Michael Winch: Kárpát-Ukrajna a német titkosszolgálat műve volt

Kárpátalján és Ukrajna egész területén nagy tisztelet övezi Kárpát-Ukrajna hőseit. Emlékükre utcákat neveznek el, emlékműveket és -táblákat állítanak. Ugyanakkor létezik egy másik nézet is a korabeli viharos események megítélésére vonatkozóan, melyet Michael Winch brit újságíró „Egynapos állam” (Republic for a Day) című könyvéből ismerhetünk meg.

Winch Kárpát-Ukrajna területén tartózkodott a szóban forgó időszakban, és később független megfigyelőként, szemtanúként írta le könyv formájában mindazt, ami vidékünkön történt azokban az időben. Nemrég ez a könyv – a csodával határos módon – megjelent Ukrajnában, ukrán nyelven. A kötet nagy port kavart, éles vitákat váltott ki történészek, politikusok, társadalmi szereplők között.

Földink, a történelemtudományok doktora, a Prágában élő Ivan Pop recenziót jelentetett meg az egyik cseh kiadványban Winch „botrányos” könyvéről, melyet bátyja, a szintén történész Dmitro Pop lefordított ukránra a ProZak hírportál számára Ennek a recenziónak a magyar fordítását ajánljuk most olvasóink figyelmébe.

A brit újságíró beszámolója a Podkarpatszka Ruszban történt eseményekről (1938-1939)

Az ukrajnai könyvpiac meglepetése lett Michael Winch brit újságíró ukrán nyelvre lefordított könyve, amely az „Egynapos állam” címet viseli. Egy angol szemtanú vallomása a Kárpát-ukrajnai eseményekről. Tempora, 2012 (eredetiben: Michael Winch. Republic for a Day: An Eyewitness Account of the Carpatho-Ukraine Incident. London, 1939). A könyv szövegét kiterjedt kommentárok kísérik ukrán történészek részéről (O. Pahirja, N. Kircsiv, L. Belej). A könyv kiadása az „ECEM Media Ukrajina” projekten belül azért is furcsa, mivel az ukrán fél számára a brit újságíró visszaemlékezése nem igazán kedvező dokumentum a Csehszlovák Köztársaság idején végbement ún. Kárpát-ukrajnai eseményekről. Ebből az okból kifolyólag az ukrán történészek a saját kommentárjaikban megkísérlik „hozzáfesteni” és „magyarázni” az 1939. évi huszti események jellegét, valójában cáfolják Winch visszaemlékezéseit, ráadásul össze is zavarják az olvasót.
A brit újságíró hozzáértésének alátámasztásául közreadunk néhány adatot életrajzából, amelyek valamilyen mértékben magyarázzák, hogyan és miért érkezett Husztra 1939-ben. Michael Bluet Winch (1907–1991) Londonban született, Cambridge-ben tanult nemzetközi kapcsolatok és újságíró szakon (1929). 1931–1933 között a brit követség munkatársa volt Varsóban, Brüsszelben, Athénban, 1934–1935-ben a Reuters hírügynökség szerkesztője, 1936–1939-ben tudósító a Christian Science Monitornál, 1939–1943 között a BBC szláv szerkesztőségének munkatársa, 1943–1954 között a Külügyminisztérium munkatársa, a brit követség sajtóattaséja Moszkvában, Varsóban, Bonnban. A háború után Németországról, Belgiumról, Ausztriáról írt könyveket, de a legértékesebb írása a Podkarpatszka Ruszról írott könyve maradt, mint a régióban 1939-ben végbement események autentikus forrása.
Michael Winch január 1-én érkezett Husztra, és 1939. március 15-én hagyta el azt. Abban az időszakban a Kárpátok lábainál fekvő egzotikus tájról tárgyaltak Berlinben, Párizsban, Londonban, Rómában, Varsóban, Budapesten, Moszkvában. A négy állam – Németország, Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország – müncheni konferenciája után (1938. szeptember 29–30., ahol Nyugat-Európa Csehszlovákia számlájára akarta kivásárolni magát Hitlertől), a német titkosszolgálat dezinformációs akciót kezdett az úgynevezett ukrán kártyával.
