„Őrségben” a nyelvhatáron

„Ne hagyjátok a templomot,/ A templomot s az iskolát!” – figyelmeztette Reményik Sándor a nagy trianoni országszétszaggatás után saját földjükön rabokká tett magyarokat. Ám a megszálló hatalmak – melyek Kárpátalja esetében egymást váltották az eltelt évtizedek során – ezen az ősi magyar vidéken is nem egy községben zárták be az anyanyelvű iskolát, a szovjetek még a templomokat is.
Az Ungvártól 3 kilométerre délnyugatra fekvő Őrdarmán pedig nemcsak tanintézetétől fosztották meg a magyarságot. A rendszerváltás után újjászületett görög katolikus, valamint a szovjethatalom által elrabolt templomát visszakapott római katolikus egyházközség sem szolgálja igazán a magyarság megmaradásának az ügyét.
Ahol ötven év alatt töredékére csökkent a magyarság száma
Őr és Darma önálló községekként születtek meg a középkorban. Őrről – Ewr alakban – elsőként 1288-ba tesznek említést az okiratok, a XIV. században pedig plébániás helyként tüntetik fel, ami arra utal, hogy már ekkor saját templommal rendelkezett. 1556-ban a Tokaj felől előrenyomuló, garázdálkodó török csapatok egész portákat semmisítettek meg a faluban, ám a vészt kiheverve, 1600-ban már 21 lakóház állt a helység területén. 1732-ben – sajnos – megkezdődött a szlovákok és a ruszinok betelepülése, ám számarányuk hosszú ideig messze elmaradt a magyarok mögött. 1833-ra pedig felépült az új római katolikus templom.
Darmáról első ízben csak a XIV. századi keltezésű okiratokban olvashatunk, középkori szentegyháza viszont – az őrihez hasonlóan – megsemmisült a későbbi évszázadok során. A település 1550-ben 142-145 lakosnak adott otthont, ám öt év múlva hatalmas pusztítást végzett a községen végigsöprő pestisjárvány, 1567-ben pedig elnéptelenedett településként tettek róla említést. 1600-ban ellenben – akárcsak Őrben – már 21 lakóház sorakozott az újjászületett faluban, mely 1802-ig színmagyar volt, ekkor azonban – az ungvári kamarai prefektus hívására – szlovák telepesek költöztek a községbe. 1828-ban 503-an lakták, református templommal és zsinagógával is rendelkezett (ezek az egyházi építmények mára semmivé lettek), Fényes Elek 1851-ben kiadott, Magyarország geographiai leírása c. művében viszont említést tesz az akkor már álló görög katolikus templomról. A jelenlegi szentegyházat ellenben – mint Mackó Jánostól, az egyháztanács volt tagjától megtudom – 1930-ra építették fel a helybeli és a botfalvai hívek.
Őrt és Darmát – Őrdarma néven – 1894-ben vonták össze. Trianonig Ung vármegye Ungvári járásához tartozott, a csehszlovák érában viszont itt is megkezdték az elszlávosítást, csak ruszin tannyelvű iskola működött a faluban. 1940-ben 1357-en lakták, köztük 1161 magyar, hat német, 64 szlovák, valamint 126 ruszin. S bár 1944 őszén egyetlen magyart sem hurcoltak el a lágerbe, a szovjet korszakban megszüntették a magyar nyelvű oktatást (jelenleg ukrán tannyelvű középiskola működik a településen), bezárták a római katolikus szentegyházat, pravoszlávvá tették a görög katolikus templomot, ahol évtizedekig ószláv nyelven tartották meg a szentliturgiát, a jól működő helybeli kolhoz vonzása folytán jelentős számú ukrán lakos települt be a faluba a Nagybereznai, illetve a Perecsenyi járásból. Ennek következtében a magyarság jelentős mértékben asszimilálódott, s jelenleg a 2800 főt számláló lakosságból 64 százalékot tesz ki az ukránok, 30 százalékot a szlovákok és csupán öt százalékot a magyarok részaránya.
„Az édesanyámat le akarta lőni egy részeg szovjet katona”
A község egyik legidősebb lakosa az 1933-as születésű Szlovján Péter.
