Mit véd Olekszandr Havros?

Európa trójai lova és Oroszország címmel közölt újabb Magyarországgal foglalkozó írást a zakarpattya.net.ua annak az Olekszandr Havros ungvári újságírónak a tollából, aki az utóbbi időben mondhatni rendszeresen publikál bíráló hangvételű fogalmazványokat rólunk, magyarokról. Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük a cikket.

„Petőfi Sándor című dokumentumregényében Illyés Gyula, az ismert XX. századi magyar író nemegyszer teszi fel kétségbeesetten a kérdést, miért fordultak szembe a nemzetiségi kisebbségek a magyarokkal, amikor azok 1848–49-ben harcba szálltak az osztrák monarchiával. Fegyvert fogtak a románok, a szerbek, a horvátok, a szlovákok… Illyés Gyula nem mélyed el a nemzetiségi kisebbségek kérdésében, csupán a »pánszláv fanatikusokról« tesz említést néhányszor futólag. Eközben Magyarország minden akkori és jelenlegi problémája éppen ebben gyökerezik. Mert a magyarok csak a saját jogaikra vannak tekintettel, semmi egyéb nem érdekli őket. A mindenféle szlovákok, románok, szerbek mindig csak a magyar látómezőn kívül léteznek.

Éppen ezért az 1848. évi magyar forradalom, amely látszólag minden polgár számára szabadságjogokat hozott, új igát jelentett a többi nép számára, akik az akkori Magyarország lakosságának felét alkották. Olekszandr Duhnovics, a kárpátaljai ébresztő éppen ezért tartotta élete legboldogabb napjának, amikor meglátta az orosz kozákokat, akik 1849-ben Eperjesen keresztül haladtak át vérbe fojtani a magyar forradalmat. A tiszteletreméltó görögkatolikus lelkész majdhogynem táncra perdült a lovas katonák paripái között. Íme, ilyenek voltak azoknak a népeknek a valódi érzései, akiknek magyar fennhatóság alatt adatott élniük.

Ezért szakadt Magyarország az Osztrák-Magyar Monarchia első világháborús veresége után nemzetiségi darabokra, melyek közül egy se szeretett volna Budapesttel maradni. A háborúk közötti húsz évben a magyarok »Nagy-Magyarország« helyreállítását remélték. Hitler, akinek Magyarország a szövetségese volt, részben megadta nekik erre a lehetőséget. De a magyar politikusok megint rossz lóra tettek, a Harmadik Birodalom összeomlott, s ezzel együtt elvesztek a »régi-új« területek is. Magyarország ismét »csonkává« lett.

Úgy tűnhetett, a történelem csodás leckét adott abból, hogy fegyverrel és nyomásgyakorlással nem lehet területet »gyarapítani«. Ezt mindenki megértette Európában és lemondott a határrevíziós politikáról. Mindenki, kivéve a magyarokat. Az utóbbi időben ott egyre gyakrabban hallatszanak az 1918 előtti »Nagy-Magyarország« helyreállítását emlegető hangok. A revizionista nézetek hirdetőjeként a jobboldali radikális Jobbik párt lép fel.

És bár Magyarországon a jobbközép Fidesz párt van hatalmon, élén Orbán Viktor miniszterelnökkel, az elemzők láthatatlan kapcsolatot emlegetnek a hatalompárt és a jobboldali ellenzék között. A helyzet hasonlít az oroszországira, ahol a soviniszta Zsirinoszkij fogalmazza meg Putyinnak azokat a gondolatait, amelyeket az nem mondhat ki fennhangon. Ilyesmi tapasztalható itt is: az van a Fidesz eszén, ami a Jobbik nyelvén.

S ha a Jobbik mindenfelé a Trianon előtti Magyarország térképét propagálja, beleértve a jelenlegi Románia, Szerbia, Szlovákia és Ukrajna földjeit, biztosak lehetünk benne, hogy nem egyedül ők gondolkodnak így. Szerencsére ma már itt van az Európai Unió, ezért abszurdum egy fegyveres konfliktus azon belül. Vagyis Románia, Szlovákia és Szerbia (amely nemsokára az EU teljes jogú tagjává válik) megengedhetik magukat, hogy ne reagáljanak különösebben idegesen a magyar radikálisokra. A harcias szólamoknál tovább aligha jut az ügy.

