Embervadászat

Tébolyult világunkban is furcsán ható hírt közölt minap az Anonsz Zakarpattya (anons.uz.ua) portál. Nevessünk rajta, esetleg ideje volna megijedni?

„Az utóbbi napokban a kárpátaljai szeparatista Petro Hecko a Jobbik (Magyarország) szélsőjobboldali párt támogatására hivatkozva a közösségi oldalakon »Szent István légiója« néven terrorista szervezetet alakít, melynek célja az alkotmányos rend megdöntése Ukrajnában” – olvasható az ungvári portál írásában.

„Tisztelt földijeink! Amennyiben bármilyen információjuk van a »Szent István légiója« terrorszervezet létrehozásáról, tájékoztassák erről az ügyészséget, a belügyminisztériumot és az SZBU-t (az Ukrán Biztonsági Szolgálatot – a szerk.). Ugyancsak kérjük, hogy a szeparatizmus minden megnyilvánulásáról Kárpátalján tájékoztassák a rendvédelmi szerveket.

Emlékeztetünk, hogy az Anonsz Zakarpattya a hazafiakkal közösen »vadászatot« hirdet Petro Hecko szeparatistára és 25 ezer hrivnyát ajánl fel annak, aki átadja a hazaárulót az ukrán rendvédelmi szerveknek.”

A cikkhez illusztrációt is mellékelt a portál, amelynek szövege rövid értekezésre ihlet a számítógépes fordítóprogramok hiányosságairól (de ezt most inkább mellőzzük): „Legionárius! A támadás! Mi vagyunk fog menetelni a Kijev!” Az üzenet bizonyára az lehet, hogy előre Kijevig! Az illusztráció színvilága valamiért Észak-Koreát juttatta eszébe e sorok szerzőjének, bár soha nem járt ott.

Érthető, ha a kárpátaljai olvasó – vérmérséklettől függően ingerülten vagy unottan – morogni kezd a hír olvastán, hiszen mi itt pontosan tudjuk, hogy kicsoda Petro Hecko és azt is, hogy mire véljük a személye és szervezete körüli szinte állandó hírverést. A tényekkel külföldön is egyre többen tisztában vannak. Budapesti kollégám, Gazda Albert a cink.hu-n „Szent István légiójától és a fasiszta Jobbiktól reszketnek Kárpátalján” című írásában ismerteti az Anonsz Zakarpattya cikkét. Mint írja: „A hír persze inkább vicces, mint ijesztő, de lassan akár el is lehet majd gondolkodni az ilyeneken és a hasonlókon”.

Gazda a továbbiakban így próbálja „felvilágosítani” a magyarországi olvasót az ismertetett cikk megértéséhez nélkülözhetetlen tudnivalókról: „Hecko egyébként klasszikus futóbolond, utoljára akkor lehetett róla hallani – már ha nagyon nagyra nyitottuk a fülünket –, amikor a Podkarpatszka Rusz miniszterelnökeként levelet írt Vlagyimir Vlagyimirovics Putyinnak. Ebben, ha jól rémlik, katonai bevonulást és a megye Oroszországhoz csatolását szorgalmazta, viszonylag szerény sikerrel. Természetesen Hecko Hálózati Ruszin Mozgalma sem különösebben eredményes, a népcsoportot valamivel tömegesebben a Kárpátaljai Ruszin Néptanács képviseli. A Putyin-féle levélnek sem volt sok visszhangja, illetve csak akkor lett, amikor az SZBU vizsgálatot indított a pasas ellen szeparatizmus miatt”.

Ezen a ponton az ukrajnai valóságot kiválóan ismerő szerző rátapintott a lényegre: mifelénk a jelek szerint úgy születnek a szeparatisták, illetve úgy tesznek szert kétes értékű hírnévre, hogy az ukrajnai ország- és nemzetvédők, no meg a hatóságok, a politikusok rettenetes ellenségeket kreálnak belőlük. Egy egészséges társadalomban, ahol a törvény az úr, erre sem szükség, sem lehetőség nem volna.

