Mert a haza … eladó!

Szergej Rahmanyin a Zerkalo Nyedelji sztárújságírója, és ami ennek a velejárója, szakmájának egyik legbennfentesebb képviselője. Ha egyáltalán valaki, akkor ő az, aki „hitelesen találgathat” arról, mennyi egy ukrajnai választási kampány tényleges költsége. Érdemes a magyar olvasónak is megismerkednie elemzésével.

Nem titok, hogy a választások mindig fölöttébb költségigényes foglalatosságnak számítottak. Az sem, hogy a kiadások kampányról kampányra nőttek. 1994-ben egy-egy jól ismert személyiség szónoki tehetséggel még jelképes összegből mandátumot szerezhetett. A 2000-es évekre a szegény népvezérek, mint a politikusok alfajai, kipusztultak.

Korántsem volt olcsó szórakozás a képviselőnek a pártlistákon keresztüli megválasztása sem. Egy öreg motoros úgy emlékezett, hogy az első, 1998-as listás választás 2 millió dollárba került pártjának. Négy év múlva a Mi Ukrajnánk költségvetése már 13 millióra nőtt – értelemszerűen USA-dollárban, ebben a műfajban ebben szokás számolni. 2006-ban, amikor áttértünk a teljesen arányos (listás) rendszerre, a győzelemesélyes kampány költsége túllépte a 100 milliós keretet. A rákövetkező előre hozott választás még feljebb srófolta az árakat. Tájékozott bennfentesek szerint a BJuT győztesnek szánt kampánya 2007-ben majd 300 millióba került a párt szponzorainak, de ez is kevésnek bizonyult.

Egy sor szakember szerint a mostani kampányban való részvétel szerényebb költségvetésből is összejön. Azzal érvelnek, hogy a kulcsszereplők már igen tapasztaltak, a gazdasági válság meg kiszárította a forrásokat. Nem lett kevesebb a furfangos kampányszaki, aki ócska, haszontalan trükköket próbál elsózni jó pénzért, csak a pártfőnökök és a magányos harcos politikusok kevésbé vevők a szolgáltatásaikra.

Még egy oka lehet a költségek lehetséges csökkenésének. Jelesül, hogy a honi oligarchák némiképp elhidegültek a választásoktól. Jellemző apróság, hogy a leggazdagabbak közül senki sem jelent meg személyesen valamely kampánynyitó rendezvényen. Ez nem azt jelenti, hogy ne fektetnének be listákba és egyéni jelöltekbe. Befektetni készek, de nem tékozolni. Talán mert a parlament mint intézmény veszít jelentőségéből, vagy mert az elnökválasztásokra tartalékolnak, legyenek azok 2015-ben vagy esetleg – ha úgy adódik – előbb.

Vannak egyébként olyanok is, akik szerint a mostani parlamenti választások a legdrágábbnak fognak bizonyulni az eddigiekhez képest. Tapasztalt szakemberek szerint 1,3-1,5 millió dollárt fog kóstálni egy teljes értékű egyéni körzetes kampány. Lehet persze többet is költeni, ha van az indulónak pazarolni való pénze, vagy valami miatt muszáj. Lehetnek kivételek: Tyahnyibok Lembergben vagy Bliznyuk Donyeckben biztosan kevesebből is képesek kijönni. De ezek a kivételek, amelyek erősítik a szabályt. Aki nem csupán részt venni, hanem nyerni is akar, kénytelen hatjegyű számokkal dolgozni. Mert vannak olyan kötelező gyakorlatok – mint például az eredmény védelme a szavazatszámláláskor –, amelyek megfinanszírozása sokba kerül.

Egy komoly politikai erő költségvetése legalább 70 millió – észak-amerikai bankjegyben számolt – egységbe kerül. De ez az összeg a szűken vett kampány költsége. A „választási eredmény védelme” híres-hírhedt az ukrán politikára jellemző operáció külön költségvetési tétel. Forrásaim szerint – akik komoly választási stábok képviselői – a választási eredmény valamire való védelme kb. 35 millióba kerül. Ugyanezen források szerint az élvonalbeli pártoknál ez a szám a 100–130 milliós sávban mozog.

Egyelőre nem lehet pontosan kalkulálni, mert nem egyértelműek a tarifák, amelyekbe a szükséges feladatok ellátása kerül, illetve az is változó, melyek azok az operációk, amelyeket egyik-másik szereplőnek be kell iktatnia.

