Útipoggyász

Kamaszkorban elkezdünk lázadozni. A szüleink nem értenek meg, a tanárok még annyira sem, az egész világ ellenünk van…

Ebben a korban megfogadjuk, hogy mi nem leszünk olyanok, mint a szüleink. Mikor egy-egy ilyen témájú beszélgetésen veszek részt, mindig meg szoktam jegyezni – ne búsuljatok, huszonöt év múlva gyerekeink is ugyanezt fogják megfogadni.

Jobbik esetben huszonévesen rájövünk arra, hogy mégis szüleinkre hasonlítunk kisebb-nagyobb mértékben. Azok az apró kis gesztusok, a spontán reakciók, amiket szüleinktől (tudattalanul) lemásoltunk, meghatározzák személyiségünket.

Nemcsak jó dolgokat sajátítottunk el tőlük, hiszen tökéletes szülők nem léteznek. Ha el is követtek hibákat, be kell lássuk, hogy sokszor nem is tudták, hogy hibáznak velünk szemben. Egyszerűen megpróbáltak átadni nekünk néhány útravalót, amiről azt gondolták, hogy életünk során majd felhasználjuk.

Tehát egy poggyásszal indulunk útnak. Benne van a szüleink része és a sajátunk. Tele nyomasztó és felszabadító dolgokkal egyaránt. Mit kezdünk ezzel a csomaggal? Tudomást veszünk róla, s ennyi? Vagy kibontjuk? Ha igen, mennyire nyitjuk fel? Mit veszünk ki belőle? Mi az, amit nem lehet kivenni?

Nem vagyunk felelősek saját nevelésünkért, mert nem mi választottuk szüleinket. Azonban teljes mértékben mi, és csakis mi vagyunk felelősek, hogy mit kezdünk az életünkkel… útipoggyászunk súlyától és nagyságától függetlenül.