A Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai Kartája – ukrajnai módra

 

Az ukrán internetes sajtó február 28-án egy olyan írást „melegített fel”, amely csaknem pontosan öt évvel ezelőtt jelent meg a Zerkalo Nyegyeli című kijevi lap 2006. március 10-i számában és annak online kiadásában. Az évekkel korábbi cikket 2011. február 28-án közölte az ua-reporter.com is, de érvrendszerével más publikációkban is találkozhatunk (lásd pl. itt).

 

A leporolt írás témája a Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai Kartájának ukrajnai alkalmazása, illetve ennek problémaköre. A cikk érdekessége, hogy az Ukrajnában a nyelvi kérdésben egymástól gyökeresen ellentétes két álláspont közül (ezekről lásd írásainkat itt és itt) egyértelműen az egyik, az úgynevezett nemzeti tábor érvrendszerét sorakoztatja fel a Karta ellenében.

A Karta ukrajnai története érdekes és tanulságos. Ukrajna Európa Tanácsi felvételének egyik feltétele volt a Karta ratifikációja. Ám ahogyan az ország európai integrációjának minden vonatkozása, e dokumentum ukrajnai alkalmazása is meglehetősen sajátos.

„Noha Ukrajna már 1996. május 2-án Strasbourgban aláírta A Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartáját, a csatlakozott államok számára szinte teljes szabad kezet biztosító dokumentum Ukrajna Legfelsőbb Tanácsa általi ratifikációjára csak három évvel később, 1999. december 24-én, az Európa Tanács végső határidejének lejárta előtt egy héttel került sor” – indítja a Kisebbségkutatás c. folyóirat 2007-es évfolyamának 2. számában a témában megjelent tanulmányát Beregszászi Anikó és Csernicskó István.

A ratifikációról szóló 1999-es törvény a következő 13 nemzeti kisebbség nyelveire terjeszti ki a Karta Ukrajna által vállalt rendelkezéseit: orosz, zsidó, belorusz, moldáv, román, krími tatár, bolgár, lengyel, magyar, görög, német, gagauz és szlovák. A törvény három fokozatban határozza meg, milyen jogok illetik meg az egyes nyelvek beszélőit. Más-más vállalások érvényesek azokon a közigazgatási egységeken belül, ahol az adott kisebbségi közösség aránya meghaladja a 20%-ot, ahol aránya 10 és 20% közötti, illetve azokon az adminisztratív-közigazgatási területeken belül, ahol a kisebbségiek aránya nem éri el a 10%-ot. A kisebbségek számára az 1989-ben elfogadott és máig hatályos nyelvtörvényhez  mérten sokkal kedvezőbb nyelvhasználati jogokat biztosító törvény soha nem került letétbehelyezésre az ET Főtitkáránál, azaz a valóságban nem lépett hatályba. S hogy a nyelvi kérdésben általában csárdáspolitikát (azaz a két lépést balra, aztán kettőt jobbra taktikáját) folytató ukrán politikai elit biztosra vehesse, hogy miután az európai közvélemény megnyugodott a Karta elfogadása miatt, azt mégsem kell alkalmazniuk itthon, az Alkotmánybíróság a ratifikáció ügyrendi hibáira hivatkozva hatályon kívül helyezte a törvényt.

Azóta Ukrajna Legfelsőbb Tanácsa elé számos, a Karta ratifikálására vonatkozó újabb törvényjavaslat került. Végül az egyiket 2003-ban végre elfogadta a Legfelsőbb Tanács. Ez a változat azonban „már sokkal szűkebb jogokat határoz meg a törvény hatálya alá eső 13 nemzeti közösség nyelvének beszélői számára, mint az előző” – szögezi le 2004-ben „…itt mennyit ér a szó? Írások a kárpátaljai magyarok nyelvhasználatáról” címmel 2004-ben kiadott könyvében Beregszászi Anikó és Csernicskó István. „Szó sincs például a törvényben arról, hogy mely közigazgatási egységeken belül alkalmazandók a Karta Ukrajna által vállalt és a törvényben megnevezett rendelkezései, hány százalékos arányt kell elérnie az adott régión belül az egyes kisebbségeknek. Azaz: az előző törvénnyel ellentétben a 2003-as verzió azonosan kezeli a 13, egyébként egymástól jelentős mértékben különböző helyzetben lévő kisebbségi közösséget és azok nyelveit.

