Régi idők nagyböjti gondolatai: 5. nap

Nagyböjti szentbeszédek – a Szent Ferenciek budapesti templomában tartotta Hock János 1894-ben.

„A X IX. század — a melyet büszkén neveztünk el a felvilágosodás korszakának —vége felé közeledik, hogy az emberi haladás zászlóját ismét egy lépcsővel tűzhessük magasabbra. S minél közelebb ragadják a rohanó évek e századot sírja felé, annál nagyobb bámulattal tekinthetünk az emberi szellem csodás haladására.

Mily nagyszerű képek bontakoznak ki e század látóhatárán; mily fönséges dolgok sorozatát tárja elénk az emberi szellem nemes és békés fejlődése; melyek sem vérbe, sem könnyekbe nem kerültek s mégis a szépség és a világosság magaslatára emelik fel lelkeinket!

Egyfelől gyarapodott és átalakult a tudomány; — másfelől szélesebb medret törve magának, közkincscsé lett és páratlan népszerűségre tett szert. A találmányok és felfedezések terén oda jutottunk már, hogy még a lehetetlen is könnyűnek tetszik, a rendkívüli pedig nem lep meg már többé senkit. A tudomány nemcsak a természet öserőivel tud daczolni többé, hanem ezeknek az erőknek urává tette az embert, midőn azokat szolgálatába kényszeritette. Oh, ez a korszak már a villámmal utazik és a napsugárral rajzol! Szédítő magasság, csodás emelkedés, ez a jelen kor látóhatára. Haladás minden téren, mely századunkat föléje helyezi a történelmi múlt minden időszakának. Rohamosan haladtunk a tudományban; a természet titkainak és elrejtett törvényeinek felfedezéseiben; a művészet örökbecsű alkotásaiban és haladtunk sok-sok más egyéb dologban… Ízlésünk nemesedett, erkölcsi érzékünk szelidült, s még örömeink is tisztábbak és nemesebbek, mint a megelőző századoké. Egyetlen korszak sem kapott nagyobb adományokat az Istentől, s talán egynek sem volt alkalma még sajat nagyságát úgy megcsodálni, mint éppen korunknak. De vájjon ez a haladás ez a merész emelkedés közelebb vitte-e csak egy lépéssel is az emberiséget a boldogsághoz? Ez itt a kérdés. Mert mit használ a nagyság és a dicsőség összes ragyogása, ha az emberiség szenved s haladásunknak vérező sziveken kell keresztül tiporni. Nem elég azért egyoldalú bámulattal tekinteni e kor csodás haladására. Reá kell vetni tekintetünket az érem másik oldalára, a háttérre is s mihelyt ezt teszszük, látni fogjuk azt is, hogy dacára minden nagyságának, gyászosabban talán még egyetlen korszak sem tévedett. A fény mellett ott van tehát az árnyék, az emelkedés tövében pedig ott tátong a szédítő örvény! Hiányzik egyszóval valami a haladásból, amely azt tökéletessé tenné s ez a hiány képes megmérgezni mindent. Ismétlődött tehát újra a történelem, mely megtanít bennünket arra, hogy az emberi tökéletesség fokát elérni sohasem leszünk képesek, mert mindig fogjuk érezni a hiányát annak a bizonyos „valaminek” ami az embert függésére és gyarlóságára figyelmezteti. Ha egyik korszak kimagaslik az értelmi téren, ott a visszaesés a kedélyvilág, vagy a szívjóság terén. Az ész és a szív folyton ellensúlyozzák egymást az élet mérlegében, s ha az egyik serpenyő emelkedik, okvetlenül szállni fog a másik. Teljes öszhang, mely a béke nyugalmát s vele együtt a boldogságot önthetné a szenvedő szivekbe, sohasem lesz e földön elérhető. Itt a nyílt példa rá: a mi századunk! Ugyan mije hiányzik e kornak, hogy a legboldogabb századdá legyen? Hiányzik az Isten eszméje, a vallás szelíd nyugalma, s a haladás szárnyáról le van törölve ekként a himpor, mely a magasra törés egyetlen eszköze. Sem a lángész, sem az ékesszólas, sem a dicsőség, sem a tudomány ezt az űrt be nem tölthetik soha. Mert lehetetlen, hogy az ember Isten nélkül boldog lehessen. Nem lehet pedig azérti mert az embert természeti tehetségei, szóvá, veleszületett hajlamai utalják ellenállhatlan erővel a vallási térre. Már szivünket úgy alkotta az a hatalmas Teremtő, hogy ha hiányzik abból az Isten, oly ür támad abban, amelyet semmi be nem tölthet. Az a vallás természeti törvény, szent öszszeköttetés az erő és a gyengeség, az Isten és az ember között. S ha ez összeköttetésnek fonala megszakadt vele szakad az élet békéje és nyugalma is. Találóan mondá azért szent Ágoston; »Nyugtalan az én szivem mindaddig, mig benned meg nem nyugszik Uram!«…”

(Forrás: Nagyböjti szentbeszédek – a Szent Ferenciek budapesti templomában tartotta Hock János, 1894)

Marosi Anita

Kárpátalja.ma