Kárpátaljáról jöttem, mesterségem címere: festőművész

Micska Zoltán egész élete Munkácshoz kötődik. Itt született, nevelkedett, majd alapított családot. Ebben a városban tanulta a festészet csínját-bínját, itt alkotott, s teljesedett ki festészete. Bejárta Európát, s alkotott többek között Párizsban, St. Michelben, Moszkvában, Budapesten, Milánóban, Pozsonyban, mégis mindig hazatért szülővárosába.
Vele beszélgettem.

– Meséljen a gyermekkoráról!

– Munkácson születtem 1949-ben. Bátyáimmal és öcsémmel öten voltunk testvérek. Nem volt könnyű a gyermekkorom: édesapám korán meghalt, édesanyám és öcsém rokkantak voltak. Akkorra a bátyáim már kirepültek a családból, megnősültek, saját életük volt. Nekem kellett gondoskodnom az otthoniakról. A 3-as számú munkácsi középiskola elvégzése után nem is tudtam rögtön tovább tanulni, aztán meg elvittek katonának.

Amikor onnan hazakerültem, akkor döntöttem úgy, hogy kitanulom a festészetet.
Több tanulási lehetőség is adódott, végül az Odesszai Népművészeti Központ képzőművészeti szakára jelentkeztem, s a négyéves kurzust másfél év alatt végeztem el 1972-ben, ugyanis nem akartam sokáig távol lenni a családomtól.

– Honnan eredt a festészet iránti szeretete?

– Ez is a gyermekkoromra vezethető vissza. A szomszédunkban lakott a ma már Amerikában élő, közismert gyűjtő, Pákh Imre a családjával. Az édesapja, Sanyi bácsi jóban volt Erdélyi Béla festővel és annak öccsével, a szintén művész Jánossal, akik gyakran voltak náluk. Láttuk a művészetüket, sokat tanultunk tőlük. Mi Imrével együtt festegettünk, bár ő komolyabban vette a festést, engem akkoriban még jobban érdekelt a futball. Sokáig focista akartam lenni, bár a festészetben is voltak eredményeim, járási versenyeket nyertem. Idővel el kellett döntenem, hogy a foci vagy a festészet vonalán haladok-e tovább. Végül – mestereim tanácsára – a festészetet választottam, s akkor mentem el Odesszába tanulni.

– Hogyan alakult az élete, miután hazatért Kárpátaljára?

Az odesszai évek alapot adtak, de az igazi tanulás csak ezután következett. Olyan művészek vettek a szárnyaik alá, mint Koczka András, Kontratovics Ernő, Mikita Volodimir és Herc Jurij. Ők Erdélyi Bélától és Boksay Józseftől tanulták a festészetet, akiknek Révész Imre, Munkácsy Mihály tanítványa volt a mesterük. Így vezethető vissza a mi művészetünk egészen a legnagyobbakig, akik bejárták Európát, látták és gyakorolták az európai festészetet, ami színvilágban és technikában is egészen más volt, mint a Szovjetunió képzőművészete.

– Mit tanult a mestereitől?

– Elsősorban szemléletmódot: ők tanítottak meg „látni”, megérteni a kárpátaljai ember világát, akinek az egész élete egybeforr a földdel. Velük jártam a hegyeket, az apró falvakat. Ez többet adott a művészetemhez, mint az odesszai évek.

– Mennyi ideig tartott ez a fajta tanulás?

– Közel három évet töltöttem el így, aztán az egyik tájképemet benevezték egy Moszkvai kiállításra, ami nagy elismerést jelentett akkoriban.

– Milyen fordulópontot jelentett ez az életében?

– Nagy változást hozott, ugyanis igen fiatalon, harmincévesen felvettek a Kárpátaljai Képzőművészeti Szövetségbe. Munkácson pedig műtermet és lakást kaptam.