Meglehet, Petro Hecko valóban túl messzire ment, amikor „levelét megírta”, s az orosz elnöktől „békefenntartó csapatok” Kárpátaljára küldését kérte – az illetékesek feladata volt eldönteni, hogy ezért eljárást kellett-e indítani ellene vagy sem, s ha úgy alakul, a bíróság lesz hivatott ítéletet hozni ügyében. Eszem ágában sincs védeni a „kárpátaljai miniszterelnököt”. Ám aki egy pillanatra leveszi a hazafias-politikai szemellenzőt, annak látnia kell, hogy miközben a Krím orosz kézen van, Kelet-Ukrajnában pedig egyre hangosabban dörögnek az orosz fegyverek, a Petro Hecko utáni nyilvános „médiavadászat” – amelyből „természetesen” a Jobbikot sem lehetett kihagyni – közönséges pótcselekvés, amelynek egyetlen célja lehet: elterelni a figyelmet a tényleges problémákról, folytatni az értelmetlen mellébeszélést, a nyomásgyakorlást a másként gondolkodókra az ország jövőjét érintő társadalmi párbeszéd megkezdése helyett. (Remélem, még senki sem tagadja, hogy az ukrajnai válságnak nemcsak Vlagyimir Putyin az okozója, hanem belpolitikai gyökerei is vannak bőven.)

Sajnos túl vagyunk már azon a ponton, ameddig a hasonló irományokat elintézhettük egy egyszerű kézlegyintéssel. Ukrán polgártársaink egy része majdhogynem szó szerint véresen komolyan veszi az efféle híreket. Íme egy olvasói bejegyzés az Anonsz Zakarpattya ominózus cikkéhez: „El kell kapni ezt a Jobbikot és felakasztgatni őket a lábuknál fogva. Egész Ukrajnát meg kell tisztítani a sz…-tól”.

Mondhatja az olvasó, hogy nem több ez, mint a semmiért sem felelős olvasó szokásos hőzöngése a kényelmes karosszékéből, de ma már nem is olyan igazán mély a gonosz szavak és tettek közötti szakadék Ukrajnában. Például ki gondolta volna néhány hónappal ezelőtt, hogy eljön az idő, amikor Odesszában egymásnak esnek az oroszbarátok és a „majdanosok”? Amikor pedig már egymást agyalták a futball- és egyéb huligánok a városban, még mindig nem gondoltuk volna, hogy az eset 46 halálos áldozatot követelő tömegmészárlássá fajul.

Megszoktuk, hogy nálunk a szavak és a tettek igen gyakran köszönőviszonyban sincsenek egymással, most azonban változóban van a helyzet. Miközben egyesek rendületlenül játsszák a maguk kisded politikai és egyéb játékait, lassan megtelnek a hullaházak, kicsúszik a kezükből az irányítás.

Közvetlenül nem jár vérontással, mégis elborzasztó megtapasztalni, miként roncsolják az efféle irományok-üzenetek a társadalom, mindennapi életünk amúgy is foszladozó szövetét. A Heckóhoz hasonlóak miatt – no és persze azok miatt is, akik normális dolognak tartják a rájuk való vadászást –, ma a gyanú árnyéka vetül kivétel nélkül minden kárpátaljai ruszin szervezetre, és az itteni magyarokra is. Hovatovább tabutémává, szitokszóvá válik a nemzetiségi önrendelkezés vagy az autonómia fogalma, mert folyvást egyenlőségjelet tesznek közéjük és a szeparatizmus közé. Az ellenségkeresés, a riogatás, a szavak kiforgatása mélyebben is roncsol: lehetetlenné teszi a társadalmi párbeszédet, elriasztja a polgárt a közügyek intézésétől, kikezdi az államba, az igazságszolgáltatásba, az alapvető értékekbe, végső soron a demokráciába vetett hitét és bizalmát.

Befejezésképpen tegyük fel magunknak a kérdést: mi történne Petro Heckóval, ha valóban kézre kerülne, s – amint az Anonsz Zakarpattya kéri – átadnák őt a rendvédelmi erőknek? Úgy járna, mint Timosenko, akit börtönbe küldtek, holott az egész világ állította, hogy ártatlan, majd úgy került szabadlábra, hogy nem az ártatlanságát igazolták, hanem megszüntették azt a büntetőjogi tényállást, amelynek az alapján elítélték? Esetleg úgy járna, mint az a több tucat gyanúsított, akiket az odesszai tömegmészárlás kapcsán vett őrizetbe a rendőrség, majd másnap néhány ezer tüntető nyomására szabadon engedett, mert a rendőrség nem volt képes érvényt szerezni a törvénynek? Még hosszan lehetne folytatni a hasonlóan aggasztó lehetőségek felsorolását, de az olvasó bizonyára így is érti a lényeget. Mielőtt vadászni kezdenénk, tegyük fel a kérdést: ki döntheti el, hogy ki a „vad”, és mi történik vele, miután elejtették?