Magyar szórvány – két víz között
Autóbuszunk keletnek tart a Máramarosi-medencében, az Ungvár–Rahó főútvonalon. Északon a Kraszna-havas déli nyúlványai zárják le a látóhatárt, míg jobb kéz felől, a Tisza túlpartjáról – már „román”, vagyis erdélyi területről – az Avas-hegység csúcsai integetnek felénk. Técsőt elhagyva, tíz kilométerre a járási központtól azután áthaladunk egy hordalékszigetekben bővelkedő medrű kis folyó, a Tiszába siető Tarac hídján, s befutunk a több mint hétezer embernek, köztük kisszámú magyar lakosnak is otthont adó nagyközségbe, Taracközre. 
Egy hajdani járási székhely
Az oklevelekben először 1336-ban bukkan fel a település neve. A helység legkorábbi tulajdonosai a Balk nemzetségből kerültek ki, de már a XIV. század során átkerült az egykori szentmihálykörtvélyesi kolostor, később I. (Nagy) Lajos, majd a Máramaros és Ugocsa vármegyékben jelentős területekkel rendelkező Drágffyak birtokába. A későbbi évszázadokban is sűrűn változtak földesurai, a falu határában folyó Tiszának köszönhetően pedig több lakosa szállította tutajon vagy szekeren Magyarország belső vidékeire a közeli sóbányákban kitermelt, szikrázó, fehér, ételízesítő és -tartósító anyagot. S mivel az egyberohanó vízfolyások árterében sokan termesztettek gyümölcsöt is, így friss almát, körtét, szilvát, valamint aszalt gyümölcsöt is fuvaroztak az akkor még gyümölcsfákban szegényebb alföldi tájakra. A Rákóczi-szabadságharc idején elnéptelenedett a község, ahová a nemzeti függetlenségért vívott küzdelem leverése után – több hullámban – német telepesek érkeztek. Rajtuk kívül magyarok is költöztek be ide a környező helységekből, megannyi, Galíciából bevándorolt zsidó is otthonra lelt itt, ám a legnagyobb számban ruszinok települtek be.
A XIX. század derekától jelentős ipari fellendülés kezdődött, számos fűrésztelep, valamint több kisebb fafeldolgozó üzem nyitotta meg kapuit. A Felső-Tisza völgyében kiépített vasútvonal pedig itt ágazott ketté: az egyik sínpáron ma is közlekednek az Aknaszlatinára tartó és onnan visszatérő vonatok, míg a másikon – átkelve a Tiszán – a megyeközpontba, Máramarosszigetre, majd Rahón és a Tatár-hágón át Galíciába lehetett eljutni. Ma viszont csak Rahótól indulnak vonatok Ivano-Frankivszk felé. Az 1910-es népszámlálás adatai szerint az első világháború előtt már 1614-en lakták a helységet, köztük 210 magyar, 339 német és 1053 ruszin, s a település Máramaros vármegye Taracvízi járásának a központja lett, mely rangot egészen a trianoni békeszerződésig meg is tartotta. A magyar múlt emlékei közé tartozik, hogy a helyi magyar temetőben pihennek Zichy Mihály festőművész feleségének hamvai. A cseh éra, majd a rövid időre visszatérő „magyar világ” után, Kárpátalja egészéhez hasonlóan, Taracköz is a Szovjetunió részévé vált, majd „megörökölte” a függetlenné vált Ukrajna.
Letűnt idők emlékei
A község két legidősebb magyar lakosa a 92 éves Varga Mária, valamint a 85. esztendejét taposó Sütő Magdolna.
