Nyolcvan éve szól a rádió Kárpátalján

Napjainkban példátlanul felgyorsult a technológiai forradalom, a tegnap használt drága elektronikai eszközeink néhány év alatt ócska, értéktelen kacatokká váltak. Ma már régiségnek számítanak a lemezjátszók, a magnetofonok, fényképezőgépek, a videomagnók és videokamerák, a számológépek, és lassan még a hagyományos személyi számítógépek is, hisz mindez a rádióval együtt elfér egy lapos okostelefonban is, amit mindig mindenhová magunkkal vihetünk.
Észre sem vesszük, és eltűnnek az elektroncsöves televíziók és a régi rádiókészülékek is a környezetünkből, a legrégebbi típusok már ma is igazi ritkaságnak számítanak.

A rádióhallgatás több mint nyolcvan évvel ezelőtt terjedt el vidékünkön is, persze kezdetben csak kevesen engedhették meg maguknak. A készülékek korszerűsödését és az impériumváltozásokat is jól jelzi a Beregvidéki Múzeum régi, a rádiókészülékgyártás fejlődését szemléltető félszáz darabos gyűjteménye, amelyről Sepa János múzeumigazgatóval beszélgettünk.

A rádiózás története a XIX. századba nyúlik vissza. A rádióvevő ősének Heinrich Hertz német fizikus rezonátora tekinthető, amellyel 1887–88-ban kísérlettel bizonyította az elektromágneses hullámok létezését. Az olasz Marconi 1894-ben mutatta be a távközlési hullámok gyakorlati alkalmazását és a drótnélküli távírót. Az orosz Popovnak 1896-ban 250 métert sikerült megtennie az első drótnélküli táviratváltással, öt évvel később pedig már Anglia és Amerika között is vezeték nélküli összeköttetés létesült. Lee de Forest 1906-ban feltalálta a háromelektródás csövet, a triódát, mellyel tökéletesebb vevőkészüléket lehetett létrehozni. Így lehetővé vált, hogy a rádió ne csak jeleket, hanem emberi hangot is közvetítsen.

Az első rádióműsort 1914-ben sugározták a belgiumi Lackenben, 1921-ben pedig Pittsburghben útjára indult az első rendszeres adás. A rádiós műsorszórás hamarosan Európában is elterjedt: 1922-ben megalakult a British Broadcasting Co. Ltd. (BBC), és Németországban két magántársaság megkezdte a sugárzást.

Magyarországon a rádiózás Európában egyedülálló előzménnyel vette kezdetét, amely nem volt más, mint a Telefonhírmondó. Puskás Tivadar, a telefonközpont létrehozója Budapesten 1893. február 15-én indította el a telefonhálózaton keresztüli hír- és műsorközlést. A magyar rádiós műsorszórás 1925. december 1-jén hivatalosan is megindult, aminek előre látható következménye volt, hogy a drótnélküli rádió hamarosan vetélytársa lett a telefonhírmondónak, majd háttérbe is szorította.

Az első rendszeres rádióadás elindítását követően világszerte megkezdődött a készülékek ipari szintű előállítása. Magyarországon az Egyesült Izzóban gyártott elektroncsövek felhasználásával a Telefongyárban 1917–18-ban már folyt a katonai rádióadóvevő-gyártás, de nyolc évet kellett várni arra, hogy kezdetét vegye a nem katonai célú rádiókészülékek előállítása, amelyek jelentős része – az 1930-as évek közepéig – a német Telefunken cég licence alapján készült.

A Magyar Wolframlám­pagyár 1925-ben kezdte meg a rádiókészülékek gyártását, és termékeit Orion márkanéven hozta forgalomba. A Philips cég magyarországi érdekeltsége 1931-ben indította el a rádiógyártást. A Standard Villamossági Rt., mely az Egyesült Izzó részlegéből alakult, 1928-tól az 1940-es évek végéig töltött be fontos szerepet a hazai előállításban. A Siemens cég 1941-ben jelent meg a magyar piacon, és a háború végéig vette ki a részét a gyártásból. A Vadásztölténygyár (későbbi nevén Videoton) 1955-től csatlakozott a vevőkészülékek gyártóihoz. A nagyobb cégeken kívül mintegy 30 kisebb-nagyobb gyár is ezek közé tartozott. Így például az Ericsson Magyar Villamossági Rt. (1924–26), az Engel Károly által alapított EKA cég (1934–47), a Beloiannisz Híradástechnikai Gyár (BHG) (1955–56) és a Fénycső K.SZ. (1956–57). A jelentős számú üzem létrejötte egyúttal azt is jelentette, hogy Magyarország európai nagyhatalom lett e téren: a siker csúcsán Magyarországon készült a világ rádióinak 30 százaléka.