– Elismert művészként élhetett volna Ungváron…

– Igen, felajánlották, hogy költözzem át Ungvárra, mely akkoriban a kárpátaljai festészet fellegvára volt, ott alkotott Erdélyi Béla, Koczka András, Manajlo Fedor, Boksay József, Balla Pál, Duncsák Attila. De én inkább Munkácson maradtam. Ott élt édesanyám, illetve időközben megnősültem, és a családommal is Munkácson telepedtünk le. Csak a festészettel foglalkoztam, abból kellett eltartanom a családomat. Szerencsére Munkácson hagyománya volt a festészetnek, mindig voltak, akik érdeklődtek a képeim iránt, és megvásárolták azokat. 1984-ben felvettek az Ukrán Képző- és Iparművészeti Szövetségbe. Itt működött egy úgynevezett művészeti alap, ahová leadhattuk a festményeinket, s azokat továbbvitték Kijevbe. A Szovjetunióban a képzőművészeti szövetségeknek voltak alkotótáboraik, kiállítótermeik, ahol a művészek megmutathatták tehetségüket.

– A festészettel eltöltött évek alatt hol járt, alkotott vagy állított ki?

– Hosszasan lehetne sorolni, hiszen bejárhattam Európa nagyvárosait, vannak képeim többek között Csernyihivben, Dnyipropetrovszkban, Kijevben, Lembergben, Budapesten, Pozsonyban, St. Michelben, Milánóban és Moszkvában.

– Mit tapasztal ezekben a városokban?

– Láttam az európai festészetet, hogy nekünk is ebbe az irányba kell haladnunk. De ettől akkoriban még nagyon messze álltunk. Munkácsnak, ennek a nyolcvanezer fős városnak még saját képgalériája sem volt.

– Mi hozott változást a művészeti életben?

– A rendszerváltással nemcsak a Szovjetunió, hanem a képzőművészeti szövetség is széthullott. Hamarosan megalakult az önálló Ukrán Képzőművészeti Szövetség, amelyben az Európa felé nyitott fiatalság vette át a vezető szerepet. Újabb lépést jelentett, amikor 1991-ben megalakult a kárpátaljai alkotókat összefogó Révész Imre társaság.

– Munkácson milyen változás történt a rendszerváltást követően?

– Sikerült meggyőznöm az akkori polgármestert, hogy városunkban is nyíljon kiállítóterem a helyi művészeknek. Ez 1995-ben meg is történt, viszont nem találtunk megfelelő vezetőt a galéria élére. Végül két fiatalt elküldtünk Lembergbe tanulni, hogy hazatérve majd átvegyék a kiállítások szervezését. Erre az időre – átmenetileg – elvállaltam én a kiállítóterem irányítását. Végül öt év helyett tíz évet maradtam a képtár élén.

– Hogyan fejlődött a saját művészete az évek alatt?

– Fiatalként realisztikus képeket festettem, aztán az impressszionizmus irányába mentem el. Mostanában modern, vegyes technikával dolgozom. A mai felgyorsult világban minél inkább letisztult, egyszerű, könnyen érthető képeket kell alkotni.
Huszonöt évvel ezelőtt kezdtem festményeket készíteni az elpusztított templomok emlékére. De az évek során rajzoltam grafikákat, portrékat, népviseleteket is.

– Kinek adja át a tudását, tapsztalatát, művészetét?

– A házasságunkból egy lányunk született, ő művészettörténész. De a kilencéves unokám is érdeklődik a festés iránt, gyakran bejön a műterembe, és rajzolgat, aztán elmagyarázza, hogy mi látható a képen. Vannak Kárpátalján tehetséges fiatalok, kedves tanítványomnak tekintem Kopriva Attilát, Ivancsó Andrást, Selevickij Jurijt. Az a legfontosabb, hogy az alkotók tiszteljék a művészetet, gondolkodjanak azon, hogy mit akarnak lefesteni, miért festenek. A művészetnek is folyamatosan fejlődnie kell.

– Kívánom, hogy részese legyen ennek a fejlődésnek, s alkotásaival sokáig okozzon még örömöt a festészet kedvelőinek!

Marosi Anita
Kárpátalja.ma