Ahol az ügyes kezűek nem unatkoznak

Beregszásztól alig több mint 20 kilométerre fekszik az írásos forrásokban először 1270-ben említett Hetyen. Az egykor Bereg vármegye részét képező település jócskán bővelkedik ügyes kezű mesteremberekben, kézművesekben, akik nemcsak aktívan tevékenykednek, de igyekeznek ismereteiket át is adni a fiatalabb nemzedék képviselőinek.

Mert kell az utánpótlás

Barkaszi Irén 14 éves korában kezdett el varrogatni. Látta, hogyan ügyeskednek a nagylányok, s lassan megtanulta tőlük. Így esküvőjére saját maga varrta ki a kendőket. Kezdetben leginkább ágyvédőket, terítőket készített. Elmondása szerint a fiatal lányok gyakran jártak össze esténként, s lámpafénynél horgoltak, hímeztek, kötöttek. A hímzésen kívül így ő is foglalkozik horgolással és szövéssel is. Utóbbit azután tanulta meg, hogy férjhez ment. Ahogy a hímzést, úgy a szövést is más asszonyoktól leste el. Bár nem minden télen volt beállítva otthonában a szövőszék, azért ha elegendő rongy gyűlt össze, nem sok idő maradt az unatkozásra, hisz ami volt, azt le is szőtte. Ha akadt segítsége, például a tekerésben, akkor akár 8 méter is lement egy nap alatt, s a család részére készített úgy 40 métert egy télen. Eladásra nem készített pokrócokat, csak saját részre és családtagoknak. Bár a szövéshez már nem lát elég jól, azért gondoskodott az utánpótlásról, hisz a család nőtagjai között most már nem egyedül ő az, aki hasonlóan jól bánik a tűvel, cérnával, esztovátával.

Keresztszemes, lapos kalotás

– Még kislánykoromban tanultam meg kézimunkázni – mesélte Bihari Jolán. – Öten voltunk lánytestvérek, és édesanyánk úgy igyekezett, hogy mindannyiunknak adjon valamit, kézimunkákat, szövést, staférungot, ami illő volt egy lánynak. És így megtanultuk mi is. Akkoriban nem volt még varroda. Szőttem én is a lányaimnak kendőt, pokrócot. Varrással, keresztszemes öltésekkel is dolgoztam. De nem drukkolt mintákat, mert azt nem szerettem. Hanem olyan keresztszemeseket, lapos kalotásokat, amiknél számolni kellett a szemeket. Megszőttem előtte a vásznat és arra számoltam és varrtam rá a szemeket. Sokat necceltem is. Sok mindennel foglalkoztam, amik ma egyáltalán nem érdeklik már a fiatalokat. Van egy kis lányunokám. Remélem, ha odanő, neki majd átadhatom, amit tudok.

Ha a nagymama ügyes

Tóth Ilonka 15 éves korában kezdett el kézimunkákkal foglalkozni. Elmondása szerint akkoriban még lámpafénynél varrta a kendőket saját esküvőjére. Emellett persze készített függönyöket, terítőket is, hisz az ő fiatalkorában még nem a boltban vásárolták meg a lányok a staférungjukat. Varráshoz, horgoláshoz, kötéshez egyaránt ért, s igyekszik is, hogy három lányunokájának ajándékozhasson kézimunkákat. Ha pedig ilyen ügyes nagymamája van az ember lányának, természetes, hogy sikeresen meg is tanulja tőle a különböző technikákat.

Igazi hagyományőrző munkát végeznek tehát ezek a kedves hetyeni asszonyok.

Ha a rajzolás nem megy

Sütő László tanárként dolgozik, de hobbiszinten, saját részre fafaragással és asztalossággal is foglalkozik.

