Szint-tézis
Emberekkel beszélgetve gyakran előkerül ez a megfogalmazás: „nem vagyok azon a szinten”, vagy „a te szinteden”, illetve „ha majd eljutok én is arra a szintre”, és természetesen néha: „ha majd eljutsz te is erre a szintre”.
Nos, bár lehet, hogy ez kiábrándító, de azt kell, hogy mondjam, hogy a szintekben történő gondolkodás nem visz el semmilyen „szintre”. A dolog a következőképen áll: ha te folyamatosan szeretnél megütni egy „szintet”, ez azt jelenti, hogy nincs helyén az önértékelésed, elégedetlen vagy a helyzeteddel és benne magaddal, és úgy gondolod, hogy ha majd elérsz egy „szintet”, akkor minden megoldódik. Pedig a dolog logikája ez: ha tényleg szintekben haladnánk az életünkben, és az tenne bennünket boldoggá és elégedetté, hogy elértünk egy „szintet”, akkor MOST is boldognak és elégedettnek kellene lennünk, mert nyilvánvalóan nem ezen a „szinten” születtünk, életünk minden tekintetben gyarapodott, és előre jutottunk benne. Mégsem örülünk annak, ahol most vagyunk. Ha ez az elv ilyen suta, ez azt jelenti, hogy semmilyen „szint” nem hozza el az életedbe a boldogságot és az elégedettséget, mert lényegében az alap-stratégiád magában hordozza az elégedetlenséget. Miközben mindig a körülményektől tesszük függővé a közérzetünket, és a magunkhoz és a világhoz, a többiekhez való viszonyunkat, valójában bennünk van az a viszonyulás, ami azt láttatja, amit látunk. Lebutítva: egy benned lévő alapvető elégedetlenség azt láttatja veled, hogy még nem lehetsz elégedett. Türelmetlen leszel magaddal és másokkal szemben is, és miközben törekedsz egy „szintre” aközben az adott „szintet” amiben éppen benne vagy, soha nem értékeled. A jövőbe helyezed az életed fontos történéseit: majd, ha ez és ez meglesz, ha ezt és ezt elérem. És mi van, ha elérted? Újabb „szinteket” találsz, amelyek bár motiválnak, de nem tesznek boldoggá. Ráadásul van egy ördögi konstrukció is: szintekben gondolkodsz és nem is törekszel elérni. Tehát: úgy gondolod, hogy akkor lehetnél boldog, ha elérnél egy „szintet”, de eleve úgy állsz hozzá, hogy te azt úgysem fogod elérni, képtelen vagy rá. Így születik meg az életvitelszerű elégedetlenség. Az elégedetlenség egy éhes ordító vadállat, ami ha nem adsz neki enni, akkor TÉGED kezd el felfalni. Ennyit a szintekről.
Nem szintekben gondolkodom. Én is abban gondolkodtam, és pokolian megnehezítette az életem, mert a szintekben történő gondolkodás eredendően fölé-alá rendelő viszonyt feltételez. Tehát, aki nincs azon a „szinten”, amelyiken én, azt lenézhetem, vagy le KELL néznem. Mivel ezt teszem, feltételezem, hogy az, aki nálam „magasabb szinten” van, ugyanezt teszi velem, tehát kikerülhetetlen a kisebbségi komplexus. Amikor egy olyan emberrel beszélek, akiről úgy érzem, „magasabb szinten” van, összemegyek miniatűrre, legyen az egy magasabb beosztású egyházi vezető, egy szakmai képzettségben fölötted álló, korban fölötted álló (úgy feltételezzük, hogy aki idősebb, magasabb „szinten” is van, holott ez butaság), legyen az tudásban, vagy anyagi helyzetben jobb helyzetben lévő. Pokoli viszonyrendszer, amit te teremtesz meg magadban.
Nem szintekben, hanem ÚTON HALADÁSBAN gondolkodom. Életünk útján haladunk. Ezen az úton rengeteg dolgot tanulunk. Tapasztalatokat, ismereteket szerzünk, és olyan dolgokat élünk át, amelyekhez szükséges, hogy haladj ezen az úton. Ha nem akarod is haladsz pl. fizikailag, de lelki-szellemi fejlődésed tekintetében lehet stagnálni, hosszú-hosszú ideig szemlélődni egy-egy szakaszon, és nem jutni előre. Úgy tapasztalom, hogy az, hogy valamiben már több tapasztalatot szereztél, mert hosszabb útszakaszt jártál be, alázatra ösztönöz a többi emberrel szemben. Önmagában az úton haladás mentén megfogalmazott életszemlélet is segít magadat TÁRSKÉNT értelmezni. Együtt haladunk ezen az úton. Hol hozzánk csapódik valaki, hol továbblép, vagy lemarad, vagy elhalad mellettünk, miközben mi stagnálunk. Ilyen az életünk. Folyamat. Egy elkötelezett kapcsolat (mint, pl. a házasság) abban más, hogy lényegében amellett döntötök, hogy együtt élitek át ennek az útnak minden örömét és nehézségét. Együtt haladtok. Nincs verseny, közös út van, közös élményekkel és közös tapasztalatokkal, emlékekkel. Bevárjuk egymást, segítünk a haladásban és nem hagyjuk a másikat stagnálni, vagy ha nem tudjuk ösztönözni, akár vele stagnálunk, míg nem tud ő is tovább haladni.
Jézus maga sem szintekről beszélt. Ő azt mondta, hogy „én vagyok az Út”. Vele is egy elkötelezett kapcsolatban vagyok. Ő már bejárta azt az utat, amit én bejárok, és velem jön, velünk jön. Együtt halad velünk. Nem néz le, mert nem szintekben gondolkodik, hanem úton haladásban.
Ha akarjuk, ha nem, ennek az útnak vége lesz. Érdemes elgondolkodni, hogy mi a hosszú távú célja ennek az útnak.
Forrás: ujragondolo.hu