A második felvonás:”1939 – a fasiszta magyarok a független Kárpát-Ukrajna leigázói”

Hírportálunk néhány héttel korábban CUI PRODEST? alcímmel összefoglalót közölt arról, milyen felháborító események és nyilatkozatok láttak napvilágot Kárpátalján a március 15-i nemzeti ünnepünk előestéjén és közvetlenül utána, melynek hátterében ott volt a Vereckei emlékmű megrongálása, meg sok minden más is. Az elv megfogalmazása Seneca Medea című drámájából ismeretes: cui prodest („No és kinek áll ez érdekében?”), s a kérdés felvetése több évszázad távlatából most is aktuális a vidéken 2011 tavaszára kialakult helyzet kapcsán.

A szélsőjobboldali „Szvoboda” kárpátaljai vezetőinek Vereckén elkövetett bűne és a március 15-i Kárpát-Ukrajna védői, a szicsgárdisták emlékére szervezett ünnepségein elhangzott beszédek olyan hullámokat kavartak, melyek napjainkra sem ültek el, sőt, újabb és újabb publikációk és nyílt levelek látnak napvilágot az ukrán portálokon, melyek tovább szítják a nemzetiségi konfliktusokat Kárpátalján.

A publikációk egy része a jelenkor problematikájával foglalkozik, másik része pedig a múlt eseményeinek ideologikus felhasználásával törekszik a jelenkori attitűdök, magyarságkép befolyásolására, negatív színben való feltüntetésére.

Március 31-én hosszas interjút közöl a Zakarpattya.net hírportál az Ungvári Nemzeti Egyetem egyik történész-professzorával, Roman Oficinszkijjel. Az orosz nyelven folytatott beszélgetés során a múlt és a jelen kérdései egyaránt előkerültek. Először is Kárpátalja történelmi hovatartozásáról kérdezte a riporter, arról, melyik nép befolyása volt meghatározó itt az évszázadok folyamán. Oficinszkij válaszában kifejtette, hogy mostanában igen gyakran előfordul, hogy egyesek a múltat nem tudományos szemszögből, hanem politikai eszközként használják fel szavazóbázisuk erősítésére, revizionista mítoszok leple alatt a jelenlegi államhatárok megváltoztatásáról álmodozva. „A történelmi folyamat egészéből kiragadott momentumok e fajta felhasználása jelen esetben a valóság virtuális múlttal való felváltását jelenti. Valójában pont Kárpátalján kezdődik Ukrajna története. Nem Kijevben, Harkovban, Lembergben, a Fekete tenger-melléken vagy Donbasz-on. A régészek az 1970-es években éppen Kárpátalján fedezték fel az ősemberek első szállásterületét a modern Ukrajna keretein belül. A lelet kora megközelítőleg 1 millió éves, és a jelenlegi Nagyszőlősi járásban található Királyházától nem messze tárták fel. Kárpátalja azért olyan fontos Ukrajnának, mert innen indult történelme, mivel a 70-es évekig a terület múltját csupán a Krimi-hegységben feltárt, körülbelül 150 ezer éves lelethez vezették vissza, azóta viszont a tankönyvek szerint is 1 millió éves” – fejti ki a történész. Ezután ismertette az ős- és ókor folyamán végbement népmozgásokat, majd a honfoglalás valamint középkori események kapcsán elmondja: „A VII-X. században Kárpátalja a Morva Nagyfejedelemség és a Bolgár Cárság katonapolitikai és kulturális hatásköréhez tartozott. A X. században ebbe az indoeurópai „olvasztótégelybe” az uráli nyelvcsaládhoz tartozó népek érkeztek: a „második hazájukat” kereső ősmagyar nomád törzsek jöttek Pannóniába. Kárpátalja azonban egészében véve megmaradt három ősi kultúra – a kelták, a dákok és a szlávok – termésének. A XIV. századig ez a vidék gyakorlatilag „senki földje”, három középkori állam: a Rusz (Kijevi és Halics-Volhíniai), Magyarország és Lengyelország határmenti gyepű területe. Azonban azt is figyelembe kell venni, hogy akkoriban a mai modern értelemben vett nemzetállamok, ukránok, lengyelek, magyarok nem léteztek. A Magyar Királyság 1526 után szétesett, ezáltal Kárpátalja először csak részben, majd teljesen több évszázadra osztrák befolyás alá került. Ezzel egyidőben kezdett el itt kialakulni egy magyar enklávé” (fr. szó, jelentése: olyan államterület, amely teljes egészében egy másik állam/ország területén belül helyezkedik el, beékelt államrész – szerkesztői magyarázat).

