Régi idők nagyböjti gondolatai: 21. nap

Orosz Ádám egerszalóki plébános tanítása 1860-ból.

„Ha az igaz megtérő hű képét akarjuk magunk elé állítani, nem kell mást állítanunk, csak Dávid királyét;
ő az igaz megtérő remek példányképe volt. A vagy melyek az igaz megtérő fő és szükséges tulajdonai? Ő, miután bűnörvénybe sülyedett, eszmélni kezd, magába száll, s elismeri hibás, vétkes tettél; nem csak, hanem önkényt
megnyílnak ajkai is, és bevallja, hogy roszul cselekedett; keble pedig fájdalom tengerré változik, melyből bánatos
sohajok és könyek emelkednek. — Ilyen vala Dávid király. Eszmélni kezde ő is, midőn Nátán próféta dorgáló szavait hallá, s elismerte és bevallotta bűnét, midőn így kiálta fel: „Vétettem Isten ellen.”Aztán pedig minő bánat s fájdalom honolt keblében , észrevehetjük ama verséből: „A hamut mint a kenyeret eszem vala, és italomat sírással egyelítém “ 
Szükséges még az igaz megtérőben: eleven hit és szeretet; ám ,,hit nélkül lehetetlen kedvesnek lenni Istennél,“ s „ki nem szeret, a halálban marad.“ És még szükséges a bizalom s remény; mert ki, mint Júdás, maga számára kimerültnek véli az Isten irgalmát, ki nem bocsánatért könyörög, hanem kötelet keres, hogy magát kivégezze, annak mikép mondhassa Isten: ,,megbocsáttatnak neked bűneid?“ A kétségbeesés maga is óriás bűn: mi tehát nem bánattal s jobbulással, hanem bűnnel végződik, a fölött mikép ragyoghatna föl a kegyelem s kiengesztelődés napja?”

(Forrás: Orosz Ádám: Jézus hét szava, Nagyböjti beszédfolyam és A halhatatlanság vigasza egy alkalmi halotti beszédben, 1860)

Marosi Anita

Kárpátalja.ma