Csakhogy itt most az oroszországi agresszió áldozatává vált Ukrajna, amely valójában a legcsekélyebb lélekszámú magyar kisebbséggel rendelkezik Magyarország többi szomszédjához viszonyítva. (Romániában közel másfél millió a magyar, Szlovákiában félmillió, Szerbiában 300 ezer, Ukrajnában 150 ezer.)

Világos, hogy az EU Kijevet támogató egyértelmű álláspontja nem hagy nagy mozgásteret Budapestnek a cselekvésre. A Jobbik képviselői azonban már bejelentették, hogy támogatják a Krím annexióját, a párt európai parlamenti képviselője pedig Magyarország igényét hangoztatja Kárpátaljára.

Ha tudná, miként fogadják ezt a kárpátaljaiak, akik között mindössze 12,5 százaléknyi a magyar, természetesen nagyon csalódott lenne. Mert minden ilyen nyilatkozat csak tovább növeli vidékünk lakóinak vonakodását Magyarországgal szemben. Ungvár, Munkács, Nagyszőlős már rég nem magyarok sem szellemiségükben, sem a lakosság többségét tekintve. A legutóbbi népszámlálás alapján még Beregszászban is 50 százaléknál kevesebb magyar él.

Magyarország sehogyan sem tud szabadulni a múlt fogságából. Előre szeretne haladni, de hátrafelé, az első világháború előtti világra szegezett tekintettel. (Még csak fel sem teszi a kérdést, vajon milyen volt a románok, szerbek, szlovákok, ukránok élete azokban az időkben, s miért gyűlölték annyira a Magyar Királyságot, hogy megszöktek az első adódó alkalommal.)

Illyés Gyula végül meg sem kísérelte tisztázni a maga számára ezt a nyilvánvaló kérdést, bár nagyszerűen feltárta Petőfi életrajzát. (Mellesleg származását tekintve Petőfi-Petrovics félig szlovák, félig szerb.) A kutatót, mint igazi magyart nem érdekli más népek sorsa. És éppen ebben rejtőzik az a hírhedt gereblye, amelyre Budapest újra és újra rálép, minden alkalommal újabb dudort szerezve a homlokára.

A jövő Európájában nem lesznek határok és a magyarok egy családnak érezhetik magukat. Már ha nem szítanak ellenségeskedést és vetnek szemet a máséra.

Az európai kontinensen ezen kívül csak még egy olyan nemzet létezik, amely ugyanígy a múltnak él. Ez Oroszország, amely sehogyan sem tud megszabadulni a birodalmi ösztönöktől, ami nem csupán az egész jelenkori világot teszi boldogtalanná, de magát az orosz népet is, amely a legnagyobb kincsekkel rendelkezve majdhogynem mindenkinél rosszabbul él. Nem csoda, hogy manapság egy sajátságos reneszánsz tanúi lehetünk Budapest és Moszkva között, Magyarországot pedig már „trójai lónak” nevezik Európában.

Nos, a múltba vetett közös pillantás csodás. De vajon célravezető-e? Vagy minden úgy végződik, mint mindig, a következő fájdalmas zuhanással a szakadékba, mint az már nemegyszer előfordult Magyarország és Oroszország történetében?

Rendkívül sokatmondóak ebben a vonatkozásban az 1848–1849-es magyar forradalom tanúságai, melyet éppen az Orosz Birodalom fojtott el.”

Az első benyomásom e sorokat olvasva – amit nyilván a szerző korábbi írásai is befolyásolnak –, hogy Olekszandr Havros gyűlöli a magyarokat. Magyarországot és Oroszországot valamiféle közös táborba sorolni Ukrajna vonatkozásában ugyanis semmilyen logika mentén nem lehet; csak akkor sikerülhet ez a mutatvány, ha a józan észt és a tényeket az érzelmeknek rendelik alá.