Néhány századot átugorva, a XIX. századi nemzeti mozgalmakra tér rá az ungvári történész és hangsúlyozza, hogy a vidék akkor is az Osztrák Birodalom fennhatósága alatt volt, amikor a korabeli nemzeti romanticizmus felébresztette a függésben élő népeket. „Azóta folyamatosan napirenden van a kérdés, hogy Kárpátalja melyik politikai nemzet ősi tulajdona. A magyar nacionalisták következetesen a „Szent István korona” birtokaihoz sorolják. Az Orosz Birodalomnak szintén nem okozott gondot, hogy 1917 előtt megalapozzák területi igényeiket. Az osztrák-magyar dualizmus időszakában, 1867–1918 között, egy erős magyarosítási hullám zajlott le, melynek köszönhetően a mostani kárpátaljai magyarok 3-4 generációra vissza tudják vezetni magyar felmenőiket. A terület ukrán jellegét viszont több évszázadon keresztül sem tudták felszámolni. A jelenlegi lakosság több mint 80%-a ukrán, és a második legnagyobb népességet alkotják csak a magyarok 12 %-al, ami majdnem hétszeres fölényt jelent” – állapítja meg Oficinszkij. Természetesen elismeri, hogy Kárpátalja mai arculatát több nemzetiség alakította a századok folyamán, melyek sorában említi az ukránokat, magyarokat, németeket, románokat, szerbeket, horvátokat, zsidókat, olaszokat, görögöket, szlovákokat, cseheket, oroszokat, cigányokat. A vidék több évszázadon keresztül menedékül szolgált a Galíciából, a magyar Alföldről, Balkán-félszigetről jött háborús menekülteknek, többször néptelenedett el és sokszor népesedett újjá, főleg a mongol, tatár és török támadások után. …Majd végül konstatálja: „a vidék ukrán jellegéhez nem fér kétség, több évszázados történelmi perspektívái vannak”.

A vidék múltjának ideológiai megalapozása után a jelen problémáiról is számvetést tartottak. Elsőként arra kereste a választ a riporter, hogyan élnek Kárpátalján a magyarok. Oficinszkij szerint éppúgy, mint mások: ugyanazokat a lehetőségeket, kedvezményeket, nyugdíjakat és fizetéseket kapják, mint a többi nemzetiség, ugyanúgy lehetőségük van a művészi és politikai önmegvalósításra. Kivéve a nyelvi nehézségeket, vagyis a nyelvi elzárkózást, ami hátrányt jelent számukra. Itt a válaszadó hosszasan kifejti, hogy a magyarok szándékosan bojkottálják az államnyelv megtanulását, Budapest és saját politikai vezetőik hatására. Szerinte, az ukrán állam húsz évig engedett a „nemzetiségi kérdéssel” való zsarolásnak és nem fejtett ki nyomást és erőfeszítést a kisebbségek nyelvi integrációjára, mint Európa más országai. Ezért gyakran merülnek fel olyan panaszok a magyar iskolákban, hogy elavult, módszerekkel és eszközökkel akarják őket megtanítani, kevés a szótár, stb. A pénzügyileg Budapesttől függő helyi magyar „funkcionáriusok” esetében az is megfigyelhető, hogy burkoltan az államnyelv tanulása ellen szólalnak fel, az asszimiláció veszélyeire hivatkozva. Vagyis a kisebbség önkéntes elzárkózásának, elszigetelődésének politikai irányvonala figyelhető itt meg – állapítja meg a történész. Majd hozzáteszi, hogy „láthatóan nagy szakadék van az egyszerű magyar emberek mindennapi gondjai és politikai vezetőik tevékenysége között, akik már húsz éve ugyanazok az arcok és Ukrajnában élve egy másik ország javára cselekednek”.

