Várszegi Asztrik: „A mi küldetésünk nem a felső tízezerhez szól”

Várszegi Asztrik szerint a nők több tiszteletet érdemelnének, a kereszténységnek pedig magatartás-váltásra volna szüksége. A pannonhalmi főapáttal a reformáció jelentőségéről, a keresztények egységéről és megosztottságáról, menekültekről, valamint Pannonhalma befogadó közösségéről is beszélgettünk.

Laborczi Dóra: Az evangélikus egyházban idén minden a reformáció 500 éves évfordulójáról szól, arra készül. Ennek alkalmából nagyon sokan és sokféleképpen gondolkodnak a reformációról. Ön szerint mi volt a reformáció lényege?

Várszegi Asztrik: Szeretem a történelmet, ma is érdekel, foglalkozom vele. Történelem szakos tanár vagyok. Ha Krisztus egyházának a történetét nézzük, akkor azt kell mondanunk, hogy mind a keleti, mind a nyugati egyházszakadás fájdalmas volt, de egyben törvényszerű. A bizánci kultúra talajába esett evangéliumi mag más szellemi töltettel fejlődött, mint ami a latin talajba hullott. A nyugati egyház pedig a 16. századra nagyon sok belső feszültséget hordozott. Nem véletlen, hogy régtől volt egy olyan felfogás az egyházzal kapcsolatban, hogy ecclesia semper reformanda, azaz az egyház reformra szorul – nemcsak a középkori, hanem a mai is. Ennek célja, hogy vissza tudjon térni a forrásokhoz, az első szeretet lendületéhez. Luther Márton is ezt tette. Tisztelem őt, a szerzetesi indíttatását és eltökéltségét. A „sola Scriptura”, az egyedül a Szentírás elve azt akarta mondani: senki se torzítsa Isten szavát, hasson ránk ma is úgy, mint akkor, amikor friss volt, az egyház születésekor. Persze ezt az eszményi elgondolást is helyesen kell érteni, értelmezni.

Minden keresztény embernek együttérzéssel és beleérzéssel kellene megemlékeznie a reformációról, amely az egyetemes egyház része, hiszen abból indult.

Próbáljuk megérteni, próbálunk tanulni belőle és törekedjünk arra, hogy azt a korszakot, ezzel együtt saját történelmünket újraolvassuk. A reformáció kettős meghívást jelent. Az egyik a reformáció eredeti céljáról szól, hogy térjünk vissza a forrásokhoz, hogy elveszített lendületünket, dinamikánkat újraélesszük. A másik cél, hogy az egyházak közti kiengesztelődésen tovább dolgozzunk. Sőt, még egy harmadikat is hozzáfűznék: hogy közösen tudjuk Isten örömhírét, amit Jézus Krisztusban az emberiségnek adott, a ma embere számára is érthető módon elmondani, hirdetni.

L. D.: Nagyon szívderítő, amit mond, de a felekezetek közötti megosztottság, előítéletesség ma is tetten érhető – ahogyan az egyházon belüli is.

V. A.: Hívő módon és nagyon józanul kell gondolkodnunk kereszténységünkről, Krisztushoz kötöttségünkről, amely korunkban rendkívül veszélyeztetett. Jézus a tanítványaitól hitet kíván – ez a hit mindig a szívünkkel, lelkünkkel és valamiképpen az intelligenciánkkal függ össze. A keresztény ember a kapott ajándékaival együtt lelkileg is mindig intelligens és bölcs. Mindenütt a Jézus Krisztusban már megadatott és a belőle kiinduló egységen kell munkálkodnia, most a 21. században is. Nem dolgozhatok azon, hogy mindenáron azt deklaráljam: a másik más.

A szakadásokat tekintve a teológiánk újraolvasása, a közös egyháztörténelmünk, a közös dolgaink újrafelfedezése és mindenekelőtt a testvéri szeretet kell hogy előre vigyenek bennünket az egység felé. Nincsenek idealisztikus elképzeléseim, hogy ez már holnap megvalósulhat, de azt gondolom, hogy a szakadásokat nem tolhatjuk át Istenre, azokat mi, emberek idéztük elő. Mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy ezt helyrehozzuk, és tisztázzuk, ami tisztázható.

