Seres János esperes-lelkész élményei Dél-Afrikában

Dél-Afrikával az apartheid politika lezárulta óta aránylag keveset foglalkozik a média. A legtöbb hír a gyémántbányászatról, a futballról vagy az ország páratlan természeti szépségeiről szól, ám viszonylag kevés szó esik az ottani társadalmi viszonyokról, magáról a lakosságról, a nemzetiségekről vagy a hitéletről.
Nekem már pusztán ezért is sokatmondó és igen értékes információkat nyújtott e téren Seres János Máramaros–Ugocsa megyei esperes élménybeszámolója. Az esperes a közelmúltban, egy meghívásnak eleget téve utazhatott el a zuluk földjére, s olyan élményeket szerzett, melyek minden kedves olvasónk számára érdekesek, egyben tanulságosak lehetnek.

– Esperes úr, hogyan jutott el Dél-Afrikába?

– Orbán Attila, a magyarországi Szárazd község lelkipásztora hívott meg engem és Pocsai Sándor csongori lelkipásztor testvéremet egy, a dél-afrikai Kwasizabantu misszió által lelkészek és igehirdetők számára szervezett konferenciára: helyszíne felváltva Svájc, illetve Dél- Afrika. A konferencia fő tematikája a missziós munka.

Amikor a gyülekezeti tagok tudomást szereztek az afrikai utamról, többen megkérdezték tőlem: nincs-e félelem a szívemben egy ilyen nagy és veszélyes útra elindulni? Az információk – amelyek eljutottak hozzám – valóban inkább aggodalomra és félelemre adtak okot. Tudtuk, hogy az ország közbiztonsága számos kívánnivalót hagy maga után, s hogy sok a rablás, a túszejtés és a gyilkosság. Az utazás előtt felhívták a figyelmünket arra, hogy egyedül nem, csak csoportban ajánlott mozogni.

A bécsi repülőtérről indulva közel 14 órányi repülőút után leszálltunk a dél-afrikai Durban városában. Innen még 250 km-t kellett utazni a missziós központig.

– Mit tudhatunk a misszióról, annak kezdeteiről?

– A misszió az itt élő törzsek között végez hittérítést: az elmúlt évtizedekben különösen a zuluk között végzett óriási munkát. A korábban pogány zuluk közötti keresztény ébredést Isten Erlo Stegen búr lelkipásztor által kezdte el, aki 1947-ben tért meg: „Erlo bácsi” elmondta, hogy a misszió első tizenkét éve – a kisebb sikerek ellenére is – viszonylag eredménytelen volt. Ő maga ekkor úgy érezte: kiégett. Ám 1966-ban munkatársaival átértékelték életüket, kielemezték hibáikat, majd Isten segítségét kérve, új energiával vetették bele magukat a munkába, melyet az Úr a későbbiekben meg is áldott.

Az emberek a misszióba szinte hívás nélkül, maguktól jöttek. A misszió előtt az egyik zulu törzsben minden héten legalább két-három temetés volt. Mindez a törzsön belüli vagy a szomszédos törzsekkel fennálló konfliktusok következtében: a verekedések, veszekedések ugyanis sokszor torkolltak gyilkosságokba. Ám a misszionárisok tevékenysége következtében a brutalitás eltűnt. A törzsfőnök elcsodálkozott: „Mi az, hogy amióta ezek az emberek igehirdetésekre járnak, nincsenek gyilkosságok?” Elment a misszióba, hogy Erlo Stegentől a „titok” nyitjáról érdeklődjön. A búr misszionárius a főnököt barátsággal fogadta, s istentiszteletre invitálta. Az igét hallgatva a törzsfőnök élete megváltozott: rájött a „titokra”, s attól kezdve ő is Isten útját járta.

1970-ben a missziónak központot igyekeztek találni. Sok utazás és imádság után az Úr elvitte őket egy kicsiny faluba, Kwasizabantuba, s úgy döntöttek, hogy itt építik fel a missziós központot.

– Miért választották ezt a települést?