Ennek az akciónak az volt a célja, hogy azt a benyomást keltse, mintha Németország keleti expanziót demonstrálna, azonban valódi célja az volt, hogy megtévessze a nyugati nagy országokat, megfélemlítse Lengyelországot, és nyugtalanítsa Sztálint. Bécs, Wrocław és Lipcse rádióállomásai ukrán nyelvű adásokat kezdtek közvetíteni. A goebbelsi propaganda hangosan harsogta az egész világnak a Harmadik Birodalom védelme alatt a Nagy Ukrán Állam építésének a tervét, amelynek az alapja az ún. Kárpát-Ukrajna lett volna, akár egy „ukrajnai Piemont a Kárpátokban”, amelyet Csehszlovákia, Lengyelország, Románia és a Szovjetunió rovására alakítanak meg. Ez a propaganda elnyerte London és Párizs, vagyis a müncheni konferencia résztvevőinek a tetszését, akik nagyon szerettek volna első kézből információhoz jutni arról, hogy mi történik a kárpáti „ukrán Piemontban”.
Több brit, francia, olasz, amerikai újságíró látogatott el Husztra, de a leghosszabb ideig Michael Winch tartózkodott itt. A brit újságíró nem kételkedett abban, hogy az ún. Kárpát-Ukrajna a német titkosszolgálat műve. A ma Prágában, Pozsonyban, Ungváron található dokumentumok, a második Csehszlovák Köztársaság külügyminisztériumi főtitkára, G. Masaryk írásai ékesszóló bizonyítékai annak, hogy az ukrán beállítottságú, 1938. október 26-án kinevezett kárpátaljai autonóm kormányt Volosin Ágostonnal az élen, Berlin ajánlotta a csehszlovák kormánynak. Ez határozottan lehetséges, mivel maguk az ukrán nacionalisták és a kommunisták (a Komintern megbízásából) a 20-as évektől a Kárpátontúli Ukrajna és nem a Kárpáti jelzőt használták. A Winch szövegét magyarázó ukrán történészek határozottan elutasítják ezt a tézisét. Sőt, úgy tartják, hogy Kárpát-Ukrajna az egyik legsikeresebb kísérlet volt az ukrán államépítés tekintetében a 20. században. (Ukrán Népi Köztársaság 1918–1919, Kijev, Nyugat-ukrajnai Népi Köztársaság 1918–1919 – Lemberg, Kárpát-Ukrajna 1938–1939). Ha sikernek nevezhetjük egyáltalán azt a tényt, hogy az említett „köztársaságok” közül egyiket sem ismerték el a világ államai. A legsikeresebb, Kárpát-ukrajnai államalakító kísérletről szóló tézis épp ezért hamis.
Az 1938–1939-es kárpátaljai (Kárpát-ukrajnai) események semmi közöset nem mutatnak Ukrajnával mint olyannal. Az ungvári és a huszti események a csehszlovák válság alkotórészei voltak, semmilyen közös vonást nem mutattak a szovjetunióbeli Ukrajna, a lengyelországi Galícia vagy a romániai Bukovina helyzetével. A vidék – autonóm státuszától és az ukrán nacionalisták hangos kampányától függetlenül – megmaradt a második Csehszlovák Köztársaság részének jogilag és a gyakorlatban egyaránt. „A külső megnyilvánulások gyakran komikus operára emlékeztettek – írja a huszti állapotokról Winch 1939 januárjában. – Idővel annyira komikusak voltak, hogy egy idegen bolygóról Husztra érkező vendég számára groteszk színháznak tűnt.”