Hihetetlen, hogy milyen előítéletek, keresztényhez nem méltó gondolkodás épült belénk az elmúlt 500 évben. Ez egy érzelmi „teologizálás”, érzelmi szakadás, ami még csak racionálisnak sem mondható, mert teológiailag sincs akkora hasadék köztünk. Főleg, hogyha a közös alapot, a Jézus Krisztusba oltott, hozzá kötődő keresztségünket nézzük.

Egy evangélikus keresztényt, általában egy protestáns keresztényt és egy római katolikus keresztényt is az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében keresztelnek meg. Az istenképűségünkön túl, ez Jézus Krisztus személyében alapvetően összeköt bennünket.

L. D.: A közös áldozás, illetve úrvacsora kérdése az egyik ilyen sarkalatos pont, ami minden ökumenikus párbeszéd, fórum vagy istentisztelet alkalmával előkerül. Hogyan látja ennek lehetőségeit?

V. A.: Ha erről hitből és őszintén lehetne beszélni, az nagy tágasságot jelentene. De inkább vagyunk írástudók és farizeusok, ezért ez nagyon nehéz kihívás. Hadd szemléltessem egy példával. Nem egészen jóindulattól vezérelve híre ment, hogy János testvérünk reformátusként katolikus közösségben úrvacsorát vesz és áldozik két püspök engedélyével – katolikus részről az enyémmel. (Toókos János testvérrel nemrég a KötőSzó blog készített interjút – a szerk.) Magam ezt hittel, szeretettel, körültekintő módon engedélyeztem. Meg vagyok győződve arról, hogy ez a fiatalember a „katholikosz hitnek” megfelelő módon jár el és cselekszik, efelől nincs kétségem és az egyházi jog szempontjából is rendben van. De látom, hogy a hitnek ezt a „szent” eseményét sokaknak nehéz felfogni, az aggodalmaskodók hibáztatták az eljárásmódunkat. Később egy kedves házaspártól levelet kaptam, akik bevallották, hogy hitben és szeretetben ők is ezt gyakorolják – az egyik katolikus, a másik nem. Azt írták: úgy gondolják, hogy számunkra, keresztények számára Jézus Krisztus nem jogi kérdés, hanem a mysterium fidei, az élő hit csodálatos titka.

Hívő és intelligens keresztény ettől nem retten meg. Nagy gond az, amikor csak vallásosak vagyunk, de nem hívők. Talán az a legnagyobb gond, hogy gyakran felszínesen gondolkodunk a saját hitünkről és egyházunkról.

L. D.: Ferenc pápa ebben a kérdésben szintén valamifajta friss levegőt hoz – ez a reformációi emlékév nyitásakor Lundban is kiderült, ahol történelmi jelentőségű beszédet mondott, amelyben méltatta Luther Mártont. Sokan emiatt is, illetve az ő kifelé nyitó személyisége, egyházújító szellemisége miatt is új Lutherként emlegetik – Fabiny Tamás püspök is írt nemrég egy cikket erről. Mit gondol a párhuzamról?

V. A.: Nagyon izgalmas látni, hogy ma Ferenc pápa úgy vízválasztó, ahogyan a mi urunk Jézus Krisztus is az volt. Sokan nem értik őt a vallásos katolikusok közül, a kívülállók pedig a remény jeleként lelkesednek érte. A katolikus egyházban sokan hagyományosan gondolkodnak a pápaságról, Róma püspökének küldetéséről. A mostani pápa pedig azt gondolja, ami ténylegesen a hivatása: a testvéreit, az egyházat és azon túl minden keresztényt bűnbánatra és hitre kell hívni és segíteni. Fontos, hogy ez a hit élő legyen, amelyből irgalom, kiengesztelődés, szeretet, testvéri szeretet és a másik felkarolása, adott esetben még a szegénységünk vállalása is fakadhat. Ferenc pápa ténylegesen az evangélium lelkületét, a nem mérlegelő szeretet lelkületét képviseli. A katolikusok egy része értetlenül áll a jelenség előtt és aggodalmaskodnak, féltik az egyházat. Vannak, akik szembe kerülnek vele.