– A szüleim tíz hektár földdel rendelkeztek, s mivel a szovjet korszak beköszöntésekor a tíz vagy több hektárral bíró gazdákat helyezték kuláklistára, így a mi családunk is a kuláküldözés áldozata lett – indítja beszélgetésünket az idős férfi. – Amúgy édesapámék a cseh, majd a magyar érában elsősorban tejtermeléssel foglalkoztak. Egyéb szarvasmarháink mellett volt négy tehenünk, s édesapám a közeli városba, az ottani kontósainak szállította be a tejet. Több falubeli is így tartotta el magát meg a családját. Ezenkívül krumplit és búzát is fuvarozott be Ungvárra. A burgonyát a tejet is megvevő kontósainak adta el, míg a szemesterményt az állam vásárolta fel, kiváltképp nagy tételekben a II. világháború idején. 1941-ben az öregem is behívót kapott, de ő már az első világháborúban is szolgált, túl idősnek számított, így hazaengedték.
– 1944 őszén, Őrdarma és Ungtarnóc között egy kisszámú német, valamint egy ugyancsak csekély létszámú magyar egység egy hónapon át feltartóztatta a jelentős túlerőben lévő szovjet csapatokat – folytatja Szlovján Péter –, a falunkhoz közel eső területen 13 magyar és német katona esett el, akiket közös sírban helyeztek végső nyugalomra. Gyermekként én is részt vettem a temetésükön a helyi sírkertben, s bár a területet később elegyengették, sőt még a kereszt is eltűnt, szerencsére jól megjegyeztem a helyet, így két éve síremléket készítettem a hősi halottak tiszteletére, melyre viszont még fel kell helyezni a rájuk emlékeztető márványtáblát. Még a falunk feladása utá is jó ideig mozdulatlanul állt a front, miközben az oroszok a mi házunkban rendezték be a főhadiszállást, miközben minket leküldtek a pincénkbe. Egy este levágták az egyik elrekvirált tinónkat, a telkünkön megsütötték, majd nagy mennyiségű ital kíséretében elfogyasztották. Még hajnali négy órakor is javában folyt az ivászat, amikor a magyar–német erők aknavetővel eltalálták a főhadiszállássá tett, s így célponttá vált házunkat. Egy tiszt is elesett, mire egy részeg szovjet katona lejött a pincébe, és le akarta lőni az édesanyámat, mert a fejébe vette, hogy biztos ő hívta fel rádióadón (!) a németeket, miszerint itt működik a parancsnokság. Szegény édesanyám, persze, nem rendelkezett a nevezett készülékkel, s fogalmam sem volt róla, miként tudták meg a mieink vagy a szövetségeseik a főhadiszállás helyét. Szerencsére viszont egy józanabb orosz katona visszafogta a gyilkosságra készülő bajtársát, így az édesanyám megmenekült. Azután következett egy katyusák bevetésével végrehajtott, nagyerejű szovjet támadás, és a front elvonult nyugat felé.
– Egy katyusa-rakéta a háztetőnket is megsemmisítette, édesapám, Hornyák Imre pedig a háború áldozata lett, de nem itthon, hanem a Dunántúlon – idézi fel emlékeit Mikulaninecné Hornyák Magda. – 1944 tavaszán rádiósként szolgált a győri magyar katonai parancsnokságon, áprilisban viszont amerikai légitámadás érte a főhadiszállást, s a bombázás során életét vesztette. A hamvait hazaszállították, s itt temették el, teljes katonai tiszteletadás mellett.
Alapszervezet – csaknem száz taggal
– Őrdarmán ma mintegy 170 magyar él, akiknek nagyjából a fele tisztán beszéli az anyanyelvünket, 2001. január 21-én pedig, stílszerűen a magyar kultúra napján megalakult a KMKSZ helybeli alapszervezete, mely jelenleg 93 tagot számlál – tájékoztat Mackó István alapszervezeti elnök. – Részt veszünk a KMKSZ Ungvári Középszintű Szervezete által lebonyolított honismereti kirándulásokon, a KMKSZ március 15-i, központi rendezvényén, illetve a tiszaújlaki Turul-ünnepségen. Hosszú évek óta szeretnénk elérni, hogy a helybeli iskolában induljon be a magyar nyelv fakultatív oktatása, lenne is rá igény, s az iskolaigazgatók sincsenek ellene, de olyan gyors egymásutánban lecserélik őket, hogy nincs idejük a fakultatív oktatással kapcsolatos hivatalos ügyintézés elvégzésére. Amúgy a korábbi összehívású járási tanácsban elnökhelyettesként tevékenykedtem, és sikerült elérnem, hogy a költségvetési pénzek kiutalásakor vegyék figyelembe, hogy a járás lakosságának a 30 százaléka magyar nemzetiségű, s számarányunknak megfelelően részesüljenek költségvetési támogatásban a magyar oktatási és kulturális intézmények, valamint a magyarlakta települések egészségügyi intézményei.
