Semmi változás! – Kutyahelyzet Beregszászban akkor és most…

Ahogy arról 2012. március 9-i lapszámunkban beszámoltunk, bő egy évvel ezelőtt, február 9-én egy megvadult, nagy testű (farkas) kutya 9 embert támadott meg Beregszászban. A áldozatok jelentős sérüléseket szenvedtek. S ami még ennél is rosszabb, hogy mint később kiderült, az állat veszett volt. Nem sokkal a támadás után pedig az keltett nagy felháborodást, hogy egy több fős csapat vasrudakkal, különös kegyetlenséggel verte agyon a város kóbor ebeit. Azóta eltelt egy év. Mi változott azóta? Semmi.

Beregszász utcáin azóta is temérdek kóbor kutya tanyázik. Legtöbbjük valószínűleg már az utcán született, némelyikük pedig vagy elszökött otthonról, vagy egyszerűen az utcára csapta gazdája, miután megunta, vagy túlnőtte a lakást. A hontalan kutya viszont nem magányos kutya. Gyakran találkozhatunk láthatóan vemhes állattal, így a kóbor ebek száma egyre csak nő. Míg némelyek teljes nyugodtsággal fosztják ki a város kukáit, járják a várost élelmet keresve, addig mások – hol egyedül, hol csapatban – emberekre támadnak, riogatják a járókelőket, megfélemlítik a gyerekeket. Elkerülni őket lehetetlen, hisz mindenütt ott vannak, s felnőttre, gyerekre egyaránt rátámadnak. Tökéletesen alátámasztja ezt az alábbi történet is, melyet egy helybéli mesélt el:

– Elég bosszantó már ez a kutyahelyzet. És nem csupán azok számára, akik itt élnek. Panaszkodott már nekem a falkákban járó kóbor kutyákra olyan is, aki évente csak 1-2 alkalommal jár Beregszászban. Ez nyilván nem tesz jót a város hírének. És ha csak ez lenne a probléma… Öt éve lakom itt. Szemtanúja és áldozata is voltam már kutyatámadásnak. Legutóbb azért lettem én az áldozat, mert megpróbáltam egy gyereket megvédeni. A 6. sz. iskola felé tartottam épp, mikor feltűnt, hogy egy nagy testű kutya a falhoz kényszerített egy 10 éves körüli kislányt. Mikor a kutya elfordult, a gyerek megpróbált elszabadulni, de az állat nem engedte. Mikor közelebb értem, odahívtam magamhoz a kutyát. Féltem ugyan tőle, de barátságosan közeledtem felé. Odaérve megsimogattam, hogy a kislány el tudjon szabadulni. Nagy nehezen sikerült csak. Mikor a gyerek eltűnt a sarkon, elengedtem az ebet és el akartam indulni, de akkor meg engem nem hagyott. Ugatott, többször utánam kapott. Végül sikerült is elkapnia a lábamat. Nem volt komoly a harapás, de azért a fogait éreztem. Nagyon szeretem a kutyákat és rettenetesen felháborított, hogy tavaly milyen módon végezték ki az állatokat, de bármennyire is fáj kimondani, ez talán mégis „jobb”, vagyis inkább kevésbé rossz, minthogy ártatlan gyerekeket támadjanak meg, akik védekezni se tudnak. Ráadásul nem „csak” a támadásokról van szó. Az utakon mászkálnak a kutyák, ami sem az autósok, sem a gyalogosok szempontjából nem biztonságos. Folyton kirámolják a kukákat, szétcincálják a kukászsákokat, ami a város tisztaságára és a higiéniai szabályokra nézve is rossz. A legjobb az lenne, ha másként oldanák meg a problémát. Pl. egy kutyamenhellyel. De hogy az itt lesz-e valaha? Szerintem soha.

Hasonló helyszínen támadta meg több állat Máriát is:

– Egy kisebb falka támadt rám egyszerre. Ráadásul a lehető legrosszabb helyen: egy egymástól csak méterekre lévő iskola és óvoda között. Szerencsére volt nálam táska, így el tudtam kergetni őket. Azóta nagyon félek a kóbor kutyáktól. Rengeteg van belőlük a városban. És rengeteg a panasz is rájuk. Nemrég mesélte nekem például egy anyuka, hogy kénytelen mindennap elmenni a gyerekért az iskolába, mert szegény egyszerűen nem mer egyedül hazaindulni miattuk. A tavalyi támadássorozat után a „sintércsapat” csak a kisebb kutyákat irtotta ki. A nagyoktól nyilván féltek. A helyzet azóta semmit sem változott. Sőt, egyre több a csavargó, hatalmas kutya.

Az említett kutyairtók nyilván nem saját ötlettől vezérelve láttak neki a véres munkának… A Valaki kérésére megtett, komolynak egyáltalán nem nevezhető intézkedés tehát legfeljebb rövid távon hozott valamicske javulást. Néhány kóbor kutyával kevesebb lett, ez igaz, a méretük révén legveszélyesebbek azonban tovább garázdálkodnak. És tavasz lévén, nemsokára valószínűleg még többen lesznek.

Horkay Sámuel, a KMKSZ – Ukrajnai Magyar Párt önkormányzati frakciójának vezetője a tavalyi kutyatámadás után képviselői kérdést intézett az akkori polgármesterhez, Gajdos Istvánhoz, melyben többek között azokra a kérdésekre kért választ, hogy hogy történhetett ilyesmi, s milyen intézkedéseket foganatosítottak az ügyben. Kérte továbbá, hogy nevezze meg azt a személyt, aki a történtekért felelős. A válasz: a belügyi hatóság a felelős, a Beregszászi Városi Tanács pedig „… nem visel felelősséget az olyan állatokért, többek között kutyákért, amelyeknek tulajdonosuk van.” S hogy a kutyák terjedésének megállítása érdekében mi történt? Semmi. Mégpedig azért, mert a kutyák nem tudatos nemi életet folytatnak. Gajdos István akkor azt is elmondta, hogy az állatvédők tiltakozása miatt kilőni sem lehet a kóborló állatokat.

Összegezve tehát: az állatokat megölni nem lehet, szaporodásukat megállítani nem lehet, a veszettség terjedését megállítani nem lehet.

A lehető legjobb, pontosabban az egyetlen lehetséges megoldás a probléma megszüntetésére egy kutyamenhely létesítése lenne. Annak idején a volt polgármester választási kampányában ez szerepelt is. Sőt, a tervrajzok is elkészültek és költségvetési pénzeket is megszavaztak rá, a menhely azonban a mai napig nem működik.

A tavalyi első áldozat, Begya Ibolya, aki az eset után is nyilatkozott lapunknak, kérdésemre, hogy javulni látja-e a helyzetet, így válaszolt:

– Szerintem abszolút nem lett kevesebb kóbor kutya Beregszászban, mint amennyi eddig volt. Rengeteg van belőlük. A támadás óta rettenetesen félek tőlük. Bár azóta hála Istennek, nem támadt rám egy sem, de folyton közelednek hozzám. Úgy látszik, érzik rajtam, hogy félek tőlük.

Jómagam az ellen vagyok, hogy megöljék a kutyákat. Szeretném, ha inkább menhelyre vinnék őket. De ahhoz kéne egy menhely is, mert az, hogy úton-útfélen rengeteg a kóbor kutya, nem jó dolog.

A kóbor kutyák tovább garázdálkodnak tehát. Hogy mikor történik kíméletes és hosszú távon is hatékony lépés velük szemben? Ki tudja. Csak remélhetjük, hogy nem akkor, mikor ismét késő lesz.