Különösen nagy a szórás a körzetekben. Onnantól kezdve, hogy mennyire ismert a jelölt, odáig, hogy helyi-e vagy „ejtőernyős”. Régóta hozzáfogott a körzet megdolgozásához, vagy csak most kezdi? Rendelkezésére áll-e az adminreszursz? Hatalompárti-e vagy ellenzéki? Milyen a kapcsolatrendszere a helyi társadalom fontos tényezőivel? Van-e a jelöltnek üzlete a körzetben, és ha van, annak infrastruktúrája (alkalmazottai, gépjárművei stb.) mennyire használható kampánycélokra? Van-e saját sajtóterméke, különösen tv? Milyen a körzet jellege: egy elmaradott falusi körzet megdolgozása töredéke lehet egy kijevinek.

Talán szót sem érdemel annak a megemlítése, hogy a hivatalos és a tényleges költségvetés közt nagyon nagy különbség van. Az árnyékköltségvetések kifehéredésére számítani a közeli jövőben nem érdemes.

A választási kampány az aratás ideje egy sor társadalmi csoport számára. Nemcsak a pártok által foglalkoztatott közvetlen személyzet, hanem például a lap- vagy tv-, rádiótulajdonosok számára. Tanítók és orvosok vállalják könnyű szívvel a lassan megszokottá váló pénzkereseti lehetőséget a választási bizottságokban. A nyugdíjasok szívesen mennek agitátornak, a diákok tömeget alkotni a gyűlésekre.

Nem lehet pontosan megmondani, hányan, de sokan készek egyenesen pénzre váltani szavazataikat. A kampánytechnológusok „bendőszavazóknak” hívják a pénzért vagy élelmiszercsomagokért megvehető honpolgárokat. Az egyik ilyen forrás szerint ezek aránya nem lépi túl a 13-15%-ot. Egy másik bennfentes szerint reális a fenti becslés, de jóval többen vannak, akik elveszik a pénzt, aztán a saját fejük után szavaznak. A megvásárolt szavazók ellenőrzésének módszerei egyre fejlettebbek lesznek, de nem érik el a 100%-ot.

A szavazatvásárlásnak van finomabb elnevezése is: a gazdasági szavazás. A gazdasági szavazásnak nemcsak a durva, közvetlen módja létezik. Például önnek 40 ezer szavazatra van szüksége. Felfogad 40 ezer agitátort és fizet nekik 200 hrivnyát fejenként. Nem olyan rossz befektetés, ha figyelembe vesszük, hogy az az agitátor, aki agitál is, legalább 50 dollárt akar keresni. Ötven hrivnya egy nap sátoros „igehirdetés”. Igaz, előfordul, hogy nem, vagy késve fizetik ki a munkát.

A kampányok után megnő a lakosság vásárlóereje. Az emberek gyorsan elköltik a könnyen jött pénzt. A könnyen jött pénz nem hoz boldogságot, ahogy az orosz közmondás tartja, de rövid távú kielégülést igen.

Külön kategóriát képeznek azok, akik közvetlenül kezelik a kampányra szánt „pénzfolyamokat”. Hozzáértők szerint a tapasztalt politikusok, kampányfőnökök eleve bekalkulálják a „lopási koefficienst”. Azt senki nem merte megbecsülni, mennyi lehet az általános lopási koefficiens.

Beszéljünk a választási eredmények védelméről.

Ahhoz, hogy valaki meg tudja védeni az elért eredményt vagy esetleg „felkerekíteni” a leadott szavazatok számát, saját emberekre van szükség a bizottságokban. Minél több van, annál jobb. Vannak egyéni jelöltek, akik szerint elégséges, ha a bizottsági tagok egyharmada saját úgy, hogy a bizottsági elnök, elnökhelyettes és titkár közül az egyik szintén lekötelezett. Lehet kevesebb is, ha van biztos háttér a körzeti bizottságban. A biztonság kedvéért legalább még két megfigyelőre is szükség van, akik többnyire szintén nem a tiszta eszméért vállalják feladatukat. Tarifájuk 50–300 dollár között mozog a régiós és egyéb tényezők függvényében.

A listás szavazatok védelmét még nehezebb feladatnak tartják a bennfentesek. Legalább a fele bizottsági tagot be kell szervezni. A bizottságok létszáma a mérettől függően változik, ezért átlagban nyolc emberrel kell számolnia egy pártnak, amely országosan jó eredményre számít. Donbászban a hatalom 100%-os kontrollra törekszik, és valószínűleg el is éri ezt az arányt. A többi keleti régióban és a Krímen megelégszenek majd a 2/3-os aránnyal.