Winch jó elméleti felkészültséget mutat a Podkarpatszka Rusz történelmi fejlődésében és etnopolitikai problémáiban való tájékozottság terén. „1919-ig a vidék Magyarország alkotórésze volt; a háború után Európa térképét átrajzolták, és e vidék Csehszlovákia részévé vált … A háború idején (1914–1918) (leginkább a háború végén az ún. Hucul Köztársaság – I.P.) a vidék az ukrán mozgalmak központja volt, de ez nem jelenti azt, hogy a félmilliós lakosság mind hitt volna az ukrán eszmében, vagy ukránnak érezte volna magát … A helyieknek a magyarok magyarázták el, hogy ők nem oroszok, nem ukránok, hanem ruszinok, vagyis őslakos szlávok, akik saját, eredeti szláv nyelvükön beszélnek…
A cseh uralom alatt a hatalom eleinte toleránsan viszonyult mindkét irányzathoz, az „oroszhoz” (ruszinhoz – I.P.) és az ukránhoz is, később azonban külpolitikai okokból (feszültebbé váltak a Lengyelországgal való kapcsolatok – I.P.) elkezdték az ukrán irányvonalat támogatni; ugyanakkor az ukrán eszme rövidesen politikai problémává vált, ami területi változásokkal fenyegetett”. Ezért Winch értelmetlennek tartotta Prága azon politikáját, amelynek alapján emigráns ukránokat munkahelyekre, iskolákba és más nevelő intézményekbe neveztek ki aktív „nemzeti tevékenységükből” kifolyólag. A csehszlovák hatalom, véleménye szerint, ezt elég későn értette meg, és fordult az „orosz” irányzat felé. 1938 utolsó öt hónapjában a német–ukrán agitáció különböző módszereket használt fel, hogy a lakosságot arra kényszerítse, felejtsék el a „ruszin”-t mint fogalmat, és fogadják el az ukrán önazonosságot. A helyi paraszt, jegyzi meg Winch, meghatódott a személye iránti nagymértékű figyelemtől, és mindebből annyit értettek meg, ami egy egyszerű falusi ésszel felfogható volt, miszerint ő helybéli („tutesnyij”) ruszin, akinek hovatartozása nem terjed túl a vidék határain.
Teljesen másként látják ezt azok az ukrán történészek, akik kommentálják Winch szövegét. A saját érveik „alátámasztásáért” egészen a kora középkorig mennek vissza. Nézetük szerint Pidkarpatszka Rusz a kora középkorban a mesés „Vörös” vagy „Nyugati” „Rusz-Ukrajnához” tartozott, melynek lakói a szláv duleb törzs tagjai voltak. A valóságban ilyen képződmény sohasem létezett, az csak a 19. századi galíciai–ukrán romantika képviselőinek fejében alakult, a mai Kárpátalja területén lakó szláv törzsek a fehér horvátok voltak, amely tény Bíborbanszületett Konstantin (905–959) De administrando imperii című könyvéből ismert. A magyar I. István király uralkodása idején a Tisza mellékén létrehozott ún. Ruszka Markában (marchia Ruthenorum), melyet Imre trónörökös herceg irányított dux Ruizorum titulussal, a nevezett történészek „ukrán gyökereket” látnak. Számukra nem probléma, hogy „Ukrajna, „ukrán” mint fogalom csak a 17. századtól létezik.
Winch ukrán kritikusai beismerik, hogy a mai Kárpátalja területét a 10. században „fokozatosan gyarmatosítják a magyarok, egyidejűleg időről időre a magyar királyok egyes területeket az orosz fejedelmeknek ajándékoznak”, ami úgy hangzik, mint egy vicc. Példaként IV. Béla király Máramarostól Sárosig (Kelet-Szlovákia) elterülő „adományá”-ra utalnak, amit 1243-ban vejének, Rosztiszláv Mihajlovics galíciai fejedelemnek adományozott. Magyarország történetében semmi hasonlóról nem tudni, a példa éppen ellentmond IV. Béla király tevékenységének, aki azután, hogy a mongol tatárok elhagyták Magyarországot, elkezdte az ország megújítását, nyugatról telepített az elpusztult területekre, többek között a mai Kárpátaljára telepeseket. Védelmi rendszert építtetett (huszti, királyházai, szőlősi, munkácsi, ungvári, nevickei várak) a tatár betörés ellen ezen a területen, amit állítólag a galíciai fejedelemnek ajándékozott. Az említett történészek úgy tartják, hogy az olvasók nem tájékozottak a középkori birtokviszonyokban. Rosztiszlav fejedelem valóban kapott birtokot (csak a munkácsi domínium egy részét, nem pedig a megnevezett hatalmas területeket) ideiglenes használati joggal. Ugyanez vonatkozik a litván-podóliai fejedelemnek, Korjatovics Tódornak a Luxemburgi Zsigmond császár és király által engedélyezett ideiglenes vezetésére a munkácsi és a makoviczai birtokok felett 1393–1414 között.
