Két keréken a Kárpátokban

Negyedik alkalommal került sor a Nagybégányi Görög Katolikus Egyházközség szervezésében a Kárpátok történelmi és kulturális nevezetességeit, illetve természeti szépségeit megcélzó biciklitúrára.
A július 30. és augusztus 4. között zajló túra közel 320 km-es szakaszát 35 fiatal teljesítette. 14. évet betöltött gyerekek jelentkezhettek a túrára, így végül az általános iskolásoktól kezdve a középiskolásokon keresztül főiskolásokig, fiatal diplomásokig terjedt a résztvevők színes palettája. A vállalkozó szellemű fiúk és lányok a Beregszászi járásból (Beregdéda, Nagy-és Kisbégány, Jánosi, Beregardó, Gecse, Borzsova) kerültek ki. A program megvalósítását a Berthlen Gábor Alap, a Görögkatolikus Ifjúsági Szövetség, illetve a Református Szeretetszolgálat Diakóniai Központja támogatta.
Egy mikrobusz is kísérte a csapatot, illetve vitte a felszereléseket, az ilyenkor szükséges ruházatot, hálózsákokat, bográcsot és élelmiszert. A túrázók saját magukra főztek, szállást a legegyszerűbben, iskolákban vagy plébániákon oldották meg.
Az indulás napján az ungvári járási Nevicke volt a célállomás. Nagybégányból Nagydobrony irányába vágtak neki az első távnak. Dobronyban nem mulasztották el megnézni a nemrég felállított „paprikafűző asszony” szobrát.

Az előző éjszakai esőzésnek köszönhetően kellemes időjárásban tették meg a közel 80 km-es szakaszt.
Az első szálláshely a nevickei általános iskolában volt. A gyors étkezés után a felfrissülni vágyók a vár alatt folyó Ungban mártózhattak meg. A nevickei vár is madártávlaton belül volt.
Mindig az első nap, illetve a második nap reggele a legnehezebb. Ilyenkor minden porcikája sajog a kerékpárosnak, s nemigen akaródzik újra biciklire ülni.
Végül csak nekiindultak a második nap távjának, melynek végállomása egy hegyvidéki község, Voloszjanka (ukránul Волосянка) volt. A falu a szkolevszki járásban található a Zvorec-hegynél (1223 m) a Szlavka folyó partján. Első írásos említése 1572-ből származik. Voloszjanka egyre népszerűbbé válik, fokozatosan hegyvidéki üdülőközponttá alakul át.
Ilyen festői hely várta a túrázókat, akik útközben egy nagyobb pihenőt tettek Kisbereznán a görögkatolikus bazilita kolostorban. Az ebéd elfogyasztása után végigjárták a kolostor melletti hegyoldalban kialakított keresztutat, ahol az egyes stációknak egy-egy kápolna van építve. Külön érdekesség, hogy a hívek felajánlásából épült kápolnák között nincs két egyforma.
Harmadik nap a Volóctól 22 km-re fekvő Vezérszállás, azaz Pidpolozzja volt az úti cél. A nap folyamán eljutottak az Északkeleti – Kárpátok hágójára, az Uzsoki hágóra, mely 889 m magasan fekszik. Az első világháború idején, 1914-ben az osztrák–magyar csapatok súlyos harcokat vívtak a hágónál az orosz cári csapatokkal. Az utókor emlékművet állított az itt elhunyt, s közösen eltemetett osztrák, orosz és magyar katonáknak.

