A múltat végképp eltörölnék

Az új Ukrajna felépítése – a szerte az országban nagy lendülettel zajló dekommunizáció, azaz a kommunista múlttól való megszabadulás levezénylőinek elképzelése szerint – az egykori szovjet birodalomra emlékeztető jelképek, szobrok, megnevezések eltüntetésével kezdődik. Számos történész szerint viszont csupán egyszerű névtáblacseréről, közönséges agymosásról, egyik ideológiának a másikra való cseréjéről van szó.

A nagytakarításnak a parlament 2015 áprilisában elfogadott törvényekkel teremtette meg a megfelelő keretet, illetve a jogi alapot a bűnösnek és barbárnak nyilvánított szovjet, valamint minden totalitárius rezsimre emlékeztető szimbólum, megnevezés eltüntetéséhez, a többi között öttől tíz évig terjedő börtönbüntetést helyezve kilátásba azoknak, akik nyilvánosan tagadni próbálják a szovjet rendszer bűnösségét. Ezzel együtt törvény mondta ki azt is, hogy az ukrán függetlenség kivívásában elévülhetetlen szerepet töltöttek be az Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) harcosai, ezzel viszont nem csupán Moszkva, hanem Varsó tiltakozását és felháborodását is kiváltották.

A nagytakarítás viszont mindettől függetlenül teljes lendülettel beindult, pontosabban folytatódott, hiszen a Lenin-emlékművek ledöntögetése már 2013 decemberében, az úgynevezett méltóság forradalma idején, a kijevi szobor megrongálásával megkezdődött. Igaz viszont, hogy tömegessé csak a forradalom befejezése után vált, s azóta a hivatalos adatok szerint a világproletariátus egykori vezérének több mint ezer szobrát bontották le. A „leninhullásnak” elnevezett akció keretében egymás után tűntek el a városok, nagyközségek főtereiről a neves szovjet állami tényezők, magas rangú katonai vezetők szobrai is.

Az igazán nagy és bonyolult, gyakran kemény vitát és indulatot gerjesztő kihívás viszont a települések, utcák, terek, parkok, intézmények, vállalatok nevének megváltoztatásával kezdődött. Hiszen ennek során minden olyan névtáblát el kellett tüntetni, amelyek a szovjet időkre emlékeztettek. Ezekből pedig igazán szép számmal akadt. Az akció levezénylésével megbízott Nemzeti Emlékezet Intézet szerint ugyanis több mint 900 településnek, köztük 38 városnak kellett új nevet választania, az utcák, terek, parkok, sétányok száma viszont meghaladta a tízezret. Sőt, a szovjet toponímiákkal együtt a legtöbb helyen eltűntek az orosz vonatkozású megnevezések is, így például Kijevben nincs többé sem Moszkva híd, sem pedig Moszkva tér, de a lendület heve például a nyugat-ukrajnai Ivano-Frankivszkban a nagy orosz költőt, Szergej Puskint is kiebrudalta a megyeszékhelyről. Mi több, a múlt év decemberében ugyanerre a sorsra jutott Télapó és Hópelyhecske is, mivel azok is a szovjet rendszer maradványai, s így helyettük már az ukrán Szent Mikola vezényelte le az iskolákban és óvodákban az újévi fenyőünnepséget. Ruszlan Bortnik politológus szerint mindaz, ami ma Ukrajnában a dekommunizáció címszó alatt zajlik, merő idiotizmus, az alkotmány durva megsértése, a történelem manipulatív felhasználása egy bizonyos ideológia elterjesztése, pontosabban a társadalomra való ráerőszakolás érdekében, jóllehet az alkotmány 15. cikkelye kimondja, hogy Ukrajnában egyetlen ideológiát sem lehet ráerőszakolni a társadalomra. De hasonló álláspontot képvisel a kérdésben Olekszandr Kaverin történész is, aki szerint ha ezúttal csupán névtáblacseréről van szó, akkor egyszerűen fölösleges minden buzgólkodás. Ma már ugyanis Lenin elvtársat senki nem tartja „élőbbnek minden élőnél”, s a marxizmus– leninizmus klasszikusait sem tekinti megingathatatlan tekintélyeknek, példaképnek, mint ahogyan a kommunizmust sem azonosítja már senki az emberiség fényes jövőjével, s maga a szovjet rendszerben a „nép esze és lelkiismerete” szerepében tetszelgő párt sem tölti be a társadalom vezető és irányító erejét.

Következésképpen a szovjet rendszerre emlékeztető szobrok ledöntése, a települések és utcák átnevezése valójában nem több, mint a közel negyedszázada megkezdődött folyamat logikus befejezése, aminek valójában semmi köze a történelemhez, hiszen eleve politikai és propagandisztikus célokat követ. Szerinte ugyanis nem lehet nem észre venni mindebben a jelenlegi hatalom elvakult oroszellenességét és -gyűlöletét, amely semmi jóhoz nem vezethet. Meg különben is, véli Kaverin, ez az egész csak azért történik, hogy a hatalom elterelje a lakosság figyelmét arról a katasztrófáról, súlyos és kilátástalan gazdasági helyzetről, amelybe az országot belekormányozták.

Történészként szükségesnek tartja a dekommunizációt az Ukrainszka Pravda internetes újságnak adott interjújában Heorhij Kaszjanov professzor, az Ukrán Nemzeti Tudományos Akadémia újkori történelmi és politikai osztályának vezetője, ugyanakkor állampolgárként úgy látja, az akció levezénylése során a hatalom rengeteget hibázik. Közülük is a legszembetűnőbb és a legkárosabb, hogy még csak kísérletet sem tesz arra, valamiféle társadalmi konszenzust alakítson ki a kérdésben, sőt nyilvánvaló az is, hogy egyszerűen minden fenntartás nélkül elfogadja, hogy egy bizonyos politikai csoportosulás ráerőszakolja álláspontját az egész társadalomra. Röviden szólva, eszközeiben és módszereiben minden a kommunista rendszer gyakorlatára emlékeztet. A kiérezhető oroszellenesség pedig azt sugallja, hogy az egész kommunista szovjet rendszert a nagy szomszéd által importált termékként került be Ukrajnába, ám ez messze nem így van, hiszen egy közös állam tagjaként az ukránok is minden téren és eszközzel, köztük a legdurvábbakkal, aktív résztvevői voltak a birodalom építésének. Egyébként is, s ezt nagyon sok történész és politikus vallja, nem lett volna szabad a társadalom szovjet múlttól való megtisztítását a Nemzeti Emlékezet Intézetre, pontosabban annak vezetőjére, a lembergi (lvivi) illetőségű Volodimir Vjatrovics történészre bízni, aki mellesleg kandidátusi disszertációját is az UPA tisztára mosásának és felmagasztalásának szentelte.