Hogyan alakul egészségügyünk?

Immár 66 éve annak, hogy 1948. április 7-én megalakult az Egészségügyi Világszervezet, s azóta április7. az egészségügyi világnap. A KMKSZ Nagyszőlősi Középszintű Szervezetének és Nagyszőlősi Városi Alapszervezetének székházában ebből az alkalomból került sor dr. Vackó László belgyógyásznak, a Munkácsi Keresztyén Egészségügyi Központ főorvosának Hol tart a gyógyászat című előadására, melyet nagyszámú közönség hallgatott végig.

A „hol vagyunk most?” kérdés megválaszolása végett a doktor először is a „honnan indultunk?” kérdésre adott feleletet. Mint kifejtette, a Szovjetunióból indultunk, melynek egészségügyi rendszerét az 1920-as–1930-as években alakították ki, a központi állami költségvetésből tartották fenn, s az első évtizedekben jelentős eredményeket is ért el több betegség visszaszorításának terén. Az orvosképzés is jól működött, s az 1970-es években még a középiskolák legjobb képességű végzősei választották az orvosi hivatást. Az 1980-as években azonban már beszivárgott a korrupció az egyetemek orvosi karaira, s az a gyakorlat is negatívan hatott az egészségügy helyzetére, hogy az egyetemeket épphogy végigbukdácsoló medikusok éppúgy magukra ölthették a fehér köpenyt, mint a színjeles hallgatók. A nagyvilágban csak a medikusok 15-20 százaléka végzi el első nekifutásra az orvosi egyetemet, meg kell ütni egy bizonyos szintet ahhoz, hogy valaki orvosként állhasson munkába. A ’80-as években nálunk már nem működött a szükséges szűrés, sőt az egészségügyi intézményekben is megjelent a korrupció, több esetben fizetni kellett azért, hogy valaki álláshoz jusson…

S hol vannak most az egykor gyenge teljesítményt nyújtó orvostanhallgatók? Itt, köztünk, az egészségügyben. És csak akkor vesszük észre, ki tanult annak idején jól, és ki rosszul, miután már a második vagy harmadik orvoshoz fordulunk, hogy derüljön ki végre, mi is a betegségünk, s megkezdhessék eredményes kezelésünket…

A rendszerváltáskor új politikai, gazdasági rendszer lépett az előző helyébe, megmaradt viszont a korábbi egészségügyi rendszer. Az egészségügyi ellátást még mindig a központi állami költségvetésből tartják fenn, csakhogy mind kevesebb pénzt kapnak a költségvetésből, miközben egyre több a kiadásuk, s az 1990-es évek óta a kórházakban maguknak a betegeknek kell megvásárolniuk a gyógyszereket és egyéb, a gyógyításukhoz szükséges dolgokat. Ráadásul a kórházakban jórészt elöregedett felszerelésekkel találkozunk.

Külön fájó kérdés a mentőszolgálat helyzete. A rohamkocsik elavultak, problémás az üzemanyag-ellátás, s nem egyszer a kiérkező mentős kérdezi a betegtől, milyen orvosságai vannak otthon, mert a mentőállomásoknak nincs elegendő gyógyszerük.

A káderhelyzet is romlott. Már nem olyan vonzó az orvosi pálya, mint 40 évvel ezelőtt. A középiskolák legjobb eszű végzősei olyan egyetemi karokra jelentkeznek – például a közgazdaságira –, melyek elvégzése után jobban jövedelmező szakmákban helyezkedhetnek el. És többnyire csak a második, harmadik vonalbeli végzősök jelentkeznek az orvosi fakultásokra. Ráadásul a vizsgajegyekért is fizetni kell, így sokan nem is tanulnak teljes erőbedobással, mert akár tanulnak, akár nem, fizetni kell a jó jegyekért, s kevés tudással, de több pénzzel is megszerezhetik a szükséges jegyeket. Az „eredmény”: fehér köpeny és nem nagy szakismeret. Tisztelet a kivételnek – mondhatjuk, természetesen – mert ma is akadnak, akik szívvel-lélekkel tanulnak, mivel a gyógyításra tették fel az életüket. Ám ők nagyon kevesen vannak, és nagy valószínűséggel nem is tudnak belföldön állást találni, mert azért is fizetni kell…

Az áldatlan állapotok bemutatása után dr. Vackó László rátért a Munkácsi Keresztyén Egészségügyi Központ és tiszaújlaki fiókintézete megszületésének történetére. Felidézte a kezdeteket, amikor egy kis orvoscsapat elhatározta, hogy ha helyi szinten is, de pozitív változásokat hoznak az egészségügybe. Kiválogattak egy jó szakemberekből álló gárdát, s megmutatták, hogy kevés pénzből gazdálkodva is szép eredményeket lehet elérni, korszerű műszereket lehet beszerezni, és európai színvonalú betegellátást lehet nyújtani.

Mivel még nem született meg a betegbiztosítási rendszer, a pácienseknek fizetniük kell a központ szolgáltatásaiért, ám tévedés lenne azt hinni, hogy a központ munkatársai halálra keresik magukat… Az embertársaikon való segíteni akarás vágya vezérli őket, de hát az egészségügyi intézmények működtetése jelentős összegekbe kerül. S a központ orvosai nem csak a testtel, hanem a lélekkel is törődnek. Keresztyén hitüket komolyan vevő orvosokként helyre akarják állítani nemcsak a testi, hanem a lelki és a szellemi egészséget is, ezért igyekeznek elvezetni a hozzájuk forduló betegeket a legnagyobb gyógyítóhoz: Jézushoz. Ugyancsak fontosnak tartják, hogy magyar betegeik magyar vagy legalább magyarul is értő orvosokkal találkozzanak, anyanyelvünkön mondhassák el panaszaikat, és értsék meg azt, amit az orvos elmond. Ezért hozták létre a tömbmagyarság által lakott területen működő tiszaújlaki fiókintézetüket.

Az előadó ezenkívül kifejtette, hogy nemzetrészünk megmaradásának egyik előfeltétele a jól működő egészségügyi ellátás. Szükség van az anyanyelvű oktatásra, kultúránk őrzésére, hagyományaink ápolására – de magyar orvosokra is szükség van, akik nem költöznek külföldre, hanem itt maradnak, hogy ápolják a kárpátaljai magyar betegeket is. Mert mi lenne az itteni magyarsággal, kik maradnának itt magyarok, ha nem lennének kárpátaljai magyar orvosok és más értelmiségiek?… – tette fel a főorvos a költői kérdést. Majd szót ejtett nagy álmukról, egy kórház létrehozásáról, melyért imádkoznak és dolgoznak. Istenben bíznak, s eddigi szép eredményeikről szólva is kijelentette, hogy minden eredményükért egyedül Istené a dicsőség.