Természetesen nem mehettek el a magyarországi egyszerűsített honosítási eljárásról szóló törvény és hatásai mellet sem Kárpátalja szempontjából.

Oficinszkij válaszából kiderül, hogy sem rövid-, sem hosszútávon nem tartja veszélyesnek a magyarországi honosítási törvényt Kárpátalja szempontjából. Úgy véli, ezáltal csupán az utolsó olyan személyek hagyják el az országot, akik amúgy is ezt az életcélt választották maguknak. Ezzel egyidőben Magyarország nemzetközi imázsa jelentős kárt szenvedett, hiszen a törvénymódosítással elismerte azt, hogy az ország képtelen megállítani a demográfiai csökkenés. Oficinszkij szerint az „egy nemzetet előtérbe helyező törvényével a magyar kormány beismerte a tiszta faj fenntartásának politikáját”. Mivel 2009-ben 40 ezer fővel csökkent a népességszám, ezt a bevándorlási politikával akarták ellensúlyozni, melynek köszönhetően a fogyás gyakorlatilag csak 28 ezer fő lett. 2010-ben viszont nyilvánvalóvá vált, hogy 10 millió alá süllyedt az ország lakosságának száma, ami nagy nyugtalanságot váltott ki a kormányzó erőkben és fő célként tűzték ki ennek visszafordítását. Az új szabályozás révén a környező országok állampolgárai közül körülbelül 35 ezren kérvényezték a magyar állampolgárságot. Ezek közül az első igazolványokat „az ambiciózus rendezők történelmi-mitikus elemekkel fűszerezett színjáték keretében” már át is nyújtották, pl. 12 horvátnak Mohácson, ahol 1526-ban az oszmán törökök eltemették a „független” Magyarországot, Romániában pedig Kolozsvárott, Mátyás király szülővárosában került erre sor. „Ukrajnára vonatkozóan Magyarország már régen bekapcsolta „etnodemográfiai porszívóját”, viszont Kárpátalján még nem volt példa ilyen történelmi-politikai szimbólumok felhasználására épülő színjátékra. Ennek beláthatatlan következményei lennének” – véli Oficinszkij.

A jelenkori aktuálpolitikai eseményeknél maradva, a riporter arra kérte a történész-professzort, hogy kommentálja Magyarország „hivatalos bejelentését”, mely szerint Romániában, Szlovákiában, Szerbiában és Ukrajnában létrehozandó magyar autonóm területek létrehozásán fáradozik. Válaszában Oficinszkij kifejtette, hogy a magyar „uralkodó körök tehetetlenségben és kisebbségi komplexusban szenvednek, amit „Nagy Magyarországnak” hívnak”. Ennek hátterében – véleménye szerint – az van, hogy ezzel próbálják elterelni honfitársaik figyelmét a belső államadósságról és fenyegető államcsődről, ami kb. 80 %-át teszi ki az éves GDP-nek és már nagyjából 110 milliárd dollárra rúg. Ezt az ukrajnai helyzettel összehasonlítva sokkal súlyosabbnak ítéli, mivel úgy tudja, hogy Ukrajna államadóssága fele ennek, a lakossága pedig négyszer nagyobb, így többet tud termelni.

A professzor azért is elmarasztalja Magyarországot, mert „a magyar EU-elnökség nyitóülésén, január 18-án nyílt külpolitikai provokációt kezdeményeztek a 160 ezer euróba kerülő 202 négyzetméteres szőnyeggel, ami az 1848-as állapotokra emlékeztet, amikor Budapest irányította a mai Ausztria, Románia, Szerbia, Szlovákia, Horvátország és Ukrajna területeit.” Így a Budapesten tervbe vett autonóm területek létrehozása nyilvánvalóan az egykori „Nagy Magyarország történelmi régióinak” életre keltését jelenti, ami minden szomszéd tiltakozását és egységes fellépését eredményezte.  A történész igen tájékozott a magyarországi belügyekben, tudomása van a magyar kormány országnév-változtatásáról, Sztálin budapesti díszpolgárságtól való megfosztásáról, a Ferihegyi repülőtér Liszt Ferencre változtatásáról – mindezeket viszont úgy értékeli, hogy a hatalmi elit ezekkel a trükkökkel csak el akarja leplezni a gazdasági csőd közeli helyzetet és elodázni a társadalmi elégedetlenség kitörését, amely már hónapok óta érlelődik.

