Egy kisközség, melyet a Horthy-korszak családpolitikája hozott létre

Ha az utas egy kilométerrel Tiszaásvány elérése előtt, Eszeny állomásán leszáll a Munkács és Ungvár között közlekedő, télen is elég gyengén fűtött helyiérdekű vonatról, csekély háromszáz méter megtétele után megérkezhet egy mindössze 260 személynek otthont adó, több mint 90 százalékban magyarlakta kistelepülésre, Tiszaújfaluba, mely egy kilométeres bekötőúttal kapcsolódik a Csap–Munkács főútvonalhoz. Így a helybeliek nemcsak a vasútállomáson sűrűn megálló vonatokon, hanem a Szalóka–Eszeny–Tiszaújfalu–Cservona–Csap útvonalon közlekedő, a települést kétóránként érintő iránytaxival is kimozdulhatnak falucskájukból.

A Rázmány-uradalomtól Tiszaújfaluig

A község területe a múlt század első felében a Rázmány-uradalomhoz tartozott, ám 1940-ben Magyarországon létrehozták a nagycsaládosokat segítő Országos Nép- és Családvédelmi Alapot (ONCSA). Az ONCSA-program keretében több városban – magánvállalkozásban vagy önkormányzati támogatással – bérházak, vidéken pedig – állami pénzekből – falusias jellegű lakótelepek épültek a sokgyermekes családok számára, hogy megfelelő lakóhelyet biztosítsanak e szegény, nem egy esetben a nyomor szintjén élő néprétegek megsegítésére. Kárpátalján ONCSA-lakások épültek Munkácson, Beregszászban, Bátyúban, Nagy- és Kisbakosban, valamint a mai Tiszaújfalu helyén, melyet az állam vásárolt meg a Rázmány-uradalomtól, hogy házakat építsen ott a nincstelenek számára. (E házak közül ma már csak egy, jelenleg lakatlan található a községben, a többit átalakították az ott lakók.)

Miután a Szovjetunió elcsatolta vidékünket, az 1940-ben megalapított ONCSA-lakótelep közvetlen szomszédságában – a már a csehszlovák rezsim által megkezdett elszlávosító politika folytatásaként – létrehozták a túlnyomórészt ukránok által benépesített Cservona községet, a telepet egyszerű falurészként hozzácsatolták, ám 1991-ben – Tiszaújfalu néven – különálló településsé nyilvánították, s a Tiszaásványi Községi Tanács irányítása alá helyezték mint Kárpátalja egyik legfiatalabb helységét.

„A szüleim a cselédsorból kiemelkedve kaptak itt házat és földet”

A falu hajlott korú lakosai ma is emlékeznek rá, miként telepedtek meg családjaik a községben.

– Édesapám, Orbán Ferenc 1921-ben Szernyéről szegődött el Rázmány Jenő földesúr itteni tanyájára, hamarosan feleségül vette majdani édesanyámat, az eszenyi Csonka Erzsébetet, akivel az egyik tanyasi cselédlakásban rendezték be az otthonukat, s én is ott láttam meg a napvilágot a következő esztendőben – meséli a község legidősebb asszonya, a 89 éves Szaniszló Margit. – A szüleim azután a velük együtt dolgozó négy bérmunkáscsaládhoz hasonlóan, a cselédsorból kiemelkedve kaptak térítésmentesen házat és földet az ONCSA-telepen (36 lakást épített itt akkor a magyar állam), de Eszenyből, Szalókáról, Kisgejőcről, Kisrátról, illetve Kisdobronyból, sőt távolabbról is jöttek ide telepesek. Édesapám Csapra, a Futura állami vállalathoz szállította be eladásra a birtokukon megtermelt szemeseket, de 10-15 szimentáli szarvasmarhát is tartottak, s többnyire a teheneket értékesítették a csapi állatvásárokon. Az oroszok bejövetelét követően két nagybátyámat meg az egyik sógoromat is elhurcolták a Gulagra, az előbbiek ott haltak meg, az utóbbi viszont túlélte a lágert, és hazajött. 1948-ban, a kolhozosításkor azután az összes tehenünket, disznónkat elvették tőlünk, az utolsó szemig elvitték a búzát, a krumplit, a tengerit, sőt még 3100 karbovanecet is kellett fizetnünk az illetékes szovjet hivatalnak a magyarok által épített házunkért, s „természetesen” nekünk is be kellett lépnünk a kollektív gazdaságba, de édesapám nem akart ismét a más földjén dolgozni, inkább a Csapi Vasútállomáson helyezkedett el.

