Május 9. – már megint menetelnek

Nyugtalanító a katonacsizmák és bakancsok talpának csattogása a kövezeten, ezért nem csoda, ha május 9. táján ingerült lesz az ember. Ráadásul a győzelem napján valamiért nem a háború áldozataira emlékeznek mifelénk elsősorban, s nem is csak arra, hogy eltörölték a föld színéről az embertelen fasiszta rendszert, hanem magát a győzelmet ünneplik, mintha csak holmi társasjátékban sikerült volna nyerniük. A háború okozta szenvedés, gyász így nemegyszer a háttérbe szorul, ami viszont helyenként már-már embertelenné teszi az „ünnepet”.
Elgondolkodtak már azon, hogy Oroszországban, s a posztszovjet térség legnagyobb részén úgy általában miért nincsenek máig emlékművei az első világháború áldozatainak, miközben a második világháborúnak gyakorlatilag minden faluban állítottak valamiféle emlékjelet? A magyarázat egyszerű: a mindenkori Moszkva központú birodalom szempontjából az áldozatoknak alig, sokkal inkább a háború kimenetelének van jelentősége, így az országban végbement forradalom és polgárháború miatt az első világégés jelentősége orosz (szovjet) részről erősen csökkent.
Megkapó brit szokás, hogy ősszel az első világháború áldozatainak emlékére piros pipacsot jelképező kitűzőt visel az ország apraja-nagyja. A letarolt harcmezőkre szinte csak ez az igénytelen virág varázsolt némi színt annak idején, körbeölelve az elesettek friss sírhantjait. Sokan úgy tekintették, mintha a virágok bajtársaik véréből nőttek volna ki, a kiontott vért szimbolizálnák. A pipacs-kitűző a háború után hamar a szolidaritás szimbólumává vált Nyugat-Európában, a jelvények készítéséből befolyó pénzt – francia kezdeményezésre – hagyományosan a harcok károsultjainak megsegítésére fordítják. Később november 11-ét, amikor a német hadsereg 1918-ban Compiègne-nél aláírta az I. világháború végét jelentő fegyverszüneti kérelmet, az emlékezés napjává tették meg Londonban. 1945 után az emlékezés napját a második világégés áldozataira is kiterjesztették, majd az azóta kirobbant további fegyveres konfliktusok, sőt szeptember 11. halottjaira is.
Ezzel szemben, mint tudjuk, Moszkvában (de persze nem csak ott) katonai felvonulást rendeznek május 9-én, (moszkvai idő szerint) azon a napon, amikor 1945-ben a fasiszta Németország aláírta a feltétel nélküli kapitulációt. Ezen a napon tehát katonák masíroznak, fegyverek és harci gépek dübörögnek a Vörös téren (illetve felette), ami csöppet sem békés látvány, s így az ünnep üzenete sem éppen a megbékélés. Az orosz medve a karmait mutogatja: féljen, akinek félnie kell?
Május 9. azért is idegesítő, mert Moszkva nem szereti, ha valaki nem ünnepel vele, nem osztja a lelkesedését. Ahogy közeleg a győzelem napja, úgy szaporodnak a témához kapcsolódó hírek az orosz televízióban, természetesen nem minden hátsó szándék nélkül. Idén éppen egy olyan tudósítást csíptem el valamelyik állami csatornán, amely a lett törvényhozást bírálta, amiért pont ezekben az ünnep előtti napokban tárgyalják a balti országban a diktatúrák szimbólumainak betiltására vonatkozó törvénytervezetet. Lettországban – számos régi európai demokráciától eltérően – a vörös csillagot, a sarlót és a kalapácsot is a tiltott jelképek közé szeretnék sorolni, amit a tudósítás felháborodott hangneméből ítélve a jelenlegi orosz vezetés rossz néven vesz.
A helyzet ugyanis az, hogy a Szovjetunió és a nagyhatalmi örökségét felvállaló Oroszország afféle Grál-lovagként tekint magára, aki fehér lovon, a jó képviseletében vonult csatába a gonosz ellenében, s mentette meg a világot a fasizmustól. Mi, kelet-közép-kelet-európai kis országok kis népei azonban pontosan tudjuk, hogy gonoszság tekintetében a Szovjetunió semmiben sem maradt el a fasiszta Németország mögött. Lettországot például a szovjetek még azelőtt, 1940-ben megszállták, hogy a németek rájuk támadtak volna. Ezért, no meg a később, a mintegy fél évszázados megszállás idején elkövetett szörnyűségekért a lettek számára a Szovjetunió második világháborús szerepének, a kommunista diktatúrának a megítélése finoman fogalmazva legalábbis ambivalens. Moszkva most a balti államban élő jelentős orosz kisebbségre mutogatva követeli, hogy ne tiltsák meg a lettországi szovjet veteránoknak háborús érdemrendjeik viselését csak azért, mert azok csillagot ábrázolnak, de a múltra való tekintettel nem csoda, hogy a lettek nem veszik jó néven az orosz beavatkozást.