A helyi viszonyok egyik legégetőbb konfliktusa, a Vereckei honfoglalási emlékmű felgyújtása, megrongálása. Ezzel kapcsolatosan is véleményt kért a riporter.

A történész-professzor szerint az emlékmű továbbra is turisztikai látványosság lesz, annak ellenére, hogy törvénytelenül lett felállítva. Ez nem egyedülálló magyar emlékmű Ukrajnában, mivel a Kijev melletti Magyar Hegyen is van egy, mégsem kell azt gondolni, hogy ezek valaha is határjelzőkként fognak szolgálni. Semmilyen emlékmű nem változtathatja meg a jelenlegi helyzetet, viszont a múlt sérelmeit sem engedi elfelejteni. Nyilvánvaló, hogy az 1939-es konfliktus a legfájóbb az ukrán-magyar viszonyban, mivel mindig az időben legközelebbi események érintik legmélyebben az embereket. Ezért arra kell törekedni, hogy a megbékélés és megértés hídja és nem elválasztó gátak épüljenek a két nép között – mondja Oficinszkij.

A számos elhatárolódásról szóló publikáció ellenére a riporter arról is érdeklődik, elképzelhetőnek tartja-e a Jobbik és a Szvoboda együttműködését.

Nem meglepő válasz született erre vonatkozóan. A professzor úgy véli, hogy ez nonszensz. A Jobbik nem tudna létezni a „Nagy Magyarországról” dédelgetett álmai nélkül, melybe Kárpátalja is beletartozik, viszont az ukrán nacionalisták szervezete, a Szvoboda keményen ellenzi a „birodalmi jelképek felállítását”, a kettős állampolgárságot és az autonómiát, ebből kifolyólag érdekeik és nézetei teljesen szembenállóak. Ugyanez vonatkozik a Vereckei emlékműhöz kötődő konfliktusra is. Emellett az is kétséges, hogy együttműködés alakul majd ki a Szvoboda és a Jobbik között annak a nyilatkozatpárbajnak a megoldásában, mely a Magyar Főkonzulátus Verecke kapcsán tett megszólalására az ukrán szélsőjobboldali párt nyílt levelében nyilvánosságra került. Vagyis, hogy a Szvoboda szerint Magyarországnak a történelmi igazságtétel jegyében bíróság előtt felelnie kellene az 1939. március 15-i „megszállás” során Kárpát-Ukrajnát védő elesett ukrán hazafiakért, és az 1939-44 közötti ukrán nép elleni „genocidumért”, amit a magyarok elkövettek Kárpátalján, és amely során majdnem a vidék egyharmadát kiirtották. Végezetül Oficinszkij elmondja, hogy habár ezekben a kérdésekben sosem lesz egyetértés a két ország szélsőjobboldali szervezete között, de a nemzetközi együttműködés és egység érdekében, jó lenne megtalálni azokat a közös pontokat, amelyek elősegíthetik a megbékélést.

Az interjú szövegéből és a hírportálon megjelent kommentárokból is kiderül, hogy a történész-professzor véleménye sok esetben egybecseng az uralkodó hatalom intézkedéseivel és szemléletével, ami leginkább az ukrán nemzeti körök megerősödését szorgalmazzák Kárpátalján. Pozitív értéke mégis abban áll, hogy bizonyos mértékben tompítani próbálja a konfliktusokat, viszont Magyarország és az ott hatalmon lévő konzervatív jobboldali kormányzat jelenlegi nemzetpolitikája igen negatív képet és értékelést kap, ami általánosságban véve rontja a magyarságképet is Kárpátalján.

B.A.,LTI