Vissza édenbe

Biztonságra vágyunk.

Ez az egyik alapvető szükségletünk. Néha eltűnődöm azon, hogy ha Ádám és Éva tudták volna, hogy mi vár rájuk, hogy ha azt az állítólagos nagy „szabadságot” megkapják, amit a kígyó ígért nekik, akkor is esznek-e a tiltott gyümölcsből. Azóta folyamatosan megpróbáljuk megtalálni azt a tökéletes biztonságot, ami csak egy karnyújtásnyira van a káosztól és a totális létbizonytalanságtól. Isten óvó szava: ne tedd, mert akkor meghalsz. És tessék, időről időre tényleg meg kell halnunk, mert minden alkalom, amikor beláttuk, hogy az illuzórikus biztonság, amit magunk köré felépítettünk, valójában csak bennünk létezik, maga a halál. Ha nem lehetünk biztonságban, akkor marad a hazugság: minden oké, még mindig egy karnyújtással előbb vagyunk, Istenem, ugye, elfogadsz?

Kétségbeesett próbálkozások, amelyek által megpróbálunk visszatalálni Isten biztonságába. Közben persze, időről időre bezárjuk magunkat a saját magunk által felépített börtönbe. Minden rendben van. Nem kell semmin változtatni. Ez az otthontalanság otthona. Mennyire kifejező. Hitekkel, élet-filozófiákkal, rituális cselekményekkel, vagy éppen szexszel vagy hazugsággal, de mindig ugyanarra törekszünk: elhitetni, hogy a lét elviselhetetlen könnyűségét elviselhetjük.

Annyira nehéz belátni, hogy nem tudunk semmit tenni, de mégis minden adott. Hogy készen áll az életünk, csak ki kellene lépni a félelmeink gyűrűjéből. Jó illatúnak hazudhatjuk, ami büdös, szépnek, ami ronda, igaznak, ami hazug, jónak, ami rossz… Meg is tesszük, gyakran még „igei vezetésünk” is van rá. Hihetetlen, hogy mennyire be vagyunk rendezkedve az élethazugságokra. Persze, mindig MÁSOK, szörnyű, hogy másoknak milyen problémái vannak. Valahol a pletyka is erről szól. Amikor ráirányítod a figyelmet valaki másra, miközben magadról sokkal többet mondasz el, mint arról a bizonyos másikról, aki állítólag annyira rászorul a változtatásra.

Vissza a kályhához: Istenem, elfogadnál újra?