Továbbá azzal, hogy nem nevezi meg, minimálisan milyen arányt kell elérnie ahhoz egy kisebbségi közösségnek egy adott adminisztratív területen belül, hogy a Karta rendelkezései alkalmazandók legyenek, az állam nyitva hagyja annak a lehetőségét, hogy az ajánlások gyakorlati alkalmazása során arra hivatkozzon, hogy a kisebbségi nyelveket használók száma nem indokolja az intézkedés bevezetését, nem volt megfelelő igény a végrehajtására” – foglalja össze a törvény lényegét említett könyvében a szerzőpáros.

Ahogyan az öt éve a kijevi hetilapban megjelent cikkben is jelzik, számos vitát vált ki máig, hogy mely nyelvekre terjeszti ki Ukrajna a Karta hatályát. A nemzeti elkötelezettségű politikusok és értelmiségiek ellenezik például, hogy az Ukrajnában széles körben elterjedt orosz szerepeljen a védelemre szoruló nyelvek sorában, miközben az UNESCO veszélyeztetett és kihalóban lévő nyelvek listáján szereplő ukrajnai nyelvek közül csak a gagauz és a krími tatár került be a listába. Ugyanakkor a kihalás szélén álló karaim és a krimcsak nem. A karaimok száma a 2001es népszámlálás adatai szerint 1196 fő (közülük 24-nek anyanyelve a karaim), a krimcsak nemzetiségűek száma 406 (21-en vallották anyanyelvüknek a krimcsak nyelvet).

Érdekes továbbá, hogy a 13 érintett nyelv között szerepel a zsidó nyelv (a törvényben: „мова єврейської національної меншини”, azaz a „zsidó nemzeti kisebbség nyelve”). Nem az ukrajnai zsidók egy része által használt jiddis (vagy a héber), hanem egy nyelvészetileg megfoghatatlan kategória vált ezzel a törvény alanyává (az ukrajnai zsidók 83%-a egyébként orosz anyanyelvűnek vallja magát, s mindössze 3% tekinti anyanyelvének a jiddist). Az is vitatható, hogy külön tesz említést a törvény a moldáv és a román nyelvről, miközben Moldávia a románt tekinti saját államnyelvének, azaz elvileg a moldáv és a román nem két különálló nyelv. Polemizálnak továbbá arról is, hogy a ratifikációs törvényben szereplő „görög nemzeti kisebbség nyelve” alatt melyik nyelvet kell érteni: a mai Görögországban államnyelvként használt újgörög nyelvet, vagy az Ukrajna területén élő, magát görög etnikumúnak tartó polgárok ettől jelentősen eltérő, Ukrajnában urum nyelv (урумська мова) néven ismert nyelvváltozatot (a nyelvről lásd itt). A Karta ukrajnai ellenzői gyakran hivatkoznak arra is, hogy a védett nyelvek közül hiányzik a cigány nyelv (ромська мова) is, mely szintén veszélyeztetett Ukrajnában.

A Zerkalo Nyegyeli c. lapban közölt cikk javasolja továbbá, hogy az orosz mellett törölni kell a védett nyelvek közül azokat a nyelveket is, melyeket más államokban államnyelvként használnak. Ezt arra alapozza a cikkíró, hogy a Karta célja a veszélyeztetett, értelmezésük szerint kihalóban lévő nyelvek megmaradásának támogatása. Ezért fölösleges a szűkös költségvetési forrásokat olyan nyelvek védelmezésére pazarolni, melyek nem lehetnek veszélyben, hiszen más országokban milliók használják őket. Szakmailag megdöbbentő módon hasonló véleményen van számos, magát nemzeti érzelmű hazafinak tartó ukrajnai nyelvész is. Így például a Мовна ситуація в Україні: між конфліктом і консенсусом (Nyelvi helyzet Ukrajnában: konfliktus és konszenzus között) című tanulmánykötet szerzői kifejtik: amikor a ratifikáció előtt a honatyák számára lefordították a nemzetközi dokumentum szövegét, a Karta szellemének és céljainak nem megfelelő, hibás fordítás miatt a parlamenti képviselők azt hitték, a kisebbségi nyelvek védelméről kell törvényt alkotniuk. Éppen ezért, vélik, nem az oroszt és más kisebbségi nyelveket, hanem elsősorban az ukránt kellene védeni Ukrajnában, no és persze a szerintük valóban veszélyeztetett nyelveket, s nem a magyart, lengyelt, németet, szlovákot stb.

