Vasárnapi üzenet

„A testvéri szeretetről pedig nem szükséges írnom nektek, hiszen titeket is az Isten tanított az egymás iránti szeretetre; és gyakoroljátok is ezt minden testvér iránt egész Macedóniában. De kérünk titeket, testvéreim, hogy egyre inkább gyarapodjatok ebben.”    1 Thessz. 4, 9–10

A Szent Ige ebben a szakaszában különleges ajándékról olvashatunk. Olyan ajándék ez a mi mennyei Atyánktól, amellyel megkülönbözteti az embert minden más teremtményétől, amely visszatükröz egy kis sugarat abból az istenképűségből, amelyet a teremtéskor kaptunk. Ez az ajándék nem más, mint a szeretet, nevezetten a testvérszeretet, az atyafiságos szeretet, amikor az ember szeretheti a másik embert.

A legfontosabb, amit az Ige megjegyez erről, hogy maga az Atya tanít meg rá. A thesszalonikai gyülekezet tagjairól is ezt tudjuk meg. Isten megtanította őket az egymás iránti szeretetre. Ajándékba kapták ezt az Istentől. Istentől, akiről a Szentírás belső bizonyságtétele azt mondja, hogy maga a szeretet. A szerető Isten hagyja ránk új parancsolatát, hogy szeressük egymást. Ez a szeretet változtatta meg a teremtett világot, élhetővé, komfortossá tette. Ez a szeretet jellemzi az Isten fiainak az életét, a gyülekezet közösségét. A thesszalonikaiak kapcsolatba kerültek azzal az evangéliummal, amit a szeretet evangéliumának is mondunk, és megváltoztatta az életüket. Átformálta a szívüket, az értékrendjüket, megváltoztatta a másikhoz való hozzáállásukat. A másik emberben a testvért, ugyanannak az Atyának a gyermekét látták. Pál apostol örömmel írja, hogy „hálaadással emlékezem rólatok, hogy a ti hitetek egész Macedóniában elterjedt”. Itt pedig szintén tudomásunkra jut, hogy a testvérszeretet gyakorolják egész Macedóniában. Nem ez jellemezte Macedóniát, viszont volt egy kis közösség, amelyik a szeretetben gyakorolta magát. Jót szóltak, jót gondoltak, jót feltételeztek egymásról. Ezt csak úgy tudták megtenni, hogy a másik emberben az Isten gyermekét, az Úr Jézus Krisztus megváltottját látták. Azt, akiért Krisztus odaadta az életét, és meghalt érte.  Valósággá lett az Ige az életükben: alázattal különbnek tartották egymást önmaguknál (Fil. 2, 3). Így vett új lendületet a gyülekezeti életük is. Gyakorolták a szeretetszolgálatot, a diakóniát. Adományokat gyűjtöttek, és eljuttatták Macedónia szegényebb sorsú polgárai számára.

Honnan szereztek információt a szükségről? Érdeklődtek egymás felől, törődtek egymással. Ma sokszor nem az a baj, hogy a hatalmas információáradatban nem tudunk egymásról (nagyon is sokat tudunk, esetenként még túl sokat is), hanem az a baj, hogy nem veszünk tudomást a másik ember sorsáról, vagy az érdeklődés kimerül a saját komfortzónánk határainál. A thesszalonikai gyülekezet tagjainak nem volt szükséges erről írni. Nekünk szükségünk van rá. Az Ige arra tanít ugyanis, hogy még a legjobban működő dolgokban is lehet és kell fejlődni. „Kívánnunk kell, hogy még jobb legyen az, ami a legjobbnak látszik” – mondja Kálvin János ennek a szakasznak a magyarázatánál, s hozzáfűzi, hogy nagyon sok esetben az embernek önmagát kell legyőzni ebben.

Van hová fejlődnünk nekünk, kárpátaljai keresztyéneknek. A reformáció hónapjában ebben is újulhatunk, ha a szívekben megszületne a vágy, s azt mondanánk: „Szeretnék ebből az isteni ajándékból.” Erre biztat vasárnap is az Ige: „De kérünk titeket, testvéreim, hogy egyre inkább gyarapodjatok ebben.” Legyen így! Ámen!

Molnár Zsolt
református lelkipásztor

Forrás: karpataljalap.net