– Még nem látták magát a települést, csak a nevét a határtáblán, de ezt a nevet isteni jelnek vélték, mivel Kwasizabantu magyarra lefordítva azt jelenti: „A hely, ahol az ember segítségre talál”. S a környező törzsek tagjai közül egyre többen és többen kértek lelki segítséget. Hamarosan már „kinőtték” a helyet. Először még csupán egy tehénistállóban hirdették az igét, majd sátrakban folytatták: előbb egy száz, majd egy kétszáz, később egy négyszáz férőhelyesben. Ekkor Erlo Stegen javaslatára megkezdődött egy tízezer férőhelyes auditórium felépítése: maga az építkezés tíz évig tartott.

– Milyen élményekkel, új ismeretségekkel gazdagodott Kwasizabantuban?

– Engem elsősorban a zuluk hatalmas hite fogott meg. Amikor énekkarban énekeltek, könny szökött a szemembe. A zuluk nagyon komolyan veszik az evangéliumot: nem túlzok, ha azt mondom, hogy az övékhez fogható nagy hitet a jelenkori Európában – ritka kivételtől eltekintve – még nem tapasztaltam. Láttuk, hogy vasárnaponként átlagosan öt-hatezer zulu vesz részt az istentiszteleteken. A beutazásukat reggelente kamionokkal oldják meg, magukon a járműveken leleményes megoldást alkalmaztak: a konténereket ülésekkel és ablakokkal látták el, így a falvakból néhány óra alatt be tudják szállítani a híveket a faluba.

A missziónak saját rádióállomása is van: ez lehetővé teszi, hogy Dél-Afrikában vasárnaponként háromszázezer zulu a saját nyelvén hallhasson istentiszteletet.

Amit ott láttam, elsőre egy átlagos falunak tűnik, de valójában egy kész csoda. 1100 ember lakik itt. A helyieken kívül a világ számos országából érkeznek ide látogatók, letelepedők. Egyesek misszionáriusi feladatot vállalnak, de sokan jönnek olyanok, akik lelkileg összeomlottak, s itt remélnek segítséget találni a hitbéli megerősödéshez. Erre pedig itt lehetőség is van: mindenkit szeretettel fogadnak, s ingyenes étkezést és lakhatást biztosítanak az itt-tartózkodás időtartamára. Egyedül a repülőjegyet kell oda-vissza állnia az utazónak. Az érdeklődőknek lelkipásztorukon keresztül van lehetőségük az utazás megszervezésére. Megéri jönni, mert az eredmények önmagukért beszélnek. Orbán Attila tiszteletes például, akinek a meghívást köszönhetjük, korábban családjával együtt három évet töltött itt. Számos gond nyomasztotta, de a misszióban Isten áldása révén helyrejött az élete. Tapasztalatait, élményeit a szárazdi gyülekezetnek is igyekszik átadni.

A misszió nem felekezethez kötött, ami tökéletes összhangot biztosít a munkához: az emberek szinte szavak nélkül is megértik egymást. A misszió elismertségét mutatja, hogy amikor három évvel ezelőtt a korábban tíz esztendeig épült auditórium porrá égett, a világ keresztényei két hónap alatt felépítették.

A missziónak van kórháza, ahol főleg AIDS-betegeket kezelnek. Van itt keresztény értékrenden alapuló középiskola és főiskola is. A főiskolán más országokból is tanulnak diákok: ottjártunkkor pl. román diáklányokkal találkoztunk.

Maga a misszió önfenntartó, az itt élők ötszáz hektáron gazdálkodnak: a földterületet a már említett zulu törzsfőnök ajánlotta fel a megtérését követően. Mindenütt ananász- és avokádóültetvények gyönyörködtetik a szemet, ezenkívül melegházakban paprikát és más zöldségféléket termelnek: a három méteres paprikafákról pl. kilenc hónapig szedik a termést.