A hágóról az út Vezérszállásra vezetett, melyet 1430-ban említenek először az oklevelek. A falu történetéhez hozzátartozik, hogy 1691-től a Rákócziak birtokolták. II.Rákóczi Ferenc fejedelem 1703. június 28-án itt töltötte az éjszakát. Duzsar István házában a fejedelem számára – ősi szokás szerint, a legmagasabb méltóságnak kijáró tiszteletből – egy nagy juharfaasztalon ágyaztak meg. Másnap reggel Rákóczi Zavadkára ment, hogy találkozzon Bercsényivel. Az asztalt a környékbeli ruszinok szent ereklyeként tisztelték, zarándokhelyül szolgált, itt rótták le a fejedelem iránti kegyeletüket. 1882-ben a család az asztalt eladta Bay Ilona úrhölgynek, aki azt a Sárospataki Kollégium gyűjteményének ajándékozta, melynek múzeumában ma is megtekinthető.
1888-ban a két ősi falu, Pudpolóc és Romanóc egyesítése után a létrejött új község a Vezérlő Fejedelem iránti tiszteletből a Vezérszállás nevet kapta. A 2001-es népszámlálási adatok szerint lakosainak száma 798.
A túrázók megtekinthették a XVIII. században épült görögkatolikus templomot is.
A helyi iskola adott menedéket a fáradt vándoroknak.

Másnap a magyarság történelmének egyik legfontosabb állomása, az Északkeleti – Kárpátok gerincén, 841 m magasan lévő Vereckei-hágó várta a csapatot. A krónikák szerint 895-ben a honfoglaló magyarok többsége a Vereckei-hágón keresztül érkezett a Kárpát-medencébe. A későbbiekben pedig számos csata helyszínéül szolgált. 1896-ban, a millennium évében honfoglalási emlékművet állítottak a hágón, de az 1940-es évek második felében a rajta elhelyezett emléktáblákat leverték, majd az 1950-es évek közepén az egész emlékművet szétbontották. 1996-ban, a millecentenárium alkalmából Matl Péter munkácsi szobrász alkotta meg az új honfoglalási emlékművet, amelyet folyamatosan romboltak és rombolnak az ukrán nacionalisták. 2008-ban Sziklavári Vilmos ungvári főkonzul kezdeményezésére a magyar állam 25 millió Ft ráfordítással újjáépíttette az emlékművet, ugyancsak Matl Péter kivitelezésében. Az emlékmű a Kelet és Nyugat közötti kaput jelképezi. Hét tömbből áll, amelyek a Kárpátokon átvonuló hét honfoglaló törzset szimbolizálja. A „kapu” nyílásában a vérszerződésre emlékeztető oltárkő található.
Úgy vélem, minden magyarnak el kell egyszer zarándokolnia az emlékműhöz. A túrázó csapat is meghatottan állt a „kapu” előtt.
A nap további részét bográcsfőzéssel a vezérszállási focipályán töltötték el.
A túra ötödik napján Szolyvára ment a csapat. Megnézték a helyi görögkatolikus templomot, illetve sétát tettek az emlékparkban.
A Szolyvai Emlékpark az 1944 novemberében létesített egykori szolyvai gyűjtőtábor áldozatainak, a „Málenykij robot” elszenvedőinek, illetve tágabb értelemben a szovjet megtorlás és a sztálini terror áldozatainak állít emléket, melyet 1994 novemberében avattak fel.

Fiataljaink megnézhették a saját szülőfalujukból elhurcoltak neveit, akiknek utódjait ők maguk is ismerik.
Utolsó napjához közeledett a túra. Az utolsó éjszakát a helyi római katolikus plébánián töltötte a csapat.
Végül elérkezett a hazajövetel napja. Hazafelé mindig gyorsabb az út, s valóban, alig múlt el a déli 12 óra, már Bégányban is voltak a biciklisek. Kipirulva, leégve, fáradtan és kimelegedve – de büszkén, hogy teljesítették a túrát – érkeztek meg a parókiára. Gyors kipakolás és búcsúzkodás után mindenki sietett haza, hogy lemossa magáról az egész hét porát és izzadságát.

Persze kíváncsiak voltunk, hogy ki hogyan érezte magát. Volt, aki azt mondta, hogy jövőre is nekivág, volt, aki azt válaszolta, hogy majd jövőre eldönti, de azt senki sem mondta, hogy nem megy többet biciklitúrára.
Talán ez magáért beszél.