– A fafaragás és az asztalosság úgy indult el nálam, hogy mindig is nagyon szerettem az autókat, s szerettem volna lerajzolni is őket. De nem tudtam, ezért elkezdtem kifaragni őket. Volt néhány faragókésem, amit még édesapámtól örököltem, aki szintén foglalkozott fafaragással, de újabban már saját magamnak készítek kisebb vésőket, késeket. Nem tanultam én ezt sehol, senkitől. Megnéztem valamit, és leutánoztam. Dísztárgyak faragására nem volt igény, így ezt csak a saját magam örömére csináltam. Mostanában kezdtem csak utánanézni néhány dolognak. Az asztalosságot még most is tanulgatom. Itthonra készítek használati tárgyakat, bútorokat, fogast is, s néhány faragott tölgyfa dísszel fel is dobtam őket. Néhány alkalommal ajtókat, ablakokat is készítettem, de csak ismerősöknek. Nem hivatásszerűen foglalkozom az asztalossággal. Az iskola mellett nem is igazán lenne rá időm. Van itthon olyan szekrényünk, amit például két hónapig készítettem. A faanyagot vagy fatelepen vásárolom, vagy ha sikerül, akkor a hegyekből hozott hulladékdeszkát veszem meg. Az anyagnak a nagyolása gyorsan megy, de az apróbb, finomabb munkák már sokkal lassabban. Vannak olyan napok, amikor nincs erőm foglalkozni ezzel, de ha sietek valamilyen munkával, akkor naponta 1-2 órát azért rá szoktam szánni. Most már persze tudok rajzolni is. Meg is vannak tervezve a munkáim, mert egy-egy dolognál kifejezetten fontos például a méretarányosság és az oldalak egymáshoz való arányossága is. Elő kell rajzolni a dolgokat, hogy aztán tudjam, hol kell majd faragni.

A kastól a kaptárig

Komjáthy Csaba méhészkedéssel foglalkozik. Négy-öt családdal kezdett neki ennek a munkának, amit aztán sikerült jócskán bővítenie.

– Iskoláskorom óta foglalkozom méhekkel, mivel apám és nagyapám is méhészkedtek. Tőlük örököltem családokat. De akkoriban még kasokban tartottuk őket. Később jött csak be a kaptárszisztéma. Kasokban nem volt olyan könnyű a méhekkel, mert ott nem volt meg számukra a kellő védelem, és télen sokan elpusztultak a mínusz 25-26 fokos hidegtől. Aztán, amikor bejöttek a kaptárak, átraktuk őket. Régen nem volt pergető se. Tavasszal, ha a hőmérséklet eléri a 16 fokot, már lehet foglalkozni velük. És sokkal könnyebben megy most a munka a méhekkel, mióta kaptárakban tartjuk őket. Míg kasokban voltak, bajosabb volt az etetésük, átszedésük is, nem úgy, mint most, amikor csak a kereteket kell átszedni, leszedni róluk az anyabölcsőket, ugyanis ha azokból sok van, akkor szétrajzanak a méhek, nyárra nem marad egy sem. A kasokat viszont nem tudtuk átnézni, csak felfordítani, belenézni az aljukba. És bele is kellett nyúlni, ami megint csak rettenetes volt. Most 84 családdal foglalkozom. El tudom végezni egyedül is a munkát körülöttük. Igaz, hogy egyedül jóval strapásabb, de így nyugodtabb vagyok. Hogy mikor mennyit sikerül majd pergetni, azt nem lehet kiszámolni. A 70-es évek elején még 18-20 kilót pergettünk, aztán folyamatosan mentünk lefelé. A 80-as években már csak 8-12 kilót, később 4-6-ot. A 2001-es árvíz után növekedett kicsit a mennyiség, bő 10 kilókat pergettünk. De aztán megint csökkent. Tavaly az akácnak szinte virága se volt. Nyáron nagyon nagy a hőség, az ősz száraz, s magyarországi méhészek is jelezték, hogy sokszor egyszerűen nem indul be a vegetáció a növényekben. Vagy tavasszal túl korán kezdenek el virítani, mint tavaly is, aztán jön a hó meg a fagy. Idén se tudni, milyen lesz a tavasz. De amit pergetünk, az jóformán bioméz, mert itt nem permetezik annyira a növényeket. Viszont egyre nehezebb értékesíteni a mézet. Régen még volt állami felvásárlás, de az megszűnt. Nehezíti az eladást az is, hogy rengeteg mézet hoznak be Ukrajnába más országokból. Szerettem volna, hogy száznál több családom legyen, de látom, hogy nincs értelme, mert nem tudom eladni a mézet. Szoktam néha családokat is eladni, de azoknak is feleannyira csökkent az áruk, mint amennyi 2-3 évvel ezelőtt volt.