– Bustyaházán születtem, s még csak hétéves voltam, amikor családunk Taracközre költözött – meséli Varga Mária. – Heten voltunk testvérek, három fiú és négy lány, de már csak én vagyok közülük életben. Édesapám mind a csehszlovák, mind a magyar érában géplakatosként dolgozott a jelentős kapacitású kenyérsütödével egybeépült hajdani nagy, helybeli malomban. A „cseh világban” csak egy ruszin, illetve egy cseh tannyelvű elemi iskola működött a településen, magyar viszont nem, így én a ruszin elemiben kezdtem tanulni, majd a szüleim beírattak a magyar tannyelvű técsői polgári iskolába, s ott fejeztem be a tanulmányaimat. A néhai férjemet, Varga Mihályt még a házasságunk előtt, a csehszlovák uralom idején behívták katonának, s Prágában szolgált, majd miután 1939 márciusában Kárpátalja északi és keleti, ruszin többségű területét is visszacsatolták Magyarországhoz, csendőr lett, Észak-Erdély és a Székelyföld 1940-es felszabadulása után Erdélyben szolgált, majd áthelyezték a taracközi őrsre, míg én a helybeli jegyzői hivatalban kaptam munkát. Az anyaországhoz való visszacsatolásunk után a cseh iskola megszűnt létezni, újból megnyílt viszont a magyar elemi iskola, miközben a ruszin nyelvű tanintézmény is tovább működött. 1944 őszén azután a szovjetek 35 magyar férfit, köztük a férjemet is elhurcolták a lágerbe, ahol három évet húzott le, a csendőrmúltja miatt viszont hál’ Istennek nem ítélték el. Jegypénztárosként dolgozott, felváltva Taracköz, valamint Királymező (ukránul Uszty-Csorna, németül Königsfeld) vasútállomásán (az utóbbi a Tarac völgyében futó, illetve a csatlakozó völgyeket is behálózó, ám már nem üzemelő keskeny nyomtávú vasútvonalak csomópontja volt – L. M.), én pedig Técsőn helyezkedtem el a varrodában. Két fiúnk született, az idősebbik már sajnos, elhunyt, de van négy unokám (én az egyikük családjával lakom a néhai férjem házában), valamint 13 dédunokám.
– Családom apai ágon nagyon messziről, a dunántúli Paksról származik – idézi fel a múltat özvegy Sütő Lászlóné Vígh Magdolna. – Én Huszton láttam meg a napvilágot, tíz testvérem volt, de már csak én, a szüleim legkisebbik gyermeke vagyok életben. Az édesapám, Vígh János még legénykorában megjárta az első világháborút, az orosz fronton harcolt, kétszer is hadifogságba esett, de mindkét alkalommal megszökött. Erős nemzeti érzelmű ember volt, a „cseh világban” húsz évig rejtegetett a padláson egy magyar zászlót, amit aztán boldogan tűzött ki 1939. március 15-én, amikor bevonultak a magyar csapatok. Bíróvá választották, s a város első számú vezetőjeként mindenkin segített, akin csak tudott. A gettó létrehozása után például sokszor felkereste a létesítményt, s élelmiszerrel támogatta zsidó honfitársait. A szovjet csapatok bevonulása után azonban elhurcolták az NKVD helyi irodájába, s egy napon és egy éjszakán át vallatták, terhelő vallomásokat akartak kicsikarni belőle, hogy a város lakói közül ki milyen „ellenséges tevékenységet” fejtett ki a magyar érában, amellett be akarták szervezni spiclinek, de ő senkit sem „feketített be”, s arra sem tudták rákényszeríteni, hogy besúgó legyen. Ám mivel 40 hold földünk volt, kuláklistára helyezték, elvették mindenünket, beleértve a házunkat és a város melletti tanyánkat, ráadásul édesapámnak 24 óra leforgása alatt tetemes összeget kellett kifizetnie – megfenyegették, hogy ha nem teszi meg, pert akasztanak a nyakába, s akkoriban nagyon könnyen, bármilyen koholt vád alapján elítélhették az embert –, így minden terményét, disznaját gyorsan eladta. Semmije sem maradt, s édesanyámmal együtt az egyik, már férjhez ment nővéremhez költözött Nagyszőlősre, ott élték le hátralévő éveiket. Amúgy az NKVD engem is besúgóvá akart tenni, bár még csak 17 éves, fiatal lány voltam, de én is nemet mondtam, majd feleségül mentem a taracközi Sütő Lászlóhoz. A férjem főjegypénztáros lett a helybeli teherforgalmi vasútállomáson, míg én a „keze alatt” dolgoztam mint jegypénztáros, s a vasúttól mentünk nyugdíjba.
