Kopogtató: előttünk fekete maszkos alakok, felettünk az ég…
Lemosni minket a térképről, végképp eltörölni, hogy írmagunk se maradjon ezen a vidéken…
Egyre többször beszélgetünk barátokkal, ismerősökkel az elharapódzó nacionalista megmozdulásokról, illetve az ukrán kormány kisebbségeket elnyomó döntéseiről, és rendre arra a pesszimista konklúzióra jutunk, hogy nem törekedhetnek másra, nem lehet más céljuk a kárpátaljai magyarsággal, mint a bevezető gondolatban szereplő megállapítás.
A nemzeti ünnepünkön felerősödött ez a látásmód, ugyanakkor Petőfi beregszászi szobránál állva megcsillant valami reménysugár is.
Ez a március 15. más volt, mint az eddigiek. Tele volt várakozással, feszültséggel, végig valami fekete felleg gomolygott felettünk. Volt s van bennünk értetlenség afölött, hogy mit ártottunk bárkinek is, mit vétettünk, hogy bezárnák az iskoláinkat, hogy robbantgatják az épületeinket, megrongálják a járműveinket, s hogy késekkel és baseballütőkkel rontanának ránk? Hogy uralkodhat a 21. században – még ha megrendelésre is – a hitleri eszme? Miért akarnak a társadalom alacsonyabb rendű állampolgárainak tekinteni csupán azért, mert más az anyanyelvünk?
A megbotránkozás és a döbbenet ellenére ugyanakkor – félreértés ne essék – nem volt bennünk félelem. Az összetartozásnak valami olyan elemi, magával ragadó érzését tapasztalhattuk meg, amit korábban még soha nem éltem át.
Egy emberként dobbant meg a több száz fős tömeg szíve, s uralkodott el az egy nemzethez tartozás érzése a magyar miniszterelnök üdvözletére, s tört ki az önkéntelen tapsvihar Brenzovics László biztatására: ki kell tartanunk, nem hagyhatjuk a nyelvünket és az iskolát!
Most itt, Kárpátalján mi vagyunk a márciusi ifjak. Nem vérrel, életünkkel adózva, de a törvények által biztosított keretek között jogainkért a végsőkig harcolnunk kell, hogy évek múlva gyermekeink, unokáink is büszkén viseljék a kokárdát Beregszászban, Ungváron, Técsőn vagy a vereckei emlékmű talapzatánál, s ne legyen szükségük rendőri védelemre ahhoz, hogy elhelyezzék az emlékezés koszorúit, és félelem nélkül énekelhessék: „Isten, áldd meg a magyart…”
Pallagi Marianna
Kárpátalja.ma