Ferenc pápa küldetése az, hogy az egyházát, a hívek közösségét visszasegítse az evangéliumi forráshoz, ahogyan Jézus gondolta. Fabiny püspök úrnak teljesen igaza van abban, hogy Ferenc pápa reformátor, persze nem 16. századi értelemben, hanem mint minden reformátor: a kiindulóponthoz akar elvezetni. A Jelenések könyvében azt mondja Isten lelke az efezusi egyháznak: „az a kifogásom ellened, hogy elhagytad első (kezdeti) szeretetedet” (Jel 2,4). Ferenc pápa az egyházat – amely ma egy gyorsan változó világ súlyos szenvedései közepette létezik, imádkozik, jót tesz – próbálja meg az élő vizek forrásához visszavezetni. Nem olyan egyszerű ez, mert a kereszténység is elpolgáriasodott ebben a világban.

L D.: Talán azért is ez az ellenérzés Ferenc pápával szemben, mert annyira erősre építettük az egyházat körülvevő falakat, hogy zavaró, ha valaki most azt kéri tőlünk, lépjünk ki biztos bástyáink mögül ebbe az ingatag világba.

V. A.: Jézus éleslátása, hogy Örömhírének mindenkori időszerűségét látja, és ezt mondja: szegények, elesettek, megtévedtek, bűnösök mindig lesznek köztetek.

Az egyháznak kifogyhatatlan forrása van, mert szegények, rászorulók mindig lesznek közöttünk. Küldetésünk nem a felső tízezerhez szól, persze nem zárjuk ki őket, hanem Jézus a peremre terel bennünket, mint ahogy ő is a törvényen kívül, a vallási közösségen kívülre szorultak között tanított.

L. D.: Nem tudom, hogy a magyar katolikus közéletet mennyire határozza meg a nők szerepéről és pappá szentelésének lehetőségéről szóló párbeszéd, de Ferenc pápa újra és újra előhozza ezt a témát is.

V. A.: A Magyar Katolikus Egyházban nem téma a nők pappá szentelése, erről inkább csak külföldi lapokban olvasunk. A magyar társadalom és benne a keresztények, még mindig saját feudális és talán félpolgári múltjuk megkötöttségeiben gondolkodnak, beszélnek a nőről, a nő szerepéről. Magam azt gondolom, hogy ebben a kérdésben még nagyon sok mindent kell tisztáznunk. A katolikus egyház, Róma püspökei letették a voksukat amellett, hogy a katolikus egyház nőket pappá nem szentel. De látjuk a változást, Ferenc pápa foglalkozik a nő szerepével egyházunkban. A „nő helyzete az egyházban” kérdés másként él Latin-Amerikában, másként hat a nyugat-európai közösségekben és másként Magyarországon.

L. D.: Miben nyilvánul meg az, hogy feudális a magyar társadalom gondolkodása a nőkről?

V. A.: A mi gondolkodásunk – kivétel mindig van – patriarkális, mindenütt a férfiak vannak előnyben, a nőknek másodhegedűs szerepet szánunk, ha szánunk egyáltalán valamilyen szerepet. Logikusan következik ebből, hogy ma is vannak férfiak, akik azt vallják: az asszony maradjon a gyermekszülésnél és a háztartásnál. Félreértés ne essék, kár lenne szerepcseréket erőltetnünk, mert a férfiak nem tudnak gyermeket szülni, erre csak egy nő képes. Őrizzük meg a személyiségünknek, nemiségünknek megfelelő jelleget és feladatokat, de ez nem jelent olyan határt, ami miatt egy nő ne lehetne vezető állásban, adott esetben ne lehetne az egyházában is jelentős szerepe. Számos olyan feladat van, ahol több lehetőséget kaphatnának.

Még alapvetőbbet mondanék: adjunk több tiszteletet a nőknek! Több tiszteletet az anyának, az egyedül élőnek, a hivatalban lévőnek, és a testvérünknek az egyházban! Mert ezt sem adjuk meg nekik.

Keresztény közösségeken belül ugyan eltérnek a meglátások a nők szerepét illetően, nem annyira elméletben, hiszen az alapvetően a bibliai hagyományon nyugszik, inkább a gyakorlatban, az áthagyományozott viselkedésformákban. Ezt közösségenként kellene megvizsgálni, tisztázni. Kívánatos lenne a keresztény tanítás alapján, hogy több tiszteletet, esélyt kapjanak a nők. Csak saját egyházamat említeném: ne házvezetőnőnek, vagy adminisztrátornak, beosztottnak nézzék csupán a nőket, akik a másodrendű munkát elvégzik. Változásban vagyunk már, de mint minden változás, ez is lassú. Minden nő több tiszteletet érdemelne. Akkor jöhet a következő lépés, ha a tiszteletre rátalálunk. Mi katolikusok tiszteljük Jézus édesanyját, Máriát, tisztelnünk kell tehát a nőket is.