A nemzetiekével gyökeresen ellentétes Vlagyimir Alekszejev véleménye. A szerző Бегом от Европы? Кто и как противодействует в украине реализации Европейской хартии региональных языков или языков меньшинств (Futás Európából? Ki és hogyan áll ellen Ukrajnában a Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai Kartája realizációjának; a könyvet lásd itt) címmel 2008-ban kiadott orosz nyelvű könyvében hosszasan elemzi a Karta ukrajnai kálváriáját. Elemzésében felteszi a kérdést: hihető-e az, hogy idegen nyelveket gyengén beszélő elmegyengék fordították anno ukránra a Kartát a parlament számára? Azokat az érveket is nevetségesnek tartja a szerző, melyek alapján az 1991-ben elfogadott ratifikációs törvényt alkotmányellenesnek minősítette az Alkotmánybíróság. Úgy véli, a nemzetközi kisebbségvédelmi dokumentum ukrajnai alkalmazásának szabotálása mögött valójában politikai okok húzódnak meg.

Ezt látszik igazolni, hogy a kijevi igazságügy tárca a Karta ukrajnai alkalmazása körüli helyzetről kiadott 2006-os jogi állásfoglalásában  egyértelműen a Karta hatályos ratifikációs törvénye ellen nyilvánított véleményt. Az állásfoglalás apropója az volt, hogy több kelet-ukrajnai város és megye úgy reagált 2006-ban az akkor hatalmon lévő Juscsenko–Timosenko páros ukránosító törekvéseire, hogy kinyilvánította: a Karta alapján területükön az orosz regionális nyelv, és így hivatalos nyelvként használható. Az igazságügyi tárca azonban – egyértelműen politikai, és nem szakmai alapú döntést hozva – alkotmány- és törvényellenesnek minősítette az önkormányzatok döntését, többek között arra hivatkozva, hogy a Karta célja a kihalás szélén álló nyelvek védelme.

Csakhogy ez a népszerű, többek között a 2006-ban a Zerkalo Nyegyeliben megjelent és a közelmúltban ismét elővett cikkben is megjelenő érv erősen sántít. A nemzeti elkötelezettségű ukrán politikusok, értelmiségiek ugyanis vagy alultájékozottak, vagy félretájékoztatnak. Erősen kétséges ugyanis, világít rá az ukrajnai nyelvi helyzetet elemző könyvében Melnik Szvitlana és Csernicskó István (a kötetet lásd itt,  a könyvről közölt ajánlónkat pedig itt ), hogy Dánia, Csehország, Szlovákia, Magyarország, Románia, Szlovénia, Horvátország, Szerbia, Svájc, Ausztria, Finnország, Örményország stb. kormánya kivétel nélkül félreértelmezte volna a Karta szellemét, és csak az ukrán hazafiak értik, mi is a dokumentum valódi lényege. A felsorolt államok ugyanis számos olyan nyelvet helyeznek a Karta védelme alá, melyek más államokban államnyelvként használatosak, tehát nem fenyegeti őket közvetlenül a kihalás réme; ám kisebbségi nyelvként az adott országban védelemre szorulnak. A körülbelül 100 millió anyanyelvi beszélővel rendelkező, több országban hivatalos nyelvként használatos német nyelvet például a Karta hatálya alá helyezi Dánia, Csehország, Szlovákia és Románia.

Az sem nagyon hihető, hogy Románia, Szerbia és Horvátország politikusai ne hallottak volna arról, hogy 1991-ben létrejött egy Ukrajna nevű állam, melynek egyetlen államnyelve az ukrán, s csupán azért védelmezik az ukrán nyelvet területükön a Karta révén, mert úgy képzelik, hogy sehol sem hivatalos nyelv, és a kb. 45 millió anyanyelvi beszélővel rendelkező nyelv a kihalás szélén áll.

