Vasárnapi üzenet

„Sarat tett a szemeimre, aztán megmosakodtam, és most látok.” Erre a farizeusok közül néhányan ezt mondták: „Nem Istentől való ez az ember, mert nem tartja meg a szombatot.” Mások így szóltak: „Hogyan tehetne bűnös ember ilyen jeleket?” És meghasonlás támadt köztük. Ezért ismét a vakhoz fordultak: „Te mit mondasz őróla, hogy megnyitotta szemedet?” Ő azt mondta, hogy próféta. (János 9, 13–34)

Komoly közösségi tanakodás bontakozik ki arról, hogy ki, mit és hogyan látott, s a látottakat hogyan értelmezi. Innentől kezdve kérdések és válaszok sokasága, s a mögöttük megbúvó emberi magyarázatok, az értelem, a hit és hitetlenség szövik át a szavakban megformált gondolatot. Már a csoda sem volt csoda többé, hiszen legyőzte az emberi ész, a realizmus, a racionalizmus; legyőzte a szombat. A hálaadás, az öröm, az istentapasztalás ujjongása helyett a meghasonlás lett úrrá az elemző elmén. Ilyenek voltunk és vagyunk ma is: folyamatosan, újra és újra válaszokat keresünk, magyarázatokat adunk, elméleteket gyártunk a világból érkező történésekre. Tesszük ezt akkor is, amikor semmiféle magyarázatra nincs szükség. Amikor semmi más dolgunk nem lenne, csupán hálaadással átvenni a Teremtő kezéből a csodát – a meggyógyult életet. Ezeket a cselekedeteket pedig időnként egyszerűen csak meg kellene látnunk, csak át kellene vennünk! Némán vagy ujjongva, sírva vagy kacagva, a tisztaszívűség látóképességével felfedezni az Istent, aki a leghétköznapibb módokon a leghétköznapibb jeleket teszi köztünk és bennünk, hogy adott s kapott sebeink behegedjenek. „Te mit mondasz őróla, miután megláttad, megtapasztaltad, hogy itt valóban Ő cselekedett?” – teszi fel nekünk is a kérdést a Lélek. Vagyis: hogyan reagálsz akkor, amikor a szíved éppen az ellenkezőjét suttogja a világ földhözragadt magyarázatainak? Vajon még azt is megkérdőjelezed, hogy vak voltál? A sárra és a Siloám vizére esküszöl, mint jól bevált módszerre? Mit mondasz, amikor naponta terített asztalhoz ülhetsz le; amikor orvosaid értetlenül állnak „még-mindig-léted” felett; amikor végre meglátod magad körül azokat, akik hűségesen elfogadnak és szeretnek téged; amikor még időben rájössz, hogy rossz célokért küzdöttél; amikor rádöbbensz az utolsó előtti lélegzetvételre, amely a változtatás lehetőségét jelenti? Te mit mondasz őróla, aki azért született, s azért lett testté, hogy megszüntesse a te vakságodat? A Megtartó, azaz életeket meggyógyító, teljessé tévő Üdvözítő velünk van. Cselekszik, éppen ott, úgy és akkor, amikor ezt a velünk-valóságát láttatnia kell. A kérdés csak az: te mit mondasz Őróla?

Taraczköziné Nemes Mónika
munkácsi lelkipásztor