Szeretetre teremtve

Utcai áldozatok és a tettestársak

Szeretem Budapestet, a belvárost, szeretek tavasszal az előadások utáni üresjáratban a Baross utcában sétálni, hallgatni a turistákat, a Fecskében ülve nézni az öltönyös/kosztümös igyekvőket. Idilli kép, de nem a teljes. A kép akkor teljes, ha hozzáteszem: nem szeretem, ha beázik a cipőm, ha méterenként leszólítanak a zöld színű aktivisták, ha fellöknek a Manna abc-ben, vagy ha azt látom, hogy az emberi értékrend teljes kifordultságában él már némelyekben. Régi normák ide vagy oda (én azt úgy sem ismerhetem), a mai állapot sokszor kétségbe ejt.

Egyszer egy barátommal az utcai bántalmazásról, illetve azzal kapcsolatban az utcai segítségnyújtásról beszélgettünk. A többség alapfeltevése az, hogy az embert kevesebb eséllyel éri bárminemű bántalmazás, ha fényes nappal utazik és az utca telve van járókelőkkel. A barátom azt állította, hogy bár mind azt hisszük, az ember csak akkor van igazán kiszolgáltatott helyzetben, ha egyedül sétálgat egy sötét sikátorban, valójában ez nem így van.

Addig, amíg az előbb említett – elsőre talán döbbenetesnek tűnő – felmérés eredményét nem tapasztaltam a saját bőrömön, én is nehezen hittem el. Aztán átéltem, milyen az, amikor fényes nappal egy tömött járművön bántanak, és többszöri segélykérés után sem hajlandó senki kilépni a komfortzónájából, inkább néznek el úgy téve, mintha nem hallották volna meg a kétségbeesett hangot. Nem tudom, máig fel nem tudom fogni, hogy mikor mindenki tisztán láthatta kiszolgáltatott helyzetemet, miért nem segített senki. Nyilván kellemetlen, az ember munkába igyekszik, világos, hogy senki nem akar konfrontálódni, és mindenki csak naivan reméli, hogy majd más a segítségemre siet.

Az irgalmas samaritánus történetéről sokszor már csak mint egy kissé elcsépelt anekdotáról emlékezünk meg, holott mélyebb üzenetet hordoz magában, mint elsőre gondolnánk. A pap és a lévita nem valami különlegesen kegyetlen fajzat: ők az utca emberei, akik munkába igyekeznek, és talán még sajnálják is a bajbajutottakat, de mindannyian remélik, hogy jön majd valaki más, akinek lesz ideje leállni mentősködni, de nekik most tényleg nagyon sietniük kell. A papnak és a lévitának igazuk volt. Akkor és ott tényleg jött más. Viszont mit tettek ők azon kívül, hogy háromméteres „kerülő úton” haladtak tovább?

Olyan lehetőséget mulasztottak el, amikor testvéri szeretetet gyakorolhattak volna, teljesítve ezzel az Atya kérését.

Egy váratlan krízis, amikor szükség van a segítségünkre és az arra odaszánt időre, soha nem előre betervezett. A példázat nem csak azt kívánja szemléltetni, hogy Isten gyermekeinek – származástól függetlenül – minden embert egyformán kell szeretniük, hanem azt is egyértelművé teszi számunkra: mindig – legyen az előre eltervezett vagy a pillanatnyi szükségből fakadóan váratlan helyzet – teljes odaszánással kell járnunk.

Ez a történet valószínűleg minden korban, minden kontextusban mást és mást jelent. De mit üzen nekünk a XXI. században?

Igen, az idő tényleg pénz (gondoljunk csak bele, manapság minden és mindenki az időnkért harcol), az ember pedig nem szívesen lép ki a komfortzónájából. De Isten parancsa még mindig él. „Mi van megírva a törvényben? Hogyan olvasod?” Ő pedig (az írástudó) így válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, és felebarátodat, mint magadat.” Jézus ezt mondta neki: „Helyesen feleltél: tedd ezt, és élni fogsz.” Ő viszont igazolni akarta magát, és megkérdezte Jézustól: „De ki a felebarátom?” Válaszul Jézus ezt mondta neki: „Egy ember ment le Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esett, akik kifosztották, meg is verték, azután félholtan otthagyva elmentek. Történetesen egy pap ment azon az úton, de amikor meglátta, elkerülte. Hasonlóképpen egy lévita is odaért arra a helyre, és amikor meglátta, ő is elkerülte. Egy úton lévő samaritánus pedig, amikor odaért hozzá és meglátta, megszánta; odament, olajat és bort öntött sebeire, és bekötötte azokat. Aztán feltette őt a saját állatára, elvitte egy fogadóba, és ápolta. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak, és azt mondta neki: Viselj rá gondot, és ha valamit még ráköltesz, amikor visszatérek, megadom neked. Mit gondolsz, e három közül ki volt a felebarátja a rablók kezébe esett embernek?” Ő így felelt: „Az, aki irgalmas volt hozzá.” Jézus erre ezt mondta neki: „Menj el, te is hasonlóképpen cselekedj.” /Lukács 10, 25-37/