1951-ben mentem férjhez, a lányom meg a két fiam után lett hét unokám, sőt már öt dédunokám is van, s hál’ Istennek, még elég jól szolgál az egészségem. A lányoméknál lakom, besegítek a jószágtartásba, az idén is részben én szedtem le a paszulyt a kertünkben.

– 1917-ben, a szabolcsi Mándokon születtem – idézi fel a múltat Tiszaújfalu legidősebb lakosa, a 94 esztendős Ferkó János. – A nagyapámnak még földje volt a Záhonytól 14 kilométerre eső településen, de a nyolc gyermeke között úgy elaprózódott a birtok, hogy nekik már szinte semmi sem jutott belőle. A szüleim – Kárpátalja visszacsatolása után – előbb Eszenyben telepedtek le a hat testvéremmel együtt, de csak egy düledező házat tudtak vásárolni, ráadásul rajtunk kívül még egy család lakott az udvarunkon, a rajta felépült másik, kicsiny lakásban, így nagyon megörültünk, amikor 1943-ban végre mi is kaptunk egy házat az ONCSA-telepen. Szegény édesanyám azonban nem érhette meg ezt, mert ő már hat évvel korábban itt hagyta az árnyékvilágot. 1942-ben az egyik öcsémet besorozták a 2. magyar hadseregbe, így a Don-kanyarba került, a visszavonulás során pedig elfogták az oroszok, de 1945-ben épségben hazatért a hadifogolytáborból, míg egy bátyámnak sikerült túlélnie a Gulagot, azonban már mindkettőjük sírba szállt. Engem viszont – mivel igen kicsiny termetű ember vagyok – nem vittek el sem katonának, sem a lágerbe. Ám nem hiába mondják: „kicsi a bors, de erős”, még kapálgatok a kertben, etetem a nyulakat, s szemüveg nélkül tudom olvasni a Bibliát, pedig apró betűkkel van írva.

„Hamarosan átadják a teleházunkat”

– A KMKSZ-alapszervezet 1992-ben alakult meg, melyet már 17 éve vezetek – tájékoztat id. Ferkó Béla elnök. – A cservonai tagokkal együtt 140-en vagyunk (egy kis magyar szórvány is él a szomszédos községben). Bekapcsolódtunk, bekapcsolódunk a szervezet programjaiba, a Zöld Programtól a schengeni vízumhoz szükséges támogatói nyilatkozatok kiállításával kapcsolatos ügyintézésig. Csoportokat szervezünk a KMKSZ március 15-i ungvári központi ünnepségére, évente 3-4-szer a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház (Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház) csapi előadásainak a megtekintésére, sőt még Ungvárra is elmegyünk, amikor ott lépnek fel színészeink. Hamarosan átadják a teleházunkat, melynek a helybeli református parókia fog otthont adni, jövőre pedig tervezünk egy kirándulást a vereckei honfoglalási emlékműhöz, valamint egy vártúrát, melynek során felkeresnénk Ungvár, Nevicke és Munkács erősségét.

A falu kicsi, nincs óvodánk, s csak 6-8 helybeli apróságot szállítanak be gépkocsival szüleik az eszenyi gyermekintézménybe. Az iskolások korábban gyalog vagy kerékpáron jártak át, 1. osztálytól kezdve az Eszenyi Középiskolába, majd a helybeli református egyházközség 2001-ben megvásárolt egy volt kolhozi épületet, ahol elemi iskolát alakítottak ki, mely a következő év novemberében nyitotta meg kapuit. A helyiségeket a gyülekezet biztosította, míg az Eszenyből átjáró tanítónők az államtól kapták a fizetésüket, azonban 2004-ben – a szükséges gyermeklétszám hiánya miatt – bezárták a tanintézetet. Kiutaltak egy iskolabuszt a tanulók beszállítására, ám ez elromlott, s maguk a szülők „dobták össze” a pénzt a szükséges alkatrészek megvásárlására, valamint a javítások elvégeztetésére, öt-hat éve azonban már zavartalanul közlekedik az iskolabusz. Folyamatosan győzködjük a szülőket, hogy csak úgy maradhatunk meg magyarnak, ha magyar tannyelvű középiskolába járatják a gyermekeiket, nem pedig a cservonai ukrán iskolába, s többségük hallgat is a szavunkra, illetve eleve anyanyelvükön akarják taníttatni a gyerekeket. S tartunk-e attól, hogy a közeljövőben felépített, 450 fősre tervezett új Cservonai Középiskola nem szívja-e el a felnövekvő nemzedék tagjait? Bízom benne, hogy nem, mert az Eszenyi Középiskola is egy szép, modern épület, ahol színvonalas oktatásban részesülnek a diákok.

