Harcias írás a békülés jegyében?

Kárpát-Ukrajna, mint a legrövidebb történetű állam a békülékeny-tudományos megközelítés fényében címmel közölt cikket minap a zakarpattya.net.ua portál Sztepan Vas tollából.

Az írás igen terjedelmes beszámoló arról a közelmúltbeli nyíregyházi nemzetközi konferenciáról, melyre az Európai Emlékezet és Szolidaritás Hálózatának programja keretében került sor. A program feladata a XX. század történelmének megértése volna a tények sokoldalú cseréje és megvitatása, az eltérő álláspontok megismertetése révén – fejtegeti a szerző. A cikk hangneméből ítélve azonban az igazi megbékélés még várat magára.

A beszámoló az ukrán zsurnalisztikában bevett patetikus-propagndisztikus ömlengésekkel kezdődik. Íme egy kis ízelítő: „És bár Kárpát-Ukrajna mint autonómia csupán néhány hónapig létezett, államként pedig mindössze néhány napig, nem csak az ukrán, de az európai történelemben is nyomot hagyott. Kárpát-Ukrajna elbukva nem merült feledésbe, hanem a mai Ukrajna államalkotó összetevőjévé vált, továbbra is érdekli a szomszédos országokat, a kutatók aktuális témája maradt.”

Kárpát-Ukrajna történelmi jelentőségének hosszas ecsetelése után, valahol az írás második felében érkezünk el oda, ahol a megbékélésnek tulajdonképpen kezdődnie kellene.

„Szemléletes, hogy a tanácskozás kezdeményezői Magyarország tudósai voltak, azé az országé, amely számára Kárpátalja a mai Ukrajna részeként olyan térségnek számít, melyet Európa térképének erőszakos átszabása következtében veszítettek el – írja többek között Sztepan Vas. – Éppen ők érintették a konferencián elsőként a vitás kérdések széles körét, melyek a magyar revizionizmussal és Magyarország katonai akcióival, a magyar és a német titkosszolgálatok 1939 márciusi kárpátaljai tevékenységével, a magyar politikai retorikával vannak összefüggésben. Ugyanakkor Fedinec Csilla, a Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpontja Kisebbségkutató Intézetének munkatársa rámutatott az eltérésekre a magyar történetírás fogalmi apparátusában. Mégpedig a túlzott érzékenységre azon fogalmak iránt, amelyeket a szomszédos országokban használnak egyes közösen megélt történelmi események vonatkozásában, s a magyarok szerényebb igényességére a saját terminológiájuk egységesítésének szükségességével kapcsolatban. Kárpátalja lakosságának vonatkozásában ez többek között érinti a »ruszin«, »rutén«, »magyarorosz« elnevezések használatában mutatkozó eltéréseket, vagy az úgynevezett revizionista törvények szövegét, amelyekben az »elszakított területekről« van szó, melyeket »a bécsi döntés alapján, azaz békés úton« »csatoltak vissza« az »országgal egyesített földekhez«.”

De ez csak afféle bemelegítés a szerzőtől. A lényeg itt következik: „Kárpát-Ukrajna védelme és pusztulása történetének változatlanul »fájó« oldala, amelynek máig sajátságosan konfliktusos visszhangja van. A Vereckei-hágón, Kárpátalja és Lviv megyék határán leöntötték vörös festékkel azt az emlékművet, melyet a magyaroknak a Kárpátokon való áthaladása 1100. évfordulójára állítottak, és felírták rá: „Слава Українi – 1939 р.”, „Тут була Карпатська Україна” („Dicsőség Ukrajnának -1939″ „Itt volt Kárpát-Ukrajna” – a fordító). A gyalázat szervezői úgy vélik, hogy az emlékműnek nincs helye azon a területen, ahol kivégezték a szicsovikokat – Kárpát-Ukrajna védelmezőit. A konferencián is megmutatkoztak az eltérések a Kárpát-Ukrajna védelmezőinek megítéléséhez való hozzáállásban. A dokumentumok hiányára hivatkozva a magyar kutatók nem tudják megnevezni a megölt szicsovikok számát. B. Stenge Csaba, a tatabányai levéltár munkatársának szavai szerint „pontos adatok a katonai dokumentumok eltűnése miatt nincsenek, de hogy ez megtörtént, az tény”. Az ukrán kutatók számításai szerint viszont az ukrán veszteségek közel 230 halottra és 400 sebesültre tehetők. Ezzel kapcsolatban Olekszandr Pahirja ukrán tudós a Kárpáti Szicsnek a paramilitáris szervezettől a fegyveres haderőig vezető útjáról szólva megjegyezte: »miközben az ukrán történetírásban a Karpatszka Szics szervezet a széles tudományos közvélemény figyelmének középpontjában áll, magyar részről léteznek egyes leegyszerűsített megközelítések, melyek szerint a szervezet tagjait »banditáknak«, »terroristáknak« nevezik. A kettős, eltérő diskurzus, amelynek nincsenek találkozási pontjai, továbbra is csak a kölcsönös bizalmatlanságot erősíti«.”

Mint a fentiekből látható, ukrán részről sem tudtak tényeket felhozni az 1939. márciusi kárpátaljai események áldozatainak pontos számára vonatkozóan, mégis lényegesnek tartották előhozakodni a konferencián megalapozatlan becsléseikkel. A cikkíró is fontosnak tartotta felemlíteni a vereckei honfoglalási emlékmű kérdését, holott máig semmilyen tény nem támasztja alá, hogy magyar katonák szicsgárdistákat végeztek volna ki a térségben. Pedig a megbékélésnek elvben azzal kellene kezdődnie, hogy a jót jónak, a rosszat pedig rossznak nevezzük, de közben a tényeket mindenek felett tiszteljük. Ha csak Sztepan Vas idézett cikkéből ítélünk, ukrán részről nemigen történt előrelépés e tekintetben.