Figyelemre méltó a Karta elleni ukrán érvelésben az is, hogy a nemzeti erők közül többen arra hivatkoznak: a Karta eredetileg a kisebbségek nyelveit hivatott védeni, az ukrán ratifikációs törvényben azonban nem a „kisebbségi nyelvek” (мінорі тарні мови) kifejezés, hanem a „nemzeti kisebbségek nyelve” (мови національних меншин) terminus szerepel. Az, hogy az ukrán jogrendben nem a kisebbségi nyelvekre, hanem a nemzeti kisebbségek nyelvére terjed ki a nyelvtörvény, a nemzeti kisebbségekről szóló törvény és a Karta ratifikációs törvényének hatálya, nem véletlen. Ha ugyanis összevetjük Ukrajna lakosságának nemzetiségi és anyanyelvi összetételét, azonnal kiderül, mi ennek az oka. A 2001-es népszámlálás adatai szerint Ukrajna lakosságának 77,82%-a ukrán nemzetiségű, ellenben csupán 67,53%-a ukrán anyanyelvű. Azaz ha a nemzeti kisebbségek nyelvét kell védelmezni, akkor a lakosság 22,18%-ára terjed ki a védelem, ám ha anyanyelvi alapon vizsgáljuk a kérdést, máris az összlakosság 32,47%-ának jogaira vonatkozik a Karta.

Ukrajna tehát úgy próbál eleget tenni nemzetközi kötelezettségvállalásainak (például azzal, hogy ratifikálta a Kartát), hogy közben nem tesz érdemi lépéseket a kisebbségi nyelvek valós védelme érdekében. Az ország törekszik saját jogrendszerének a nemzetközi ajánlásokhoz, illetve normákhoz való igazítására. Ám a jogharmonizáció nem megy zökkenőmentesen, s mindez gyakran megnehezíti vagy lehetetlenné teszi a gyakorlati jogértelmezést vagy jogalkalmazást. Az ukrajnai jogrendből máig hiányzik számos olyan fogalom definíciója és értelmezése, mint például a „regionális vagy kisebbségi nyelv”, a „regionális vagy kisebbségi nyelv használatának területe”, a „területhez nem köthető nyelv”; Ukrajna törvényeiben csak az „államnyelv” és a „nemzeti kisebbségek nyelve” fogalmakat használja. Megdöbbentő és a nemzetközi egyezmények, ajánlások szándékával és szellemével gyökeresen ellentétes például az is, hogy az ezekben a dokumentumokban foglaltakra hivatkozva Ukrajna számos esetben a már meglévő kisebbségi jogokat szűkíti, sokszor arra hivatkozva, hogy az országban az ukrán nyelv van fenyegetett helyzetben.

Az ukrajnai kisebbségi politika szinte csak az ukrán–orosz nemzetiségi, nyelvi, társadalmi és gazdasági pozícióharcra összpontosít, a többi kisebbség helyzete csak felszínesen kerül szóba a közbeszédben. „Az ukrán–orosz nemzetiségi és nyelvi kérdés olyannyira átpolitizálttá vált, hogy ez lehetetlenné teszi a mára elavult kisebbségi és nyelvtörvény új változatának elfogadását, a nemzeti és nyelvi kisebbségek helyzetének szakszerű és megnyugtató rendezését, vagy akárcsak a nemzetiségi vagy nyelvi kérdésekről folytatott tárgyszerű közbeszédet vagy szakmai vitát” – foglalja össze Beregszászi és Csernicskó a problémát.

A Kárpátalja 1919–2009: történelem, politika, kultúra című kötetben megjelent írásában a már idézett Melnik–Csernicskó szerzőpáros egyértelműen állást foglal amellett, hogy az állami nyelvpolitika felelőssége a kisebbségi nyelvek támogatása, megőrzése. „Olyan neves nyelvészek, mint például Tove Skutnabb-Kangas, Robert Phillipson vagy éppen Kontra Miklós amellett érvelnek, hogy a többnyelvűség és a kulturális sokszínűség fenntartása és támogatása legalább olyan fontos politikai feladat, mint a biológiai diverzitás (vagyis a növény- és állatvilág sokféleségének) megőrzése” – vallják. Nos, Ukrajna egyelőre ezt a feladatot is a maga módján próbálja megoldani.

Hodinka Antal Intézet