Igaz, a pártok így tudnak takarékoskodni a „vesztes” régiók rovására: az ellenzék Donyeckben és a Krími Autonómiában, a régiósok Galíciában. A legutóbbi krími választások alkalmával például a hatalom 500 dollárt fizetett a bizottsági elnöknek, 400-at a helyettesnek, 300-at a titkárnak, 100–200-at az egyszerű tagoknak. Az ellenzék is 500-at fizetett az elnöknek, csak hrivnyában.

Egyelőre még nincsenek eldöntve az idei választás tarifái a pártközpontok által, de a példaként felhozott krími összegekkel lehet nagyjából kalkulálni. Ukrajnában 33 540 körzeti választási bizottság van. Vegyenek egy számológépet, és számolják ki, milyen nagyságrendű összegbe kerül egy párt választási eredményei­nek védelme.

Ha valakinek többsége van valamelyik bizottságban, de nem kielégítő az eredmény, akkor próbálkozhat az eredmény felkerekítésével. Ehhez a szavazatvásárlási költségvetéssel kell rendelkezni, amiből a választási bizottsági tagok ilyen típusú erőfeszítéseit finanszírozzák.

A választási körzeti bizottsági elnökök árnyékfizetését 2000 dollárig saccolják.

A megfigyelők feladatai közé tartozhat, hogy elmenjenek a „megdolgozott”, de a választásokra saját lábukon nem elmenő szavazókért. Igaz, ennek az akciónak költségei nem túl jelentősek.

Azoknak az egyéni képviselőknek, akik kiegyeztek a hatalommal, megugranak a költségei az átlagos 1,3-1,5 millióról kb. 2,5-3 millióra. Ez azért van, mert velük fizettetik meg a passzív szavazók mobilizálását a hatalompárt számára. Különösen a fővárosban kerül sokba hatalompárti egyéni jelöltnek lenni. Az irányító apparátus költségvetése elviheti az összköltségek 20-25%-át. Nem mindig fizetik ki az egyéni körzetek választási stábfőnökeinek több ezer dolláros illetményeit, hogy többet osztogathassanak.

Lenyűgöző méretű eszközök szükségesek a médiakampányhoz. Saját (írott vagy elektronikus) sajtóorgánummal rendelkezni komoly megtakarítást jelenthet. Sok képviselő nem is kezd a helyi sajtóval, amely ilyenkor felveri az árakat. Egyszerűbb lehet egy saját sajtóorgánumot létrehozni, egy négylapos, 100 ezer példányban nyomtatott lap 25–28 ezerből össze is jön.

Az óriásplakátok 200–700 dollár közötti havi árban elérhetők a helyszín függvényében. Némely párt némely politikusát bizonyos régiókban semmilyen pénzért nem engedik óriásplakáton megjelenni. Az ár szeptember közepére megkétszereződhet, az utolsó héten akár meg is ötszöröződhet.

A tv- és rádióreklámok külön tételt alkotnak. Harkivban példának okáért 44-45 hrivnya egy másodperc. A hírekbe 10–17 ezerért lehet bekerülni. Luckban egy videoklipet 2000 hrivnyás ártól kezdve készítenek el, és 15 hrivnyás másodpercenkénti árért vetítik le.

Mindenütt létezik nem hivatalos készpénzár a hivatalos áron felül. Mindenütt vannak jogászok, akik megoldják, hogy ne hozzák le az anyagát annak, akinek nem célszerű. A központi tévécsatornák külön kategóriát képeznek, ahol a tulajdonos viszonyulása a döntő momentum.

Fejezzük be a matematikát. Zárjunk egy lírai befejezéssel, vagyis néhány költői kérdéssel. Hogy történhetett meg, hogy napjainkban a rendes emberek kirakatként szerepelnek a „szponzorok” embereinek álcázására a listákon, holott nemrég sok politikai erő még a szponzorokat használta arra, hogy elősegítsék a rendes emberek parlamentbe jutását? Hogy jutottunk odáig, hogy sokan könnyelműen készek elcserélni gyerekeik jövőjét egy mosógép megvásárlásának lehetőségéért? És nincs mit mindent a politikára kenni. Átlagpolgárok milliói – bizottsági tagok, újságírók, szavazatokat árusító választók – készségesen szállnak be egy árnyjátszmába. Egy olyanba, amelyben aprópénzt nyernek és a jövőt vesztik el.