Régi idők nagyböjti gondolatai: 6. nap
Orosz Ádám egerszalóki plébános nagyböjti beszéde 1860-ból.
„Valamint Jézus a keresztfán vizet s az emberek üdvét szomjazá, úgy az emberek is különféléket szomjaznak: de ha ezek szomját Jézuséval összehasonlítjuk, nagyon ellenkezőkre találunk; ám Jézus testi szomja természetszerű volt, s ámbár nagyon szomjazott, mégsem ihatott; az emberek szomja pedig sokszor természetellenes, mert akkor is szomjaznak és isznak, mikor már nem szomjaznak; aztán Jézus lelki szomjával jót kivánt előidézni, az emberek pedig az ő szomjokkal többnyire roszat idéznek elé! Ezek nyomán lássuk:
- Jézus testi szomja mily gyötrő, lelki szomja mily nemes volt;
- Az emberek szomja mily balgatagság!
A szomjúság emberi természetünk egyik főszüksége, sőt közszüksége a természetvilág csaknem minden lényének; ám szomjazik nemcsak az ember, hanem a föld is, a növények is. A szomjas föld millió szájat tát ki, s úgy áhítozza az esőt; a szomjas virág lehajtja fejét mint a keresztelendő gyermek, s úgy várja a harmat enyhecsöppeít; a szomjas holló fölkárog Istenhez s úgy kéri a záport.
Azok, kik nemcsak a hő szomjúság ínségét soha nem érezték, hanem azonfölül a mértékletlenség poharait is ürítgették, felfogni sem képesek, mit teszen a legégetőbb, legmélyebb szomjúságtól gyötörtetni: de kérdeznék meg csak a puszták vándorát, ki bensejében már megemésztve, jobbra balra néz, hol láthatna csak egy maroknyi enyhítő vizet; kérdeznék meg Agárt, minő kínt láta a szomjúság miatt már szintén haldokló gyermekében; kérdeznék meg Sámsont, mit érzett akkor, midőn ezer filiszteust agyonvervén, erősen kezde szomjazni, és vizet nem talált, s azt rebegte föl Istenhez: »íme, uram, meghalok a szomjúság miatt-.« ezek majd megmondanák, mit teszen szomjazni egész az aléltságig. Innét vagyon, hogy a zsidók levitái megköszönvén a jó s irgalmas Isten ezerféle jótéteményeit, többek között megköszönték azt is, hogy midőn a pusztában vándorolnának, vizet adott nekik a szomjúságban.
Édes megváltónk, a szevedö s haldokló Jézus, mily nagy mértékben érezhető a szomjúság gyötrelmeit, elgondolhatjuk csak abból is, mert hiszen már a getszemaniban mennyi vérverődéket veszte! s mennyire kifáradt, mennyi vért veszte azután, midőn kínoztatnék, midőn vesszőztetett, midőn tövissel koszorúztatott! mennyire kifáradt, midőn a fájdalomúton súlyos keresztjét vitte! s ami vér még megmaradt ereiben, a keresztfához szegeztetvén, az is mind kifolyt! Ily állapotban lévén, miként ne égette volna tehát bensejét a legforróbb, leggyötröbb szomjúság lángja? Szegény Jézus! bizony méltán rebeghetted: Szomjúhozom! elmondhatád azt is, mi rólad meg vala jövendölve: Kiszáradott erőm mint a cserép, és nyelvem ínyemhez ragadott. — De már aztán miért kellett Jézusnak e nagy, e rendkívüli szomjúság kínjait is kiszenvednie? Hja! ez is az elégtételhez tartozott! Elégtétel volt ama tilos és törvényellenes kívánságért, mely a paradicsomban az asszony keblében támadott: az asszony kívánsága almával lön kielégítve, s ugyanez az ő kívánsága Jézusban a legfőbb szomjúsággal büntetve.
Miként az élővilág népei minél messzebb költöztek a paradicsomtól, s minél jobban feledék azon istenismeretet, mely az első emberrel közöltetett, annál mélyebb elmesötétségbe jutának, s annál förtelmessebb isteneket és bálványokat alkottak magoknak ; úgy minél jobban veszti az ember erkölcsi érzetét és szellemiségét, minél kevésbbé ismeri az erény s egyéb dolgok valódi becsét; vágyai, kívánságai és szomja annál elfajúltabbak .— Innét vagyon, hogy midőn a bölcs lelke magasztos eszmék, gondolatok után sovárog, a miveletlen törpe vágyakat érez keblében! midőn a szellemiesés vallásos ember Isten házába, az anyagi kocsmába óhajt és szeret menni. így vagyon biz az, mert a galamb is tornyokon, a holló pedig dögön szeret mulatni.
…Eszméljünk. A szamariai asszony hallván Jézusról, hogy olyan vizel ígér, melyből ki iszik, nem szomjazik többé, azt mondá neki: »Uram! add nekem azt a vizel, hogy ne szomjazzam.« Ha vagyon Jézusnak a mi számunkra is ily vize, lehál mi is azt szomjazzuk, és azt kérjük tőle. Vagyon pedig, mert már a próféta is azt mondá: Örömmel merítelek egykor vizet az üdvösség forrásaiból maga pedig az Üdvözítő azt mondja: »Én a szomjazónak az élöviz forrásából ingyen osztogatok.«
Szomjazzuk tehát e vizet, vagy is szomjazzuk az igazságot, mert boldogok, kik azt szomjazzák; szomjazzuk Isten országát; szomjazzuk magát az örökélet kútfejét, forrását; szomjazzuk Jézust, és rebegjük a zsoltárnokkal: » Valamint kívánkozik a szarvas a vizforrásokhoz: úgy kívánkozik az én lelkem lehozzád Isten.«
Urunk, Jézus! ki gyötrő szomjaddal is adóztál érettünk, és azért adóztál, mert üdvösségünket szomjúzád: ragadd ki vágyainkat ez élet hiú öröme s gyönyöre örvényéből, és vonzzad ég felé azokat, hogy mindig ott lebegjenek, hol téged örökélet, öröm és gyönyör kútfejét, téged boldogító Istenünket lenni hiszünk. Ámen.”
(Forrás: Jézus hét szava – Nagyböjti beszédfolyam és A halhatatlanság vigasza egy alkalmi halotti beszédben, Eger, 1860)
Marosi Anita
Kárpátalja.ma