Gondok vannak a nagy háborúval, a győzelem ünneplésével Ukrajnában is. Igaz, mint oly sokszor, s dolgok mifelénk most sem egyértelműek. A május 9. körüli konfliktus lényege, hogy a Régiók Pártja (PR), s úgy általában az ország keleti és déli régióinak jelentős részben oroszajkú lakosságára támaszkodó politikai erők szinte teljes egészében felvállalják e tekintetben a szovjet örökséget, azaz felvonulnak, koszorúznak, és csillogtatják a háborús kitüntetéseket. Ezzel szemben a nemzeti-nacionalista ellenzék az elnyomó hatalmat látja a Szovjetunióban, s az ukrán függetlenség ellenségének, Moszkva ügynökének tekint minden ünneplőt, különösen azokat, akik a jelvények mellé a győzelmet, de egyben a szovjet-orosz múltat is jelképező fekete-narancssárga György-szalagot szintén feltűzik ilyenkor. A már-már állandósult ukrán tudathasadás folyományaként a szélsőségesebb nacionalisták a megszálló fasisztákkal kollaboráló ukrán nacionalista szervezet és a németek által toborzott kisegítő alakulatok örökségét is felvállalják. No nem azt emlegetik fel ilyenkor, milyen szerepe volt némelyik ukrán kollaboránsnak az ország területén elkövetett háborús bűnökben, csupán a történet azon szalonképesebb részét idézik előszeretettel, miként küzdöttek a nacionalisták Nyugat-Ukrajnában a szovjet megszállás ellen még a világháború befejezését követően is. A győzelem napja így óhatatlanul a belpolitikai csatározások részévé válik: az oroszbarát hatalompárt, a PR óriásplakátján idén azt üzeni, „Büszkék vagyunk a győzelemre”, miközben a nacionalisták talán már a soron következő támadásra készülnek valahol Nyugat-Ukrajnában az ünneplő veteránok és hatalompárti politikusok ellen, ahogyan Lembergben is tették a közelmúltban.
Végül, de nem utolsósorban itt vagyunk mi, kárpátaljai magyarok. Tisztességes magyar ember nem nevezheti a szovjet katonákat felszabadítóknak, már csak azért sem, mert az nem felel meg a tényeknek: a Szovjetunió valójában megszállta, majd annektálta ezt a területet. Bizonyos ukrán körök utóbb nevezhetik ugyan „az ukrán/szláv földek újraegyesítésének”, ami 1944–45-ben e tájon történt, de rajtuk kívül mindenki számára nyilvánvaló, hogy az események alakulásához a szovjetek által ugyancsak bekebelezett és megnyomorított Ukrajnának semmi köze nem volt, az a sztálini diktatúra műve.
Ezen kívül tisztességes magyar ember nem örülhet a „felszabadulásnak”, mert ártatlan magyar férfiak ezreit hurcolta lágerekbe az a rendszer, és ugyancsak ezrekben mérhető azok száma, akik nem élték túl a megpróbáltatást. Gyakorlatilag nincs magyar család e tájon, amelyet így vagy úgy ne érintett volna ez a szándékos, könyörtelen tizedelés.
Szóval nem lehet számunkra május 9. a győzelem ünnepe. Ha létezne mifelénk pipacs-jelvény, akár a briteknél, elsőnek tűzhetnénk ki, hogy fejet hajtsunk a háború áldozatai előtt, és támogassuk a veteránokat. De soha nem fogadhatjuk el a jó ügy bajnokainak a szovjet veteránokat, mert bár nem feltétlenül önszántukból, de mégiscsak egy diktátort szolgáltak Joszif Sztálin személyében, aki az ideológián kívül semmiben sem különbözött Adolf Hitlertől.
Emlékeznünk kell ilyenkor a magyarok „háborús szerepére” is, pontosabban annak következményeire. Bennünket, kárpátaljai magyarokat szinte rutinból fasisztáztak le az előző rendszerben, de a rendszerváltást követően sem szabadultunk meg a bélyegtől. Érdekes módon elsősorban azok használják előszeretettel a fasiszta jelzőt a magyarokkal kapcsolatban, akik valamiért folyton Ukrajna egységét féltik tőlünk (miközben például honfitársaiknak nemegyszer elnézik a németekkel való kollaborálást a második világháborúban). Nem nehéz kitalálni, hogy amikor ezt teszik, már szó sincs a nagy győzelemről a fasizmus felett, hanem magyar közösségünket támadják – talán azért, mert az a puszta létével is arra emlékeztet, hogy Kárpátalja sohasem volt ősi szláv föld, mint némelyek állítják, hogy itt mi legalább annyira otthon vagyunk, mint bárki, aki az elmúlt évszázadokban telepedett meg a nyomunkban e földön, s hogy demokratikus ország polgáraihoz méltó jogokat és elbánást érdemlünk, mert nem vagyunk hajlandók megbékélni a „szeparatista” szerepkörrel, amit melyet egyesek nekünk szántak. Sajnos a vitában ezen a ponton ellenfeleink válasz helyett általában még hangosabban kezdenek menetelni – talán azért, hogy leplezzék az érvek hiányát.
Hét