Végzetes l’amour

„Azután ezt mondta az Úristen: Nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzá illő segítőtársat…

Az emberből kivett oldalbordát asszonnyá formálta az Úristen, és odavitte az emberhez. Akkor ezt mondta az ember: ez most már csontomból való csont, testemből való test. Asszonyember legyen a neve: mert férfiemberből vétetett.” 1Móz 2, 18-23

KRISZ hét Balazsér, nulladik nap. Itt ülök az emeleten és gondolkodom, mit várjak a héttől, mire számítsak. És hirtelen felsóhajtok: csak a szerelemről ne kelljen beszélni, Uram, én már nagyon unom. Tudod, nem a szerelmet, hanem azt, amit nagyon sokszor két ember csinál egymással egy kapcsolatban. Még egy keresztyén kapcsolatban is.

Érdeklődve figyeltem minden alkalommal a friss kapcsolatokat, amik a héten születnek és azt kérdeztem sokszor magamtól, látva, mennyi vesződéssel, energiaráfordítással és megalkuvással jár az élő kapcsolat fenntartása: tényleg muszáj ezt csinálni? És merek kérdezni a főnökségtől is: Ennél nem tudtál valami jobbat, Uram? Valami könnyebbet, kényelmesebbet. Valamit, ami magától megy mondjuk, nem tudjuk elrontani. Mert most nézd meg, mit csinálunk egymással. Ugyanis a tábor után hallom, amit már ott látok: egymás után válnak szét a még friss szerelmesek, mert hát „benézték a dolgot”. Ilyenkor az indokok: „Az Úr mást tartogat számomra”, „Félreismertük az Úr szavát”, „Vágyunk csapdájába estünk”, „Nem kértük el egymást eléggé kitartóan imában” és még folytathatnám.

Az világos az asszony megteremtésének történetéből, hogy szerelem volt első látásra. Ádám csak ránézett és örömmel nevezi el az asszonyt, tudta, hogy Isten újabb ajándékával van dolga. Éva Ádámból származik – Ádámnak ez a különleges hálára ad alkalmat. De nemcsak hálát ad Istennek, hanem szerelmet vall: Éva! Asszonyember vagy, mert úgy érzem, Isten azzal áldott meg minket, hogy egységben vagyunk és egymásért élhetünk. Egységben vannak, mégsem mosódik egybe a személyiségük. Sok kapcsolat ott megy gallyra, hogy a két fél nem képes engedni a véleményéből, a személyiségéből, megpróbálják befolyásolni a másikat, saját képükre formálni. Ebből félreértés lesz, vita, sértődés, aztán szakítás. Az a legszebb, hogy a végén még az is kijöhet, hogy Isten a hibás: miért mondta a másikra, hogy ő az igazi, ha egyszer ilyen nehéz meglenni vele? Miért nem megy minden magától, ha ezt ő akarja? Talált jobbat? Igen, biztosan, már tudom is, kit. Azt a lányt, akin már akkor megakadt a szemem, mikor táboroztam. És a kör kezdődik elölről, én meg csak fogom a fejem a következő nyáron is.

Nekem nem kellene a keresztyénség és a Biblia Istene sem az érzelmeim megéléséhez, ha nem élném át napról napra, hogy a vonzódás, ami arra bátorított, hogy megismerjem a páromat, őszinte érzelmi kötődéssé, szerelemmé vált, elfogadássá, a másik felvállalásává. Én EBBEN látom meg Isten akaratát, visszanézve a megtett útra, amit Ő tett lehetővé. EBBEN látom meg, hogy valóban segítőtársat kaptam, akivel együtt tudok odaállni Isten elé is, hálát adva a másikért.

Csöpögősnek, túl romantikusnak tűnik? Kívülről mindenképpen. Mint a keresztyénség. De mi, keresztyének tudjuk: belülről minden egészen másképp fest. Ajánlom mindenkinek a receptet, ami Ádámnak és minden férfi utódjának bevált: merjük megismerni azt, akire a szívünk igent mond, még az előtt, hogy Igét vadásznánk rá a Bibliában. És ha úgy kell lennie, a megismerésben nő a szeretet is, nő a másik is, növök én is, s ki tudja? Előfordulhat az is, hogy egymás mellett növünk tovább. Nem kell, hogy fekete legyen az a l’amour.