Kicsit ehhez, kicsit ahhoz…

– Elég fiatalon, 6. osztályosként kezdtem el tanulni az asztalosmesterséget – mondta el Tóth Endre. – Volt itt egy mester, ahhoz jártam. Utána, még mielőtt elvittek volna katonának, elmentem tanulni is, s miután hazajöttem, tovább foglalkoztam a mesterséggel. Később 13 éven át a vasúton dolgoztam. Mikor onnan eljöttem, kezdtem neki ajtókat, ablakokat csinálgatni. De azok ma már annyira nem kellenek, mert műanyagot vesznek inkább. Minden munkában van valami nehézség, de ha az embernek van kedve hozzá, akkor foglalkozik vele. Ez a mesterség pedig olyan, hogy ha valakinek nincs hozzá kedve, hajlama, akkor nem csinálja, mert ezek nélkül nincs idege hozzá. Márpedig abból is sok kell, hogy az ember láthassa is azt a szépet, amit elkészít. Mindenfajta bútort készítettem már. Nem volt még olyan, hogy valami kikötött volna rajtam. De ma már nem nagyon szoktam vállalni munkákat. Esetleg itthonra, ami kell. Olyan típusú ember vagyok, hogy amit meg kell csinálni, azt addig csinálom, amíg meg nem tanulom. Mert ha az ember tud egy kicsit írni, akkor lassan már olvasni is. Így tanultam bele az asztalosság mellett a vasmunkába is.

Tóth Endre a kézműves­mesterségeken kívül méhészkedéssel is foglalkozik. Ezt még az 1970-es évek elején kezdte el. Jelenleg 15 méhcsaládja van az általa készített kaptárakban, de csak saját részre termel mézet. Mint elmondta, a rossz időjárási viszonyok miatt a méhek maguknak is alig tudnak mit gyűjteni néha.

Gyakorlat teszi a mestert

– Az Ungvári Képzőművészeti Szakközépiskolában tanultam keramikusnak – tudtam meg Tóth Endre szintén sok ügyességgel megáldott lányától, Eleonórától. – Amikor mondtam a szüleimnek, hogy ezen a pályán szeretnék elindulni, meglepődtek, mert nem is láttak addig rajzolni. Persze rajzolgattam én itthon, iskola és tanulás után. Mikor eldöntöttem, hogy hová akarok menni tanulni, akkor mutattam meg a rajzaimat a szüleimnek. Elmentünk egy tanárhoz, aki megnézte a munkáimat, s mondta, hogy van értelme annak, hogy folytassam ezt. Igazából azért lett a kerámia a fő szakom, mert ez több mindent foglal magában, mint a festészet. Igaz, hogy nehezebb volt így, mert a több munkával több vizsga is járt együtt, de örülök, hogy így indultam el. A kerámián kívül festészettel, szobrászattal is foglalkoztunk. Ezeket is nagyon szeretem, de például a kerámiához nagyon nagy befektetés kell, nehéz beszerezni az agyagot, kellene égetőkemence is. De inkább a festészet az, ami megmaradt nálam. Már a tanulmányaim megkezdése után is voltak megrendeléseim, és hála Istennek most is vannak, még Magyarországról is. Általában portrékat, csendéleteket, szentképeket festek. Illetve mostanában nagyon nagy divat lett a falfestés, így azzal is foglalkozom. És ez jó gyakorlat, mert minél több festményt, képet készít az ember, annál jobban megy neki, annál élethűbb lesz, amit ábrázolni akar. Nem hiába mondják: Gyakorlat teszi a mestert. Voltak már kiállítva is munkáim, többek között tavaly a Veres Péter Alkotótáborban készültek.

A fiatal tehetség nem csupán űzi, de tanítja is mesterségét. A Kaszonyi Művészeti Iskolában dolgozik, ahol kerámiával, szobrászattal, festészettel és grafikával is foglalkozik a gyerekekkel. De felnőtt is akad a tanítványai között.

Reméljük, Hetyen ügyes mesterei és kézművesei még sokáig gondoskodhatnak arról, hogy legyen majd, aki továbbviszi munkájukat.

Akinek van kiegészítenivalója Hetyen múltjához, jelenéhez, hagyományaihoz, értékes tárgyaknak, iratoknak van a birtokában, és azt szívesen megmutatná, jelentkezzen levélben szerkesztőségünknél.