L. D.: A másik téma, ami itthon talán még jobban megosztotta a keresztényeket, mint Nyugat-Európában, a menekültekről szóló közbeszéd volt. Pannonhalma a 2015-ös menekültválság idején azon kevés egyházi helyek közé tartozott az országban, ahol menekülteket szállásoltak el. Később a SZEMlélek blognak úgy nyilatkozott: óriási népvándorlás zajlik, ami félelmet szül, ha nincsenek megoldások, de a leegyszerűsítő válaszok nem segítenek. Ma hogyan értékelné a migrációs krízist? Mit kezdhetnek vele Európa és Magyarország keresztényei?

V. A.: A világot átfogó és fenyegető válságban, így a nyomasztó menekültkérdésben a „kisember” okosat, megoldást aligha tud mondani.

Mi próbáltunk ragaszkodni az evangélium szavaihoz, hogy aki a közvetlen közelünkben van, akit felebarátnak mondunk, annak kötelességünk segíteni. Nekünk ezt vállalnunk kell, akkor is, ha kritizálnak vagy bántanak érte.

Ha arra gondolok, hogy a főapáti szolgálatban egyik elődöm, Kelemen Krizosztom nem bújtat el 1944-ben zsidókat, katonaszökevényeket, menekülteket az apátságban, akkor ma a történelem megszégyenítő bélyegét kellene hordanunk, hogy antiszemiták, kollaboránsok voltunk. 1919-ben egy szocialista zsidó rabbit, az úgynevezett vörös rabbit is bújtattuk néhány hónapig. 1956 után pedig menekülő forradalmárokat is befogadtunk. Nem azért, mert szimpatizáltunk a forradalommal, vagy szimpatizáltunk a kommunizmussal, hanem azért, mert bajba jutott embereket sodort az élet elénk, akiknek segíteni kellett.

L. D.: Ennek a hagyománynak tettek eleget, amikor befogadták a menekülőket Pannonhalmára?

V. A.: Így voltunk a mostani menekültválság idején is: nem különböztethettem meg a segítségre szorulót, hogy miért jött és mi a célja. Amikor a közelben, Győrnél vitt el az útjuk, a kapunkban egyszer csak ott állt a zuhogó, szeptemberi hideg esőben egy 18 tagú család számos gyerekkel. Nem mondhattam azt, hogy menjetek el. Befogadtuk őket és két-három napig itt voltak nálunk. Még két ilyen csoportunk volt. Ezt nem valakiknek a bosszantására vagy tetszésére, netán a jövő elismerésére való tekintettel tettük, hanem itt és most konkrét segítségnek szántuk. Egyikük sem akart nálunk maradni, mindannyian tovább is mentek. A világ ínségét nem tudom megoldani és nem kívánok a napi politikába sem beleavatkozni, de akin segítenem kell, arról azt gondolom, lelkiismereti kérdés, hogy meg kell tenni.

Hogy a világ hogy alakul, mennyien jönnek még, mit fogunk csinálni, nem tudom, ez mind nyitott kérdés. Ha arra gondolok, hogy milliók megindulhatnak, az nem gyerekjáték. Ha a hírforrásokat figyeljük, érzékeljük, hogy milyen törékeny a békénk.

De gondoljunk bele az ő helyzetükbe is! Nem mindenki terrorista. Nem mindenki gazdasági menekült. Ha szétverik a városukat, a lakásukat, persze hogy elmenekülnek az emberek. Ha nincs vizük, elindulnak a források irányába, különben elpusztulnak. Nincs sok választásuk, pontosabban: nincs választásuk.

Az ókori és a középkori tengeri csatákban nem fulladt meg ennyi ember a Földközi-tengerben, mint amennyi most az utolsó esztendőben. Ez a mi szomorú világunk.

