Szemtől szemben

Van a Bibliában egy kifejezés, amit nagyon szeretek, és amit gyakran használ a Biblia az ember-ember és az Isten-ember kapcsolatra is.

Ez pedig a színről színre látás. Színről színre. Ez nem egyszerűen azt jelenti, hogy egymással szemben állunk fizikailag, vagy egymás szemébe nézve, hanem egy olyan szembenállást jelent, amikor egymást a maga teljességében látjuk. A pillanat, amikor lehullik minden maszk, minden szerepjáték háttérbe szorul, és ott vagyok én, meg ott vagy te úgy, ahogyan mi vagyunk. Csak mi ketten. Mindig két személy között történik. Szeretem ezt a kifejezést, mert úgy érzem, Isten állandóan erre a szemtől szemben állásra hív bennünket. Hogy vele a magunk valójában álljunk meg, szemben vele, és egymással is. Ilyen szemtől szemben állás az, amikor Mózeshez szól az Úr az égő csipkebokorból, és Mózes leoldja a saruit. A hely, ahol állsz annyira szent, hogy illetlenség lábbeliben megközelíteni. Leoldott saruk. Mezítláb. Mezítelenül. A magam teljességében. A csupasz láb mindig valami egészen intim és megszégyenítően őszinte dolgot jelent. Jézus azt mondja, hogy akkor most megmosom a lábaitokat. Péter annyira érzi, hogy ez túl sok, hogy szabadkozik, hogy az enyémet bizony nem mosod meg. Ne alázd meg magad ennyire, Uram. Soha nem leszünk már ugyanazok egymás számára, ha megmosod a lábam. Jézus, aki egyszer megmosta a lábam. Visszavonhatatlan viszonyulást teremt. Jézus is így látja, de mégis egészen másként. Ha nem moslak meg, nem vagy az enyém. Ne tartozol hozzám. Bűneidben maradsz. Péter persze, amikor leesik a tantusz, azt mondja, ami rá annyira jellemzően túlzó: ne csak a lábamat, hanem az egész testemet. Istennel való kapcsolatunk egy kifejezetten intim kapcsolat. Van a pszichológiában egy fogalom arra, amikor valaki mechanikailag gondolkodik a kapcsolatokról, úgy nevezi az ilyen embereket, hogy intimitáskerülő. Úgy érzem, mi is ilyen intimitáskerülők vagyunk Istennel. Ez ellenérzést vált ki belőlünk, és sok –sok belső konfliktust szül, mert mégiscsak érzi az, aki egy szeretetkapcsolatban van, hogy nem így kellene ennek lennie. Nem lenne szabad, hogy derogáljon, hogy megmossa a lábamat. Nem kellene félnem, hogy netalán büdös a lábam, vagy nem vágtam le a körmöm, hogy nem vagyok szalonképes. Az intimitás épp saját szalonképtelenségünk vállalása. Az intimitáshoz bátorság kell. Önfeltárás. Meztelen lábak, meztelen testek és meztelen lelkek jelzik az intimitást. Az illendőség egészen átértékelődik egy intim kapcsolatban. Feszengünk, amikor Isten túl közel lép hozzánk, mert úgy érezzük, ez nem illő. Nem illő elpityeregni magunkat egy igehirdetés alatt. Én ezt nagyon átérzem. Lelkészként egyszer, még az egyetemen történt meg velem, hogy egy imádságomban annyira közel kerültem Istenhez, akihez imádkoztam, hogy eleredtek a könnyeim. Én nem vagyok ilyen sírós típus. Ez szerintem baj. Egy időben annyit sírtam, hogy már nem bírtam, még kamasz koromban, és egyszer eldöntöttem, hogy nem fogok sírni. A fiúk egyébként sem sírnak. Jó nagy gátak és gátlások vannak a férfiakban. Bennem is. Akkor mégis valahogy annyira mindegy volt, hogy milyen szerepben vagyok, hogy nem vagyok egyedül, hogy tökre nem illő sírni, minden megszűnt, csak én voltam és Isten. Szemtől szemben. És eleredtek a könnyeim. Ez egy igehirdetés-gyakorlat volt, és a diáktársaim, és a tanárom is egyetértettek abban, hogy ilyet nem szabad csinálni. Nem teheti meg egy lelkész, hogy elerednek a könnyei, mert az nem illik. Szerintem ez a szentség és az érintettség teljes félreértése. Ne szerepelj. Ne légy hatásvadász, de légy hiteles. Azóta is volt néhány olyan istentisztelet, amikor vagy én imádkoztam, prédikáltam, vagy másokat hallgattam, és úgy éreztem, hogy megfojtanak az érzések, és legszívesebben bőgni kezdtem volna, mint egy gyerek, de nem tettem, mert nem illik. Pedig de. Én könnyen járatom a számat erről, mert bennem is baromi erősek ezek a gátlások, de ILLIK. Illik Isten közelében annyira megérintetté válni, hogy fennhangon sírsz, vagy csak simán elerednek a könnyeid. Valami sajátosan bensőséges pillanat ez. Ott vagytok, és egyáltalán nem érdekes, hogy ki van még ott abban a pillanatban, mert te szemtől szembe kerülté Istennel. Sajnálom, hogy nem tudok sírni. Sírás helyett írok. Így csordulnak túl az érzelmeim. Szeretek érzelmi indíttatásból írni, bár – ahogyan erről már írtam is korábban – ez is meztelenség. Nagyon nagy bátorság kell hozzá. Úgy szoktam mondani, hogy ezeket gyomorból írom. Ott szorít, gyomortájt. Az ókori zsidó ember erre ezt mondta: a bensőm. De a benső nem a szív, mint ahogyan mi gyakran fordítjuk, vagy használjuk . Áldjad én lelkem az Urat, egész bensőm az ő szent nevét. A benső szerintem épp ez, valahol gyomortájt, az a szorító érzés, ami dobja ki magából az érzelmi indíttatású megnyilvánulást. Mert az intimitás nem racionális. Az intimitás teljesen irracionális. Épp az a lényeg, hogy nem szűröd át az illendőség és a társadalmi norma szűrőjén, hanem hagyod, hogy kijöjjön. Mint amikor sírsz, amikor nem lenne szabad. Mert talán soha sem szabad. Valaki megmossa a lábad. Irracionális. Nem kell rá magyarázat. Nem kell indoklás, ok-okozati összefüggés, nem kell komplett filozófia. Nekem úgy tűnik, Jézus és a tanítványai ebben voltak annyira brutálisan újszerűek: mély lelki érintettség jellemezte őket, intimitás. Nem racionalizáltak. Színről színre állni egymással, Istennel – ez nagyon hiányzik. Azok az ünnepélyes pillanatok, amikor leoldod a sarudat, és meztelen lábakkal lépsz be Isten jelenlétébe. Mert itt van. És te megkérdőjelezhetetlenül ÉRZED, hogy van. Ott van. Benned van. Veled van. Elvehetetlen tőled, és te elvehetetlen vagy tőle. Úgy kellesz neki, koszos lábbal, és szalonképtelenül. Vállal. És igen, sírnál az örömtől. Valahol itt kezdődik az érett hit. Ami előtte van, csak játék és szerep. Isten színről színre lát, ahogyna még én magamat sem. Nem kell a szerep. Arra vár, hogy letegyem a maszkot. Itt vagyok Uram. Itt vagyok.