Vasárnapi üzenet: „Azt mondja az Úr:… ” (Iz 49,6)

„Azt mondja az Úr: Kevés az, hogy a szolgám légy, s fölemeld Jákob törzseit, és visszatérítsd Izrael maradékát. Nézd, a nemzetek világosságává tettelek, hogy üdvösségem eljusson a föld határáig.” (Iz 49,6)

Nagyböjt harmadik vasárnapja a görögkatolikus egyház hagyománya szerint kereszthódoló vasárnap. Az elnevezés önmagában két nehéznek tűnő gondolatot hordoz számunkra. Kereszt és hódolat. Mindkettő olyan fogalom, amelyet nem igazán szeretünk. A „Valósítsd meg magad!”, „Ne add fel az elveid, a vágyaid!” jelszavak világában nehéz a jézusi gondolatok miliőjét megteremteni. Hiszen sem szenvedni, sem tűrni, sem lemondani nem szeret a mai ember. Jézus gondolatai alapján azonban az egyház felkészít bennünket a kereszténység lényegének a megértésére és Isten akaratának a keresésére.

Jézus azt is felvállalja, hogy alapvetően másként gondolja a megváltást, mint az apostolok. Lelkünkben cseng Tamás gondolata: „Uram, nem tudjuk, hová mégy!”, Péter azt mondja: „Az én lábamat nem mosod meg soha!”, János és Jakab szinte kérve sugallja: „Hadd üljünk jobb és bal kezed felől az te országodban!” Jézusról pedig leperegnek ezek a szavak, és Ő az Isten üzenetét közvetíti: „Én vagyok az út, az igazság és az élet!”, „Ha nem moslak meg, semmi közöd sincs hozzám!”, „…a hely azokat illeti, akiknek készült”.

Jézus gondolatai nem mindig esnek egybe a mi gondolatainkkal, de legkevésbé a vágyálmainkkal. A kereszténység és az egyház feladata nem az, hogy új igazságot fogalmazzon meg, hanem egyértelműen kifejezze az Isten örök üzenetét, és segítsen megértetni annak igazi mondandóját. Leginkább azt, amit Szent Pál gondolatival fogalmazhatunk meg: „A keresztről szóló tanítás… nekünk… Isten ereje.” (1 Kor 1,18)

A kereszthordozás Jézus gondolatvilágában egy furcsa paradoxon, egy önmagában érthetetlennek tűnő gondolat. A szenvedés, a lemondás elfogadása – vagy ami a hétköznapi életben a kötelességteljesítésben, pontosságban, rendszerességben, elkötelezettségben formát öltő valóság – nem egy eltitkolt és elhallgatott gondolata a kereszténységnek. Jézus is azt mondja az őt hallgató tömegnek, hogy aki követni akarja, az vegye fel keresztjét. Nem egy időleges dolgot, hanem egy folyamatos állapotot akar számunkra elfogadtatni. A Krisztus-követést belső, lelki követésként, elkötelezettségként kell felfogni. Jézus úgy gyakorolta az önmegtagadást, hogy egy nagyobb jó eléréséért lemondott a kisebb jóról. Kiüresítette magát, megalázta magát a kereszthalálig. Ennek az eredménye az lett, hogy Isten felmagasztalta Őt. (Fil 2,6) Mindez arra indít bennünket, hogy vállaljuk saját sorsunkat, az életben Istentől nekünk adott és reánk szabott feladatokat. Aki mindennap becsületesen helytáll Isten és emberek iránti kötelességeiben, annak nem kell külön kereszteket keresnie. Szent Pál szavaival élve: „Mert a kereszt igéje azoknak, akik elvesznek, oktalanság ugyan, de azoknak, akik üdvözülnek, vagyis nekünk, Isten ereje”.