– Elképzelhető, hogy több magyar gyermeket elcsábíthat a leendő új cservonai tanintézet, de még csak most helyezték el az alapkövét, s csupán a jövő mutathatja meg, mennyire jelent majd veszélyt – fogalmaz ifj. Ferkó Béla, az Eszenyi Középiskola igazgatóhelyettese.

– Mindhárom gyermekünk Eszenyben érettségizett, s nem félek attól, hogy jelentős számú magyar iskolást íratnak majd be szüleik a Cservonai Középiskolába, mert a helybeliek nagy része őrzi a nemzeti öntudatát – véli Kántor Baba tiszaújfalui lakos.

Több a keresztelő, mint a temetés

A lakosság túlnyomó többsége református, akik 1990-ig az Eszenyi Református Egyházközséghez tartoztak, hosszú ideig a nevezett falu templomában vettek részt az istentiszteleteken, míg a már elhunyt Kacsari János presbiter a vallásüldözés éveiben is évente háromszor helyet adhatott otthonában az úrvacsoraosztásoknak, melyeket – a keresztelésekhez, az esketésekhez és a temetésekhez hasonlóan – a mindenkori eszenyi lelkipásztor végzett el. Az enyhülés időszakában Horkay László, a később püspökké választott eszenyi lelkész már megszervezte a rendszeres házi istentiszteleteket, az 1990-ben önállóvá lett gyülekezet pedig (melynek Kacsari János lett az első gondnoka) példamutató összefogással, a közeli településeken működő protestáns egyházközségek, valamint holland és német gyülekezetek támogatásával 1995-re felépítette szép kis templomát, 2000-re pedig a parókiát, s azóta is saját lelkésszel rendelkezik.

– Az ötven cservonai hívünkkel együtt jelenleg 303 lélek alkotja az egyházközségünket – mutatja be a hitközséget Stefán Zoltán lelkipásztor. – Az utóbbi években több keresztelésre kerül sor, mint temetésre, esztendőnként 4-5 újszülött fejére hull keresztvíz, 2-3 testvérünktől veszünk végső búcsút, s ugyanennyi pár mondja ki a boldogító igent. Megjegyezném: Cservona szomszédsága ellenére sem gyakori a magyar–ukrán vegyes házasság.

A diakóniai munka jegyében karácsony előtt özvegyeknek, rokkantaknak, nagycsaládosoknak ajándékozzuk a Dorcas Segélyszervezettől, illetve az egyházkerületünk diakóniai osztályától kapott élelmiszercsomagokat, évente kétszer perselypénzzel támogatjuk a Nagydobronyi Református Líceumot, de a Nagydobronyi Irgalmas Samaritánus Gyermekotthonnak, a Nagydobronyi Nyugdíjasotthonnak, továbbá az ungvári, a császlóci és a szolyvai árvaháznak is juttattunk már segélyeket.

A vasúttól a farmergazdaságokig

– A munkaképes lakosok fele a Csapi Vasútállomáson dolgozik – ismertet meg id. Ferkó Béla a megélhetési helyzettel. – 2000-ben felbomlott a kolhoz, melynek földjeit kéthektárjával osztották szét a volt tagok között, de csak 3-4 gazdának van traktora, s mindössze a szántók 10 százalékát művelik meg. Többen tejjel, tejtermékkel, zöldséggel piacolnak, legfeljebb tíz helybeli munkás dolgozik az ungvári gyárakban, a lakók 10-15 százaléka ungvári, csapi, illetve a környékbeli építkezéseken vállal munkát, elenyésző számban helyezkednek el a magyarországi építőiparban, Ukrajna belső területein, Oroszországban pedig senki sem dolgozik.

Két farmergazdaság is működik a községben: az enyém, mely tíz hektárt tesz ki, valamint egy másik, mely öt hektárra rúg, de főállásban én is tűzoltóként dolgozom a Csapi Tűzoltóállomáson. 2000-ig az Ungvári Elevátor Felvásárlóközpontnak adtam el a terményeimet, melytől előlegben üzemanyagot, illetve műtrágyát kaptam, s idejében, jól fizetett, ám tizenegy éve a cég megszűnt, azóta pedig nagyon nehéz fenntartani a gazdaságot, legfeljebb viszonteladóknak adhatom el az áruimat. Egy időben asztalosműhelyt is működtettem, de már átálltam a jobban fizető ácsmunkára, melynek fogásait a nagybátyámtól sajátítottam el, s egy ötfős csapattal járok ki a közeli településekre, kiegészíteni a keresetemet.

Lajos Mihály

Kárpátalja