L. D.: Mit gondol a keresztények, a kereszténység társadalmi szerepvállalásáról – társadalmi felelősségünkről, lehetőségeinkről, valamint a világi és az egyházi hatalom viszonyáról?

V. A.: Nem elméletben, hanem helyben kell ezt megítélni, mert más a helyzete a katolikus egyháznak Nyugat-Európában, Észak-, vagy Latin-Amerikában. Más a súlya, más a viszonya a környezetével, egy gazdagabb világban, vagy a szegénység világában, az erősen szekularizált modern társadalomban, és más a mi társadalmunkban, ahol hagyományunk a feudális, polgári közeg és még élénken él a negyvenévnyi diktatúra lenyomata. Ma úgy gondolkodunk, mintha teljesen szabadok lennénk, pedig erős történeti meghatározottságaink vannak. Sajátos a társadalom-állam és egyház modellünk is, kísért a múlt, a régi magatartásformák, kapcsolati formák. Az apostoli királyság és a kommunista diktatúra után most egy új viszonyrendszer formálódik, amely elméletileg az államot, a hatalmat és az egyházat szétválasztja. Ugyanakkor a magyar társadalom, a közeg, ahol élünk, nagyon erősen és több síkon szekularizált, amely kihívásokat jelent az egyház számára.

L. D.: Milyen kihívásokra gondol?

V. A.: Az egyházat saját küldetése korszerűsítéséhez kellene hozzásegíteni, hogy ő maga „szalonképes” legyen, és úgy tudjon beszélni, úgy tudjon tanúságot tenni, hogy azt a mai ember megértse. Középkori szókinccsel és szóhasználattal nem mehetünk ki egy szekularizált világba, mert azt sem értik, miről beszélünk. Baján 40 éve azt mondta egy katonatársam, amikor lelkesen Isten létéről győzködtem, hogy „beszélsz, beszélsz, mint a Kossuth Rádió, de nem nekem beszélsz, mert nem értem”. Tolmácsolásra lenne szükség, az Örömhírt kell mai nyelven elmondani. Igazi gondom, hogy sokszor magát a problémát sem értjük. Az egyház nem ókori és nem középkori esemény, hanem Isten Szentlelkében ma történik, a ma emberét hívja meg arra, hogy Isten terében oldja meg élete nagy kihívásait: az élet értelme, az Isten- és emberkapcsolat, az emberi kapcsolat, a házasság, az emberi kapcsolatok minősége, a betegség, a magány és a halál kérdéseit.

Nem az evangéliummal van a baj, hanem annak az elmondásával és befogadásával, recepciójával. Mi, akik Isten igéjét hirdetjük, hordozzuk és igényt tartunk arra, hogy továbbadhassuk, gyakran nem tudjuk úgy továbbadni, hogy az a híveket érdeklő vagy semleges közegben is érdeklődést tudjon ébreszteni. Pedig nem vallási formulákat, valóságtól elrugaszkodott jámborságot, kegyességet akarunk továbbadni, hanem magát az Életet, az isteni teljességet, amely az ember egyetlen esélye ebben a világban.

L. D.: Sokszor tapasztalhatjuk, hogy az egyház elveszítette a hitelességét a világban. Abban, hogy a társadalom elfordult az egyháztól, azok a botrányoknak is szerepet játszhattak, amelyek különböző természetű visszaéléseket hoztak nyilvánosságra?

V. A.: Fontoljuk, meg, hogy európai történelmünk vallásháborúi, egyes keresztények bűnei és keresztény csoportok bűnei mennyi szakadást és elidegenedést, botrányt és hitetlenséget okozhattak? Fel sem tudjuk mérni. II. János Pál pápa – többször sokak ellenzésére – sorban kért bocsánatot a bűneink okozta botrányokért. Könnyebb volt az ősegyház tanúságtétele, mint a kétezer éves kereszténységé, éppen történeti bűneink és szakadásaink miatt. Emlékezetünket, múltunkat Isten segítségével megtisztítani és szabad szárnyakkal fordulni a jövő felé, az emberek, az emberiség érdekében – ez az igazi kihívás.