Isten nemcsak a mezőgazdaságot virágoztatta itt fel: „kincset” is adott a missziónak, melynek bevételét a misszió céljára fordítják. Az olvasó elsőre gyémántra, aranyra vagy más, Dél-Afrikában gyakori nemesfémre gondolhat, ám másról van szó: a mélyben kitűnő minőségű ásványvizet találtak. Rövidesen német szakemberek felépítettek egy korszerű palackozóüzemet: ottjártunkkor immár harmadik alkalommal bővítették a komplexumot az ásványvíz iránti, egyre növekvő igény miatt.

– Hogyan zajlik a kommunikáció a zulukkal? Milyen misszionáriusok vállalnak itt szolgálatot?

– Dél-Afrika egykor a Brit Birodalom részét képezte, természetes hát, hogy a kommunikáció fő nyelve az angol: ezt a fiatalabb generációk ma már elsajátíthatják az iskolákban. Lévén azonban, hogy az idősebb generációk tagjainak egykor nem volt lehetőségük tanulni, velük tolmács útján, anyanyelvükön kommunikálnak. A missziós központban zajló vasárnapi istentiszteletek angol nyelven zajlanak, melyet a tolmács zulu nyelvre fordít. Az említett rádióállomás is zulu nyelven sugároz.

Az itt szolgáló misszionáriusok többségének kalandregénybe illő élete és megtérése van. Egyikük tanúságtételekor elmondta: fiatalemberként egy gyémántbányában dolgozva nagy megbecsülés övezte munkaadói részéről: hamarosan gyémántosztályozóvá küzdötte fel magát. Ám a Sátán megkísértette: „Lopj el a gyémántból néha egyet-egyet, s a későbbiekben nem lesz anyagi gondod.” Átadta magát a kísértésnek, s a bányában kialakított rejtekhelyen apránként, egyesével gyűltek az apró gyémántok. Végül úgy gondolta, eleget lopott már az élete végéig tervezett gondtalan élethez. Már csak a kapu átvilágító rendszerén kellett valahogy átjutnia. Beszédbe elegyedett hát a rendszerkezelővel: ha hagyja átjutni, vásárol neki egy farmot. Mivel Dél-Afrikában egy farm a biztos jövőt jelenti, az üzlet megköttetett.

A kivitt gyémántok lehetővé tették, hogy a fiatalember gépkocsit és lakást vásároljon, megházasodjon, és dorbézolva halmozza az élvezeteket. Gyermeke születésének körülményei azonban elgondolkodtatták Isten létezéséről. Elkezdett istentiszteletekre járni. Bűnbánatot tartott, Istentől korábbi bűneiért bocsánatot kért, s újjászületett emberként állt fel. Mulatozni szerető felesége a változást rosszallóan nézte, s választást kínált: „Vagy az Úr Jézust választod, vagy engem!” Az Urat választotta, így felesége elvált. Még hátra volt a bűnös élet utolsó foltja: a megmaradt gyémántok. Fogta a drágaköveket, és feljelentette saját magát, noha tudta, hogy ezért komoly börtönbüntetés, sőt akár halál is járhat. A bíróság értékelte az önfeladást: életét meghagyták, börtönbe sem került, ám teljes vagyonelkobzással sújtották. A misszióban kezdett új életet. Ma már, 76 évesen szolgálatain keresztül a zuluk ezrei ismerik meg az Úr Jézust. Mily csodálatosak az Úr útjai, nem? De nem ő az egyetlen, aki itt talált új életet. Találkoztunk például egy, még a 80-as években az Egyesült Államokba emigrált, majd itt letelepedett fehérorosz fiatalemberrel, valamint egy nyolc éve itt élő román családdal is. Mindnyájan próbálnak hasznos tagjai lenni a közösségnek. Az említett fehérorosz fiatalember pl. a sokgyermekes zulu édesanyáknak segít eligazodni a helyi adminisztráció útvesztőjében.

Megújulva, Isten iránti hálával a szívünkben érkeztünk haza, megtapasztalva azt: Kwasizabantu valóban az a hely, ahol az ember segítségre talál.