A szerzőnek különösen az a megállapítása fáj, mely szerint Magyarország semmit nem tanult volna a történelemből. Különösen azért ütnek szíven ezek a szavak, hiszen Havros Illyés Gyulát emlegeti, azt az embert, aki nagyon sokat tett azért, hogy Magyarország szellemileg magához térjen Trianon után, s akinek rengeteget köszönhetnek azok is, akik a Rákosi- és a Kádár-korszak fél évszázada alatt őrizték a nemzettudatot, majd a kommunizmus bukása után nekiláttak a magyarság feltámasztásának.

Igaz, Illyésnél valóban nem a „nemzetiségi kérdés” állt a középpontban, de az vesse rá az első követ, aki nem a maga háza táján kezdené a rendcsinálást, miután úgy elbántak a népével, mint a magyarokkal az első, majd a második világháború után. Sőt, ha jobban belegondolunk, nem is igen kínálkozik egyéb mód az újrakezdésre, mint az alapos önvizsgálat. Utólag, az elmúlt évtizedek történéseit látva, ajánlhatnánk a hasonlóan mély és őszinte önvizsgálatot mindazoknak, akik a magyarokkal közös múlt egyetlen örökségének a már-már beteges makacssággal ápolt gyűlöletüket és gyanakvásukat tekintik.

Nincs értelme visszasírni a monarchiát, s értelmetlen volna tagadni, hogy követett el hibákat Magyarország a „nemzetiségi kérdés” kezelését illetően a múltban, de látnunk kell, hogy mit kaptak a közös birodalomért cserébe a Havros által is emlegetett szláv népek az akkori Európától: Csehszlovákiát és Jugoszláviát. Mindkét előzmények nélküli torzszülött állam egyetlen rendeltetése az volt, hogy a kisantant tagjaként Magyarország ellensúlyát képezze a régióban.

De vajon elég ennyi – a közös ellenségkép – nemzet- vagy államszervező eszmének? A történelem azt bizonyítja, hogy nem: a csehek és a szlovákok komikusan, de legalább békében, míg a balkáni szláv népek véres polgárháborúban léptek saját nemzetállamaik építésének rögös útjára a múlt század végén. Amint lazult az őket egyben tartó világpolitikai kényszer, valamennyiüket hatalmába kerítette az a Havros által a magyarokban annyira kifogásolt „önzés”, amely minden magára valamit is adó nemzettel azt mondatja, hogy előbb önmagát kell meghatároznia, mielőtt rendezné viszonyát a környező világgal.

A kérdés végső soron mindig az, hogy mi végre létezik egy nemzet, mit kíván megóvni, gyarapítani, továbbörökíteni, s miként. A válasz gyakorta nem esik egybe az aktuális országhatárokkal, erőviszonyokkal és az uralkodó eszmerendszerekkel, de ez nem az adott nemzet hibája, hanem adottság, amelyen nehéz változtatni, amellyel jobb híján meg lehet próbálni együtt élni. Például az ukrán nacionalista szervezetek ugyanúgy Hitlertől remélték az ukrán földek egyesítését annak idején, mint Magyarország a magáéit, vagyis e tekintetben különösebben nincs mit egymás szemére vetnünk.

Ami a jelent illeti, a magyarok igenis tanultak a múltból és legutóbb a határok feletti nemzetegyesítést „találták ki” mindannak a megóvására, amit a magyar nemzet jelent itt, a Kárpát-medencében és a jelen Európájában. Viszont Olekszandr Havros még most, a XXI. század hajnalán is azzal van elfoglalva, hogy Ukrajna határait lesse és féltse az állítólagos külső ellenségektől, miközben cseppet sem törődik azzal, hogy mi van belül, mit kerítenek körbe azok a bizonyos határok, mi az, amit idebenn óvni érdemes és kell – lásd például a nemzetiségeket –, mi az, ami az ukránságot igazi államalkotó nemzetté teszi.

Bár fizikailag az orosz fegyverek szakították el Ukrajnától a Krím félszigetet, s okoznak polgárháborús helyzetet az ország délkeleti részén, látni kell, hogy az ukránoknak sem sikerült megoldaniuk azt a bizonyos „nemzetiségi kérdést” a saját kisebbségeik vonatkozásában. Ma már egyértelmű, hogy ez legalább annyira lényeges okozójává vált az országot sújtó válságnak, mint az ukrajnai politikai elitek harca a hatalomért és a javakért, vagy Oroszország birodalmi politikája.