Kárpátalja története döntő időszakának tartják az ukrán történészek az 1914–1918-as háborút. Szavaikból az szűrődik ki, hogy a galíciai ukránok együtt harcoltak a kárpátaljai ruszinokkal az osztrák hadseregben, és ukrán szellemben nevelték őket. Ez egy másik csúsztatás. A katonai alakulatok az Osztrák–Magyar Monarchiában területi alapon szerveződtek a két államrendszerben, ezért a galíciai újoncok az osztrák hadseregben szolgáltak, a kárpátaljaiak pedig a magyar katonaságnál, úgyhogy a kárpátaljai ruszinok nem nevelődhettek galíciai „narodoveceknek.” Ez volt a sorsa a nagyapámnak is, akit a magyar hadseregbe hívtak be 1914 augusztusában, orosz golyó által halt meg a galíciai fronton Przemyśl várának védőjeként. A ruszin hadkötelesek a magyar katonaságnál szolgáltak együtt a magyarokkal, mivel a magyar nyelv nem jelentett számukra akadályt. Ezt nem mondhatjuk el a galíciai hadkötelesekről, akik egy külön osztrák alakulatban szolgáltak „szicslövészek”-ként, mivel a német nyelvtudás hiánya miatt nekik nehéz lett volna a német nyelvű katonákkal együtt szolgálni.
Térjünk vissza Michael Winch könyvének szövegéhez! A tapasztalt újságíró gyorsan megértette a huszti politikai atmoszférát, az egyetlen politikai párt, az UNO és a Karpatszka Szics katonai csoport arculatát. A Karpatszka Szics-et e tekintélyuralmi párt felfegyverzett csoportjának tekintette, amit a német SA mintájára hoztak létre.
Tagjainak fanatikus jellemét, Winch szavai szerint, a galíciából származó emigránsok határozták meg. „A szics szakasza úgy nézett ki a kormányépület előtt, mint egy banditákból álló tömeg – rosszul öltözöttek, piszkosak voltak, a legalsóbb néprétegek közül verbuválódtak.” Az ukrainofil (nacionalista – I.P.) mozgalomnak Kárpát-Ukrajnában – Winch szavai szerint – nem volt semmilyen konstruktív politikai programja. „Az ukrán vezetők önzése és hencegése meghiúsította a tárgyalási lehetőségeiket.” Winch meglátogatta a Rahó melletti Dumen nevű koncentrációs tábort, és megállapította, hogy annak berendezése a német mintájú tekintélyuralom létének a bizonyítéka Kárpát-Ukrajnában. E meghatározás ellen határozottan tiltakoznak az ukrán történészek.