A Beregvidéki Múzeum legrégebbi vevőkészüléke a legelső típusok egyike. Ez a rádió egy vezeték nélküli kristálydetektoros vevőkészülék, amelyet egy Amerikában meggazdagodott hazánkfia hozott magával haza, Beregszászba. Ezt a típust az amerikai G. W. Pickard találta fel 1906-ban. A detektoros rádiónak az volt az előnye, hogy a működtetéséhez nem volt szükség hálózati áramra vagy telepekre, a hátrányát viszont az jelentette, hogy csak a közeli, nagy teljesítményű adásokat tudta venni, és az állomáselválasztó képessége is gyenge volt. Ráadásul ezt a készüléket egyszerre csak egy személy hallgathatta fülhallgatóval.

Ha már többen szerették volna hallgatni az adást – például a család többi tagja –, akkor hangszóróra volt szükség. Ám ezt a kristálydetektor egyedül nem tudta megszólaltatni, ezért az éterből fogott jelet fel kellett erősíteni. Erre találták ki az elektroncsövet, amelynek az volt a feladata, hogy a beérkező jelek megerősödjenek, tízszeres-húszszoros értékeket érjenek el.

Elektroncsöves készülékeket már az I. világháború idején gyártottak katonai célokra, ám Magyarországon csak 1925-től hozták forgalomba a lámpásnak elkeresztelt elektroncsöves rádiókat. A harmincas évektől kezdődött a többlámpás rádiók gyártása. Ezek már szupervevők voltak több hullámsávval, ugyanis a hosszúhullámú és a középhullámú mellett a rövidhullámú is megjelent.

Az elektroncsöveket végül 1930-ban szabványosították, s ezzel párhuzamosan egységessé vált a rádiókészülékek kinézete is: az egyik oldalon volt a hangszóró, míg a másik oldalon a skála, a kezelőgombok és a varázsszem. Ez utóbbit 1938–39 körül abból a célból találták ki, hogy az adó erősségét jelezze. Ebből a korszakból való a múzeum Telefunken márkájú, míves kidolgozású, jókora rádiója.

Magyarországon a lakosság körében az 1939–40-es néprádió-akció révén terjedhetett el a rádiókészülék. Az ötlet Hóman Bálint nevéhez fűződik, aki úgy vélte, a magyar lakosság megérdemelne egy olcsó, szolid küllemű lámpás rádiókészüléket. A Hóman-féle néprádió gyártására négy budapesti rádiógyárral (Orion, Philips, Telefunken és Standard) kötött megállapodást a kereskedelemügyi minisztérium. A néprádió iránt meglehetősen nagy kereslet mutatkozott: 1939 októberére 130 ezerre nőtt az igénylők száma. A legyártott 45 ezer készülék egyáltalán nem elégítette ki a keresletet, a falvakba szinte semmi sem jutott belőlük. Így a II. világháborúig a magyar lakosság többsége detektoros rádiót használt.

A második világháború végén Kárpátalján a szovjetek elkobozták az itt élő családok rádióit, ennek sok régi készülék áldozatul esett. Akiknek van háború előtti készülék a birtokukban, tudniuk kell, hogy azt valaki a negyvenes években valahol rejtegette. A hosszú-, közép- és URH hullámsávokon sugárzó, nyugati rádióadók vételére is alkalmas készülékek helyett ekkor terjedtek el a múzeumban látható Galja rádiók, amelyekkel kizárólag csak egy adást lehetett fogni. Ezenkívül a sztálini érában, sőt egészen a hetvenes évekig elterjedtek voltak a vezetékes rádióhangszórók is, amelyek kiépített vezetékes rádióhálózatról voltak működtethetők.