Templomok, melyekből szinte teljesen kiszorult a magyar szó
– Őrdarmán a II. világháború előtt, valamint a világégés után, egyházunk felszámolásáig minden 3. vasárnapon magyarul tartották a szentliturgiát – magyarázza Mackó János. – 1992-ben azután újjászületett a görög katolikus egyházközség, s eleinte a nagy ünnepeken, valamint a templombúcsúnkon, Cirill és Metód születésnapján részben anyanyelvünkön tartották meg a szentliturgiát, magyarul is felolvasták az evangéliumot. Akkor még a néhai Szabó György parochus járt ki hozzánk Ungvárról, s magyarul is énekeltünk, gyóntunk. Mára felépült az új parókia, s jelenleg Makarij atya végzi itt az egyházi szolgálatokat (sűrűn váltják egymást a parochusaink), de 2000 óta minden szertartás ószláv nyelven folyik. A templombúcsúkra azonban mindig eljön Ábrány Krisztián sislóci parochus, s ha felkérik, magyarul tartja meg a szentliturgiát. Jelenleg kb. száz görög katolikus magyar él a faluban.
– A római katolikus templomban mindaddig kizárólag az anyanyelvünkön tartották a miséket, míg csak be nem jöttek „Ivánék” – emlékezik vissza Tóth József idős római katolikus egyháztag. – Az akkori papunkat, Lőrincz atyát azonban 1946-ban vagy 1947-ben elhurcolták a lágerbe, Kazahsztánba, s bár Sztálin halála után amnesztiában részesült, nem folytathatta itteni tevékenységét, mivel a templomot bezárták, s a kolhoz raktárként használta az épületet (egykori tisztelendőnk pedig Szürtében hunyt el 1964-ben). Évtizedekig Ungváron vagy Homokon vettünk részt a miséken, s bár 1989-ben visszakaptuk a templomunkat, előbb egy lengyel, majd több szlovák szerzetes pap szolgált a faluban, s szlovákul vezették a szertartásokat. Két éve a kismértékben magyarul is értő, de szintén szlovák Józef atya lakik a plébániánkon, s csak szeptember 8-án, a Szűz Mária születésnapján megtartott templombúcsún, illetve néha a nagy ünnepeken olvassák fel magyarul is az evangéliumot.
A magyarok többsége ungvári magánvállalkozóknál dolgozik
– A helybeli magyarok kétharmada Ungvár közelsége folytán a megyeközpontban helyezkedett el, s főleg a kereskedelmi kisvállalatoknál dolgoznak – ejt szót a megélhetésről Mackó István. – Nem jellemző, hogy állást vállalnának a Jadzaki, illetve a Jabil cégnél, kőművesekként sem keresik meg a kenyerüket, ám akadnak, akik a Konik farmergazdaságban dolgoznak, a nyugdíjasok egy része pedig piacolással is foglalkozik, hogy a járandóságuk mellett egy kis pluszjövedelemre tegyenek szert.
– Nekem is van 80 ár földem, tartok két lovat, hogy megművelhessem azt, s egy tehenem is van – fejti ki Szlovján Péter. – S bár már 79 éves vagyok, magam kaszálok, szántok, vetek, s a kerékpáromon szállítom be a városba – szinte minden nap – az értékesítésre szánt 6-8 liter tejet. Oda-vissza tíz kilométert is letekerek, de hál’ Istennek, még bírom.
És hál’ Istennek, még bírja magát az őrdarmai kis magyar közösség is. Nagyon fotos, hogy az ennyire kisebbségbe szorult közösségek tudatosan őrizzék nemzeti identitásukat, nyelvünket, kultúránkat, s csakazértis maradjanak meg magyarnak.