Színesen írja le Winch azt a nemzetiségek iránti intoleráns légkört, amit az ukránok terjesztettek Kárpát-Ukrajnában. Az ukrán szervek – szavai szerint – gyűlöletet gerjesztettek a más nemzetiségek képviselői, különösen a csehek ellen. Ebben Winch – jogosan – az ukránok hálátlanságát látta. Egyik oldalról az ukrán emigránsok beismerték, hogy a csehszlovák hatalom teremtette meg számukra a lehetőségek szerinti legjobb körülményeket, jól fizetett munkát biztosított nekik, anyagilag támogatott egész sor ukrán középiskolát és felsőoktatási intézményt. Mint ahogy az ukrán emigráció egyik vezetője, Bircsak V. elismerte, többen közülük jelentős vagyonra tettek szert, sokan „fényűző villákat építettek, mások szőlőültetvényeket vásároltak!” Winch ezzel szemben a következő lózungokkal találkozott: „El innen a csehekkel mindenáron”! „Az ilyesfajta lózung – írta Winch – irracionálisnak, gyerekesnek tűnt. Kárpát-Ukrajnának a saját léte érdekében szüksége volt cseh pénzre, még autonóm területi minőségében is. A cseh hadsereg nélkül lehetetlen volt védekeznie a Magyarország és Lengyelország közötti közös határ kialakításával szemben. Az ukránok célozgattak arra, hogy van más „barátjuk,” egyértelmű, hogy ezeknek a németeknek kellett lenniük. Ugyanakkor az ő oldalukról nem látszott sem pénzügyi, sem egyéb támogatás. Ezt hangosan kimondani egyet jelentett volna azzal, mint kellemetlen helyzetbe kerülni. Nekünk nem maradt más csak hallgatni…”
Winch jelezte az antiszemitizmus terjedését a vidéken, amit cáfolnak az ukrán kommentátorok. Az antiszemitizmus agresszív formájának kezdeményezői, a pogromok elkövetői galíciai emigránsok voltak. Szégyenletes jelenetnek volt tanúja Winch Jaszinya községben. „Hucul ifjak egy csoportja megtámadta a zsidó kézműves szakiskola tanulóit, bottal ütötték, fenyegették őket, hogy mindenkit megkéselnek, és szalonnaevésre kényszerítették őket, ami a hívő zsidónak elfogadhatatlan. Ez valódi pokol volt. Ahogy végeztek a zsidó fiúkkal, a felhevült ifjak megtámadtak egy cseh tanítót, és ütötték, ahol csak érték.” A kormánybiztosok a zsidó felekezeteket különböző „önkéntes adományokra” kötelezték, amelyek olykor hatalmas összegeket tettek ki.
1939. február 12-én választásokat tartottak a helyi parlamentbe, a „szojmba.” A voksolás közel sem volt még szabad, írja Winch. Ennek az eseménynek semmi értelme sem volt. A választónak joga volt megválasztani a hatalmat, de nem választás alapján, mivel csupán egyetlen párt és egy szavazólap létezett. Winch groteszk komédiaként jellemezte a szavazást.
Kárpát-Ukrajna rövid története a végéhez közeledett. „Huszt néhány nappal a magyarok bejövetele előtt – írta Winch – őrültek házához hasonlított, ahol a betegeket szabadon engedték. A kósza hírek alaptalan, semmivel sem bizonyított szóbeszédekkel töltődtek meg. Mindenki potenciális ellenséget látott a másikban. A város el volt szakítva a külvilágtól, a távírókapcsolat külföldre be volt tiltva, nem dolgozott a belső összeköttetés sem…” Tetőpontra hágott a csehellenes kampány, a Nova Szvoboda hivatalos lap nyíltan fegyverbe szólított. Winch március 14-én a csehszlovák katonaság és a puccsista szicsesek kereszttüzébe került. A szicsesek puccsának nem volt értelme, Szlovákia Hitler nyomására kikiáltotta függetlenségét, Kárpát-Ukrajna légüres térbe került. „Körülbelül este fél hétkor a kormányépülethez mentünk, hogy meghallgassuk a független Kárpát-Ukrajna kikiáltását. Sűrűn hullt a hó. A téren kb. 700 ember gyűlt össze.
Ez volt a történelem legkülönösebb függetlenségi kikiáltása. Volosin Ágoston a balkonról kihirdette a független Kárpát-Ukrajnát, de a kormány jelenlévő tagjai részéről nem hangzott el egy dal sem, egy hazafias jelszó sem a Köztársaság javára. Az emberek komoran hagyták el a teret … Az utolsó 24 órát mi három államban éltük meg. A Csehszlovák Köztársaságban ébredtünk fel. Estig Kárpát-Ukrajna szabad ország volt. A következő nap megérkeztek a magyar katonák.
M. Winch könyvének szövege az Ukrán Nacionalista Szervezet (OUN) egyik vezetőjének cinikus kijelentésével fejeződik be, akivel az angol újságíró Pozsonyban találkozott: „Kárpát-Ukrajna számunkra soha semmilyen jelentőséggel nem bírt. Csupán eszköz volt a cél eléréséhez. A mi célunk Nagy Ukrajna eszménye volt és maradt.

Ivan Pop (Csehország)

prozak.info/Kárpátalja.ma