A Szovjetunióban az első lámpás rádiót csak 1937-ben állították elő, amelynek a márkajelzése 9H-4 volt. Igaz, a két világháború között független balti államokban már a 20-as években elkezdődött a rádióvevő-készülékek gyártása, amelyek közül a legismertebbek a rigai Radiotehnika gyár termékei voltak. A háborút követően a negyvenes évek második felében indult meg az Alekszandrovszki Rádiógyárban a Rekord-49, Moszkvában a Moszkvics és Rigában a Riga hullámsávváltós lámpás rádiók sorozatgyártása. De csak 1952-től tették a széles népréteg számára is megvásárolhatóvá a hosszú- és középhullámon sugárzott adások vételére alkalmas készülékeket, amelyekből azok kezdeti magas ára miatt csak kevés kerülhetett Kárpátaljára. Aki az ötvenes években rádiót vásárolt, annak be kellett regisztráltatnia azt, és előfizetői díjat fizetnie a használatért. Ebből az időszakból szovjet gyártmányú Rekord márkájú készülékek és egy Magyarországról átkerült Orion rádió található a múzeumban.

Kezdettől fogva a régebbre visszanyúló gyártási tapasztalatokkal rendelkező baltikumi gyárakból kerültek ki a legnépszerűbb márkák (Riga, Estonia, Daugava, Festivals, Sakta, Dzintars, VEF stb.), Lettországban gyártottak először nyomtatott áramkörökkel kombinált nyomógombos rádiókat, beépített lemezjátszóval. Az ötvenes és hatvanas évek fordulóján egyre szebb kivitelű készülékek kerültek ki a szovjet gyárakból. Kiváló minőségű anyagokból készültek a nagyméretű, faburkolatú, intarziás berakásokkal díszített rádiók, amelyek igazi díszei lehettek egy lakásnak. Sepa János múzeumigazgató elmondta, hogy a régi lámpás készülékek 110, 127, és 220 volt feszültségű áramforrásról is működtethetők, és mindegyikhez leföldelt külső antennát kellett csatlakoztatni.

1960-ban Rigában kezdték gyártani az első szovjet tranzisztoros rádiókészüléket, ezeknél az elektroncsövek helyett félvezető kristályokat alkalmaztak. Így jelentősen csökkent a készülékek mérete, súlya és működés közben a hőmérséklete is, ráadásul lényegesen kevesebb energiát fogyasztottak. Az új technológiának köszönhető, hogy a Rigai Radiotehnika gyár már 1960-ban autórádiók gyártását is elkezdhette. Ezután kerülhetett 1961-ben a boltok polcaira a Gauja névre keresztelt hordozható rádió.

A Beregvidéki Múzeumban is jól elkülönülnek a 70-es 80-as években gyártott készülékek a korábbiaktól, hisz ekkor már a díszes fa helyett egyszerűbb lakkozott, fűrészporból préselt lemezekből készültek a rádiók „dobozai”. A múzeumban van kiállítva a beregszászi KGB-által a 60-as évek végén használt Romantika 105 típusú rádió is, amely egy lemezjátszós rádiónak tűnik, de felülre a lemezjátszó helyére egy szalagos magnetofont építettek be, amellyel feltűnés nélkül lehet hangot rögzíteni.

„A 70-es évek elején vált divattá, hogy a beregszászi korzón a rádiójukat a vállukon bömböltetve vonultak végig az emberek, de az akkori viszonyokat jól jellemzi, hogy csak egy órán át bírta a hat góliátelem” – mondja Sepa János.

A hetvenes években aztán egyre könnyebb és kisebb táskarádiók és zsebrádiók is megjelentek, ennek az időszaknak a legelterjedtebb típusai a Sokol és a Selga rádiók. A múzeum gyűjteményében látható az a nyolcvanas évekből való Signal 304-es, kisméretű, hordozható rádiókészülék is, amelybe egy mechanikus óra is be van építve, ez már arra is alkalmas volt, hogy a rádió automatikus bekapcsolásával ébresztette a tulajdonosát az előre beállított időpontban. A nagy méretű Estonia márkájú sztereórádió is a nyolcvanas években készült.

Akiket érdekelnek a régi rádiókészülékek, javasoljuk, keressék fel Beregszászban a Beregvidéki Múzeumot. Ha viszont rendelkeznek régi készülékekkel, amelyektől szívesen megválnának, ne dobják a szemétbe, lehet, hogy pont az hiányzik még a múzeum gyűjteményéből.