Az egyetemes kereszténységnek ezért paradigmaváltásra, magatartás-váltásra van szüksége. Ne magát sajnálja, hanem magát tegye rendbe, hogy szolgálhasson és saját maga is boldog lehessen. Isten fiának hitében élve kell odafordulnunk embertársainkhoz. Környezetünk elfogadása lenne feladatunk, és nem annak érzékeltetése, hogy különbek vagyunk. Hitelességünknek ez az egyik és fontos feltétele. Sorsközösséget kell vállalnunk az emberekkel, a bukottakkal, az elváltakkal, a drogosokkal, a szerencsétlenekkel.

Ami néha kilátástalannak tűnik, de a kereszténység lényege, hogy a reménytelenség ellenére tudunk reménykedni, van kapaszkodónk. A mi világunkban az igazi kereszténység nem kerítés, nem jog, meg törvény, hanem tiszta forrás, tiszta kenyér, mécsvilág-fény, amely többeknek irányt tud adni vagy segítség tud lenni.

L. D.: A gimnázium mellett számos gazdasági, gasztronómia, kulturális intézményük működik a főapátságban, amelyek Pannonhalma világra nyitott, szerethető arculatát erősen meghatározzák. Hoznak ezek a vállalkozások valamifajta anyagi függetlenséget?

V. A.: Pannonhalma a hagyományos tevékenységei: az iskolai munka és a lelkipásztori szolgálat mellett a turizmus köré csoportosított vállalkozásokba kezdett, és ezzel új úton indult el. Elsősorban nem azért vállalkozunk, hogy létezésünk anyagi feltételeit megteremtsük, holott ez is kívánatos lenne, hanem hogy új kapcsolatokat építsünk ki a magyar társadalommal, hogy minél több szálon belekapcsolódhassunk az evangelizációba. A gyógynövény-termesztéssel és -forgalmazással nem csak a középkori hagyományt élesztettük fel, hanem mindazon emberekkel is kapcsolatba kerültünk, akik vonzódnak, érdeklődnek a gyógynövények iránt és emiatt eljönnek Pannonhalmára. A borászat segítségével ugyanígy a magyar borászokhoz, a magyar borkedvelőkhöz, sok emberhez jutunk el. Olyan szálakat kerestünk, amelyeket újra felvehetünk, hogy az elszigeteltségből a magyar társadalomba bekerüljünk, és a küldetésünket teljesíthessük, törekvésünk tehát nem öncélú.

L. D.: Mindezek mellett Pannonhalma elsősorban szerzetes közösség. Mit jelent ez a 21. században?

V. A.: Igen, Pannonhalma elsősorban keresztény közösség, szerzetes közösség. A Magyar Katolikus Egyház önálló egységeként, ezeréves hagyománnyal és sajátos missziói feladatokkal. Mai megközelítésben így írnám le: közösségünk egy kommunikációs központ, ég és föld, Isten és ember, ember és ember között. És ami még nagyon fontos: közvetítő a felekezetek egyházai között is. A szóhasználatunk a Biblia szóhasználata, az üdvösség szótárát használjuk, amikor küldetésünkről beszélünk. Az 1990-ben visszanyert szabadság lehetővé tette, hogy a megmaradt kevésből elkezdjük sorainkat rendezni, belsőleg és külsőleg is újra építkezni. 26 év telt el így és mára elmondhatjuk, hogy ma a Magyar Bencés Kongregáció Pannonhalma, Bakonybél, Tihany és Győr közösségeiből, 15 egyházközségből, budai Tanulmányi Házunkból áll, és hozzánk tartozik még a brazíliai Szent Gellért Apátság is.

II. János Pál pápa 1996. szeptember 6-án pannonhalmi látogatása során az esti istendicséret alkalmával egész magyar bencés közösségünknek a következőket mondta, amivel kijelölte és megerősítette számunkra a jövő útját:

„A harmadik évezred küszöbén az Egyház megújított apostoli lelkületet vár tőletek. A megfeszített és feltámadt Krisztus világítsa meg küldetésetek útját. A mindennapi szolgálat során mozdítsátok elő a keresztények egységét, párbeszédre lépve mindenkivel. Az ökumenikus mozgalom nagy hasznot meríthet abból, ha elkötelezitek magatokat a dialógusra, a másik fél meghallgatására és a közeledésre. Legyen a ti apátságotok mindig nyitott otthon a testvérek gondja előtt.”

Apátságunk, szerzetesközösségünk ezen az úton kíván járni a harmadik évezredben is.