KMKSZ-alapszervezet – magyar és ruszin tagokkal
– A néhai férjemmel, Fülöp Jánossal együtt, 1991-ben alapítottuk meg a KMKSZ helybeli alapszervezetét, melynek a párom lett az első elnöke, majd miután 1998-ban távozott a földi világból, én vettem át a „stafétabotot” – fejti ki Fülöp Magdolna, az alapszervezet jelenlegi elnöke. – Pillanatnyilag 156 tagunk van, magyarok és ruszinok vegyesen. Sajnos, már kevés nemzettársunk él Taracközön. Az 50-60 magyar származású család tagjai közül már csak 25-en beszélik tisztán a nyelvünket, ők viszont egy személy kivételével már mind nyugdíjasok, a többiek pedig csak 10-50 százalékban értik a magyar szót. Kárpátalja Szovjetunióhoz való csatolása után bezárták a magyar iskolát, a gyermekek már csak ukrán iskolába járhattak, ahol gúnyolták őket a nemzeti hovatartozásuk miatt, s ha egy helybeli magyar megszólalt az utcán az anyanyelvén, a településen lakó ruszinok, ukránok, oroszok letámadták, hogy költözzön át Magyarországra, így az akkori fiatal szülők nagy többsége – félelemből – nem fordított rá figyelmet, hogy teljes mértékben elsajátíttassa gyermekeivel a magyar nyelvet. Mi ügyeltünk arra, hogy a gyerekeink itthon csak magyarul beszljenek, anyanyelven olvastunk nekik mesét, s csak a magyar tévét néztük, így megőriztük őket a beolvadástól, de ők mindhárman elköltöztek Técsőre, hogy magyar tannyelvű iskolába járathassák az unokáimat. Az is tetézte, illetve tetézi a bajt, hogy ma is nagyon sok a vegyes házasság, a bennük felnevelkedő gyermekek pedig nem nagyon írnak-olvasnak magyarul. Korábban Nagyszőlősről, az Ugocsa Könyvesboltból hoztak ide – eladásra – magyarországi újságokat, folyóiratokat, mi is szerettük olvasni ezeket, de mivel nem sokan vásárolták meg az említett kiadványokat, így nálunk már évek óta megszünt az árusításuk. A Kárpátalját 15-en járatják. Minden magyar tévéadást lehet fogni, s két éve elértük, hogy a helyi kábeltévé-szolgáltató is biztosítsa a magyar tv-adók vételét.
A KMKSZ-alapszervezet a nehézségek ellenére is igyekszik összefogni, összehozni a magyar, illetve részben magyar származású lakosokat. Megünneplik március 15-ét, október 6-át, október 23-át, augusztus 20-án pedig csoportot szerveznek az aknaszlatinai vagy a técsői Szent István-napi rendezvényre. A magyar temetőben emlékművet állítottak a Gulag négy helybeli magyar áldozatának emlékére (köztük volt Zseltvay Ferenc egykori görög katolikus parochus is), és november 1-jén virágot helyeznek el, illetve gyertyát gyújtanak a mártírok tiszteletére. A 2000-es évek elején vasárnapi iskolát szerveztek, ám ez mostanára – érdektelenség miatt – sajnos, elhalt. A közgyűlések után farsangi bált rendeznek, piknikezni járnak a Tisza vagy a Tarac partjára, s csoportos kirándulásokat szerveznek a közelebbi-távolabbi ásványvízforrásokhoz. Az idős, beteg emberekről sem feledkeznek el, karácsonykor édességekkel lepik meg őket. Korábban a református és a római katolikus magyarok Técsőn vettek részt – felekezetük ottani templomában – az istentiszteleteken, illetve a miséken, de 12 éve a görög katolikus templomban, minden hónap második vasárnapján római katolikus miséket cerebrálnak, ezeket jelenleg Szulincsák Sándor huszti plébános tartja meg. Már csak három református él a nagyközségben, ők is a miséken vesznek részt, jóval többen vannak a római katolikusok, s mintegy kétszer annyian a görög katolikusok, de a szent liturgiákat nem magyar nyelven tartják.
A miséktől a karitatív tevékenységig
– Hat-hét éve járok ki Taracközre, s azóta sem keresztelésre, sem temetésre nem került sor. A miséken 15-20 hívő vesz részt, a nagy ünnepeken is, és többségében az idős korosztályhoz tartoznak – tájékoztat Szulincsák Sándor atya. – A szertartásokat magyar nyelven tartom (ukrán nemzetiségű római katolikusok nincsenek a nagyközségben), de néha görög katolikus ukránok is eljönnek a misékre, és akkor átváltok ukrán nyelvre. A Técsői Karitász a Fülöp Magdolna KMKSZ-alapszervezeti elnök által összeállított lista alapján évente 1-2 alkalommal, karácsony, illetve húsvét táján, élelmiszereket juttat el az idős és a beteg híveknek. Római katolikus templom, illetve plébánia viszont nincs, nem is volt.
Dióhéjban a megélhetésről
A magyar lakosok egy része a nyugdíjából él, a munkaképes korúak számára viszont gondot okoz, hogy helyben kevés a munkalehetőség, akik Taracközön dolgoznak, helyi magánvállalkozóknál helyezkednek el. Többen vannak, akik külföldön, elsősorban Csehországban és Oroszországban (Péterváron és Moszkvában), kisebb részben Ternopilban vállalnak munkát, s nagyon kevesen dolgoznak Magyarországon.