Otthon vagyok

Néhány hete pezseg az élet az egyetemeken, mégis van, aki egy istentisztelet miatt mond nemet a szerda esti bulira.

A diákok bátran hívják társaikat a Budapesti Református Egyetemi és Főiskolai Gyülekezetbe, ahová már egy forró teáért vagy egy jó beszélgetésért is megéri benézni.

Nehézség vagy öröm?

– Kell a változás néha, szeretem és jól érzem magam az új, egyetemi környezetben – mondja Orosz Dénes.

Az elsőéves gépészmérnök szakos hallgatót barátai hívták a gyülekezetbe, második alkalommal már ő is új ismerőst hozott.

– Az új környezet, az új társaság, az egyetem és az új tanárok számomra inkább nehézséget jelentenek – meséli első tapasztalatait Polyák Julianna.

A mérnök-informatika szakos hallgató fővárosi tanulmányai közben is szeretett volna egy keresztyén közösségbe tartozni, ezért szívesen jött a szerda esti alkalomra.

– Egyelőre a matekon és az informatikán kívül nem sok téma jön szóba az egyetemen, de amikor ma buliba hívtak, mondtam, hogy nekem nem jó, mert istentiszteletre megyek.

– Van forró tea – feleli Vass Gergő nevetve „Miért szeretsz ide járni?” sablonkérdésemre. Tömör válaszát cserkésztársa,

Németh Andor fejti ki bővebben.

– Mindig jó itt feltöltődni a hét közepén, mert számomra az istentiszteleten kívül a személyes beszélgetések is sokat jelentenek.

Előkészítve

– Nagyon lefoglalják a diákokat az egyetemi feladatok, de próbálunk időt szánni Istenre is – jellemzi Barta Eszter az keresztyén egyetemisták létformáját.

A végzős építészmérnök hallgató már négy éve jár az egyetemi gyülekezetbe, mint mondja, ezzel ő már „öreg” tagnak számít.

– Nem nehéz ide elhívni a barátaimat, mert a programok kifejezetten a mi korosztályunknak szólnak, a prédikációkban is olyan témákról hallunk, amelyek számunkra fontosak, és a környezet is nagyon befogadó. Ez a kedvesség és nyitottság sokszor megfogja azokat a fiatalokat is, akik nem hívőként érkeznek hozzánk. Mi, akik már régebben járunk, igyekszünk figyelni az új emberekre és bevonni őket a gyülekezeti életbe.

Eszter számára fontos, hogy nem vallásos évfolyamtársainak is beszéljen hitéről, mégis úgy gondolja, nem mindegy, mikor teszi ezt.

– Bölcsesség kell ahhoz, hogy felismerjük az Isten által előkészített alkalmat. Nem feltétlenül vezet eredményre, ha mi nyomulunk, és minden percben csak az igéről akarunk beszélni. Viszont, ha észrevesszük azt a pillanatot, amikor a másik emberhez szólni lehet, csodák történhetnek.

Ha tele a hócipő…

Van elég tanulnivaló az iskolában, ezért az egyetemi gyülekezet lelkipásztora inkább lelkigondozói, mint tanítói munkakörnek érzi hivatását. Veszelka Tamás szerint a diákok igénylik, hogy személyes kapcsolatuk legyen az egyetemi lelkésszel, akinek elmondhatják bánatukat, nehézségeiket, és akivel megoszthatják örömeiket is.

– A lelkigondozói beszélgetések a lelkészi munkához is fontosak, mert innen tudhatom, hogy mi az, ami a fiatalokat foglalkoztatja. Így ezekkel a kérdésekkel az igehirdetésekben is gyakran foglalkozzunk, mert többeket érinthet egy-egy probléma – mondja a budapesti gyülekezet lelkipásztora. A párválasztás, életcél- és útkeresés, a pályaválasztás jól ismert, állandó témák a 18-25 éveseknél.

– Ennek a korosztálynak megvannak a jellemző életkérdései, amelyek gyakran, akár napi szinten visszaköszönnek a lelkigondozói beszélgetésekben. Ilyen értelemben könnyű helyzetben vagyok, mert nagyon sok kérdés összecseng, sokkal több információ érkezik ugyanarról a problémáról, ezért könnyebb a válaszokat is megtalálni.

Az ajtónálló

Ünnepléssel kezdődött az új tanév a Magyar tudósok körútján. Veszelka Tamást négy éves szolgálata után, múlt szerdán iktatta be egyetemi lelkészi tisztébe Szabó István, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke.

– Ez egy nagyon szerény pecsét az eddigi munkámon, egyúttal jelzés, hogy ezt a hivatást örömmel, és ha lehet, az eddigiekhez képest még több lelkesedéssel szeretném végezni – mondta a lelkipásztor.

Szabó István püspök igehirdetésében arról beszélt, Isten tud és akar segíteni nekünk, mert mi nem tudunk magunkon segíteni.

– Ne legyetek romantikusok, ne álltassátok magatokat, hogy azért mégis van bennem valami, lappang valami az emberben, amiért az Istennek szeretnie kell őt, vagy szeretnie illik! Nincsen. De addig, amíg erről az önhitt spekulációról nem mondunk le, szüntelenül kívül maradunk a sötétségben. Azért, hogy az életünk sötétjéből belépjünk az isteni fénybe, kell néhány ajtónálló. Ma Veszelka Tamást is ajtónállónak iktatjuk be, és az lesz a dolga, hogy kinyissa az ajtót. Ahogyan édesanyám gyerekkoromban, nem is tudva, hogy jövök haza, kinyitotta az ajtót, és még haza se értem, de már úgy éreztem, otthon vagyok. Mert ez a keresztyénség titka. Még haza sem értem, de már otthon vagyok. Még nem léptem be az üdvösségbe, de már enyém az üdvösség. Még nem hatotta át az életemet teljesen Isten szentsége és igazsága, de már megnyertem az igazságot.