, azonban az összecsiszolódáshoz idő kellett, hiszen eltérő környezetből jöttek, ahol a családok egészen másként kommunikáltak egymással, ez pedig furcsa helyzeteket hozott.

– Olyan családban nőttem fel, ahol sokszor megdicsértek, így a szeretetnyelvemmé vált a pozitív visszajelzés. Úgy éreztem, hogy ebben tudok jól fejlődni. Zsolttól is vártam a dicséreteket, de ő csak annyit mondott: itt van mellettem és szeret engem. Viszont a kedves szavakat, a megerősítéseket nagyon sokszor szerettem volna hallani, s ha nem mondta, akkor üresség érzés keletkezett bennem – emlékezik vissza a kezdetekre Andrea.

Andiékkal ellentétben nálunk a verbális kifejezések kevésbé voltak napirenden, ha nem szóltunk, akkor az azt jelentette, hogy minden rendben van – meséli Zsolt a történetet a saját oldaláról.

– Mi nem mondogattuk otthon, hogy szeretjük egymást. Egyszerűen csak tudtuk, hogy szeretjük egymást, kiállunk egymás mellett, ez számunkra így volt természetes. Andi azonban mindig ki is mondta, amit gondolt. Húsz év eltelt, mára megtanultuk egymás nyelvét.

Beszélgetés közben hirtelen kitalálok egy játékot. Megkérem a házaspárt, hogy nézzenek egymás szemébe, és fejezzenek be két mondatot. Az egyik úgy kezdődik, hogy azért tetszel mert…, a másik pedig, azért szeretlek mert… Zsolté az elsőség.

– Azért tetszel, mert szép a szemed, jó az alakod, szépek a fogaid, a szemeiden keresztül látom, a lelkedet, ami nagyon kedves nekem. Azért szeretlek, mert mellettem állsz, akár öröm, akár bánat jön, és úgy érzem, hogy viszont szeretsz – sorolja a feleségének.

Andreán látszik, hogy erősen gondolkodik, azt mondja, nagyon izgalmas ez a játék, és valóban úgy izgul, mint egy kisgyerek, ahogyan keresi a szavakat.

– Azért tetszel, mert adsz magadra, ápolt vagy, összepasszolunk alkatilag, és szép a szemed. Azért szeretlek, mert a társam vagy, mert együtt építettünk fel mindent. Szeretlek, mert számíthatok rád, mellettem állsz és mindenben tudjuk egymást segíteni.

A vallomások megszülettek, Zsolt tovább beszél, de látom, hogy Andrea esze még mindig a vallomásnál jár. – Milyen érdekes – mondja szinte magának – nehezen tudom megfogalmazni, hogy miért szeretem a másikat. Egymás mellett élünk, egészében, teljes lényében szeretem őt, mégis zavarba ejtő, mikor részleteiben kell kifejteni, hogy miért fontos nekem.

Annyiban maradunk, hogy nem volt könnyű feladat, érdemes lenne gyakorolni, vagy legalábbis többször elmondani a másiknak, hogy mit szeretünk benne, mit jelent a számunkra. Zsolt a gyerek fejével is tud gondolkodni, szerinte a középső lánya, rögtön azt kérdezné a a felsorolás hallatán, hogy „miért a többi tulajdonságomat nem szereted?”

A játék után valahogy ismét előjön a magasság és a mélység kérdése, amelyet a művészek gyakran még érzékenyebben, szélsőségesebben élnek meg, mint mások. A házaspár élete mélypontjaként azt az időszakot emlegette, amikor négy év zeneakadémiai tanulmány után haza kellett költözniük Németországból. Itthon légüres térben érezték magukat, anyagi bizonytalanság és lakásproblémák nehezítették a helyzetüket. Sok kiélezett helyzet adódott abból, hogy nehezen tudtak megélni és gyereket nevelni minimális fizetésükből. Ilyenkor előfordult az is, hogy egymást hibáztatták.

– Emlékszem egyszer kint álltunk az erkélyen, kitaláltuk, hogy abbahagyjuk a zongorázást és nyitunk egy kifőzdét, bár ehhez egyáltalán nem értettünk. Zsoltnak korábban rengeteg álmatlan éjszakája volt, számolatlanul írta az íméleket, hogy ajánlja a koncertjeinket, de legtöbbször választ sem kaptunk üzeneteinkre, még az egyházi iskolákból, intézményekből sem. Nem volt mecénásunk, aki a zenei pályafutásunkat segítette volna, mi mindent közösen harcoltunk meg, és közösen értünk el. Közben súlyos pofonokat is kaptunk, de hisszük, hogy megérte. Az élet minket igazolt, mert itthon már 200 ezer gyerek hallotta a koncertjeinket. Felemelő érzés, amikor olyan leveleket kapunk a fiataloktól, hogy ezentúl komoly zenét és verseket hallgatnak majd. Számunkra ez fontos megerősítés – mondja Andrea.

Mára beérett a szorgalmas munka gyümölcse, és olyan időszak köszöntött be a házaspár életébe, amikor itthon és külföldön számos helyen koncerteznek. Szinte egymásba érnek a szép élmények; Andrea és Zsolt a hétköznapi boldogságukról mesélnek, amelyben a zene és a gyerekek kapnak főszerepet.

Lócika például nehéz szülés volt, de örökké tartó, felejthetetlen élmény marad, amikor 7 óra 13 perckor teljesen egészségesen világra jött, és születése után az ablakon keresztül fény árasztotta el csöppnyi arcát. A két csodálatos, példaértékű és jó tanuló kislány mellé érkezett egy tündéri, rosszcsont kisfiú.

– Mi korábban azt gondoltuk, hogy teljesen jó szülők vagyunk, a lányaink nagyon rendesek, problémamentesek, de Istennek jó humora van, mert Lócika érkeztével bebizonyította, hogy nem mi voltunk példátlanul ügyesek, csupán szerencsénk volt a lányokkal – teszi hozzá Andrea dicséretes belátással.

A házaspár számos helyen fellépett, köztük sok emlékezetes koncerten, ilyen volt a kijevi Liszt Ferenc centenáriumi ünnepség, ahol a világ legjobb muzsikusai között játszottak. Játékukban öröm és lelkiség volt, ők úgy mondják, hogy ott állt a zongora mellett Isten. A kritikus közönség pedig felállva bravózott a magyar házaspár produkciója hallatán. Andrea és Zsolt gyakran játszanak négykezest. A vájt fülűek azt hangoztatják, hogy csodálatos közöttük az összhang; ha csukott szemmel hallgatják zenéjüket, azt gondolnák, hogy egy ember játszik a hangszeren. Andrea és Zsolt azt állítják, hogy más zongoraművésszel nem tudnának úgy játszani négykezest, mint együtt. Azt a harmóniát, amit közöttük van, nem lehet mással átélni.