Kárpátaljáról jöttem, mesterségem címere: szakács
„A legjobb szakács az éhség”, szól a közmondás, de azért nem árt, ha a hivatásos szakács is érti a mesterségét. Ismerek valakit, aki bármikor, „bármiből” és bárkinek szívesen és nagyon jókat tud főzni. Ő Orosz Miklós, mindenki „Povárja”, a Karácsfalvi Sztojka Sándor Görögkatolikus Líceum konyhafőnöke.
Amikor tíz évvel ezelőtt megismertem őt, sokáig azt hittem, hogy a „Povár” a vezetékneve. Csak később tudtam meg, hogy a „повар” ukránul szakácsot jelent, s csak becenévként ragadt rá Miklósra.
– Nem véletlen, hogy Povárnak szólítanak, hiszen régóta űzöd ezt a mesterséget.
– Harminchárom éve szakácskodom. Persze nem voltam mindig konyhafőnök. Kuktaként kezdtem, s annak rendje-módja szerint végigjártam a szamárlétrát.
– Honnan származol, és hol tanultál?
– Batári születésű vagyok, az ottani általános iskola elvégzése után a Péterfalvi Kölcsey Ferenc Középiskolába kerültem, ahol traktorista- és cukrászképző működött. Mivel gyenge volt a szemem, csatlakoztam a lányokhoz, és megtanultam a cukrászkodás alapjait. 1981-ben érettségiztem, s utána rögtön munkába is álltam.
– Hol volt az első munkahelyed?
– A Nagyszőlősi járásban a feketeardói szövetkezetben vállaltam munkát, közben jelentkeztem az ilosvai szakácsképzőbe, ahol egy évig tanultam a sütés-főzés praktikáit.
Aztán besoroztak, és Szibériában szolgáltam két évig. Ott is elvégeztem egy szakácstanfolyamot, s mellette négyszáz katonára főztem.
– Aztán leszereltél…
– Hazajöttem, és visszamentem a feketeardói munkahelyemre. A helyi középiskolában szakácskodtam. Ezt követően többfelé is dolgoztam, de mindig maradtam az eredeti mesterségemnél: kuktáskodtam Csepében, dolgoztam Szibériában fakitermelésen, Örményországban az 1988-as földrengés után egy falu újjáépítésében vettem részt, ahol tizenketten főztünk háromszázhatvan emberre.
– Csernobilt is megjártad.
– Igen, két évvel a robbanás után a katasztrófa 70 km-es körzetében tartózkodtam három hónapig, ott is főznöm kellett. Aztán egy nyugodtabb időszak következett. Újakliban vállaltam munkát egy bárban. Közben 1992-ben megnősültem, a feleségem Ilonokújfaluba (Onok, Nagyszőlősi járás – a szerk.) való, ő is szakmabeli, pék a mestersége. Két gyermekünk született. A lányunk könyvelőnek tanul, a fiúnk érettségi előtt áll. Ők nem örökölték a főzés iránti szeretetemet.
– Ki főz a családban?
– Főként a feleségem, de én is besegítek neki. Amikor összeházasodtunk, más volt az ízvilágunk, de az évek alatt kialakult egy közös főzési rend. Ő szláv vidékről származik, ott kicsit másképpen főznek. Több a habart étel, a böjtöt is szigorúbban veszik. Olyankor főként halat, zöldséget, olajos ételeket esznek. Böjtben a káposztát is gombával töltik. Húslevest pedig csak nagyobb ünnepeken, esküvőn és születésnapon tesznek az asztalra.
– Mit szeretsz főzni?
– A kedvenc ételem a paprikás nokedlivel, de mindent szeretek, amiben hús van. Szívesen levágom, és feldolgozom a baromfit, a nyulat, a sertést, a marhát vagy akár a bárányt is. Leginkább sertésből főzök, ez az az állat, amelynek a nyolcvanöt százalékát fel lehet dolgozni. Az utóbbi időben – leginkább Kárpátalján – felkapott lett a mangalica. Ezt a sertést hagyományosan ridegen tartják, s másfél év alatt éri el a vágósúlyát. A húsa, főleg az édes pecsenye márványos, ami azt jelenti, hogy a hús között szalonnacsíkok vannak.
– Visszakanyarodva a szakmádra, hogyan kerültél Karácsfalvára?
– Tíz évvel ezelőtt, amikor megnyílt az iskola, felkértek, hogy vállaljam el a főzést. Akkor közel harminc diákkal kezdte meg az intézmény a működését. A munkatársaim karácsfalvi asszonyok voltak, akik nem képzett szakácsként eleinte féltek a nagyobb mennyiségű főzéstől, de az évek alatt belejöttek a munkába. Nekem is sok tapasztalattal járt az itt eltöltött idő. Megtanultam, hogy nagyon oda kell figyelni a higiénés és egyéb – a közegészségügyi szervek által előírt – szabályok betartására. Emellett ma már kóstolás nélkül is jól meg tudok főzni egy ételt.
– Akárhonnan nem vásárolhatunk, húst csak vágóhídról vagy üzletből, konzervet csak konzervgyártól szabad venni. A zöldséget szívesebben veszem a piacon, ott is az öreg néniktől, akiknek még viszonylag vegyszermentes az árujuk.
– Szereted ezt a munkát?
– Igen, nagyon élvezem a diákokkal eltöltött időt. Bennmaradós hétvégén gyakran sütünk-főzünk együtt. Készítettünk már palacsintát, kürtős kalácsot, töltött káposztát. Közös disznótort is szoktunk rendezni a diákjainknak, ilyenkor együtt dolgozzuk fel a levágott sertést.
– Hogyan kapcsolódsz ki?
– Szeretek zenélni és énekelni. Diákként megtanultam gitározni, ennek most jó hasznát veszem a fiatalok között. Ezenkívül hétvégenként lakodalmakban szoktam vőfélykedni és felszolgálni. Ez nemcsak pénzkereseti lehetőség, hanem kikapcsolódás is számomra. Közel kétszáz esküvőn vettem részt ilyen minőségben eddig.
– Meddig tervezed még a szakácskodást?
– Gondolom, innen fogok nyugdíjba menni. Ehhez értek, s nem is szeretnék mással foglalkozni.
– Isten adjon neked továbbra is erőt és kedvet a szakácskodáshoz és a diákokkal való foglalkozáshoz!