Szibérián át az alpolgármesteri székig – Beszélgetés vitéz Kövér György kárpátaljai magyar érdekvédővel
Kövér György politikus, aero-geodéta, publicista, Ungvár egykori alpolgármestere, a KMKSZ alapító tagja, ungvári alapszervezetének egykori elnöke. Annak idején nagy szerepe volt abban, hogy a megyeszékhely számos utcája visszakapta az eredeti magyar nevét és hogy a város főterén felállították Petőfi Sándor szobrát.
Ön Magyarországon született, életének jelentős részét mégis a Szovjetunióban élte le.
1940. március 28-án születtem Újpesten. Édesapám, Kövér Jenő diplomás vasútépítő mérnök, erdélyi református nemesi családból származik. A háború idején vezényelték Kárpátaljára, ahová a családjával együtt érkezett. 1944 őszén az állomáson állt egy német lőszeres szerelvény. A szirénák bombatámadást jelezve felbúgtak, erre a derék német katonák elmenekültek. Édesapám, aki pont ekkor a soros ellenőrző körútján Csapon tartózkodott, felugrott a mozdonyra és kivezette a szerelvényt az állomásról. Mikor távolabbra menekült, egy repesz súlyosan megsebesítette. A kései segélynyújtás miatt, vérmérgezéssel szállították Ungvárra. Isten akaratából életben maradt, de mire felépült, a szovjetek lezárták a határt, így itt rekedtünk.
Miként sikerült túlélniük a Vörös Hadsereg és az NKVD atrocitásait?
Ungvárt az oroszok harc nélkül foglalták el. Miután a németek kivonultak, a szovjet csapatok bejöttek. Nagyon féltettük édesapát, hisz az NKVD is élénken érdeklődött, ki is fekszik az óvóhely elkülönített helyiségében. Kiderítették, hogy magas rangú műszaki, párton kívüli vezető. Úgy vélekedtek, hogy ha szükségesnek tartják, majd ráérnek ítélkezni felette miután felépül, ha pedig nem, a sors elvégzi helyettük a piszkos munkát. Végeredményben az mentett meg minket, hogy az édesapám helyettese, aki a cseh adminisztrációból maradt meg az állásában, szlováknak vallotta magát, és apánkat is mint szlovák származású magyart diktálta be.
Döntő szerepet játszott családunk életének további formálásában a szomszéd lakásba beköltözött ezredes. Egy orosz arisztokrata volt, a cári Oroszország volt tisztje, aki mint orosz patrióta, felajánlotta szolgálatát a szovjet vezetésnek. Azok el is fogadták, sőt a rangját is megtarthatta, mert belátták, szükségük van magas képzettségű mérnökökre, ezért az ideológiai nézetkülönbségekkel is megbékültek. Bár az ilyeneket szigorúbban figyelték. Amikor a hosszú kómából édesapánk magához tért, kapcsolatba lépett vele. A szüleimhez hasonlóan ő is tökéletesen beszélt németül. A szovjet államvasút kárpátaljai részlegének főparancsnokaként apámat megtartotta főmérnöki állásában. De rövid idő után felszólították apámat, hogy lépjen be a pártba, vagy kezdetnek legalább írásban kötelezze el magát az új hatalomnak. Ezt határozottan elutasította, ezért menesztették a vasúttól, ráadásul kilakoltattak minket nagy vállalati lakásunkból. Édesapám ezután, egészen nyugdíjaztatásáig, a magas tudása és kiváló szervező tehetségének köszönhetően, nagy építővállalatoknál töltött be főmérnöki tisztséget.
Önéletrajzában írja: László nevű testvérével együtt kifogásolták, hogy a szovjethatalom a keresztnevüket szlávosította. Lett ennek valamilyen következménye?
Laci ikertestvérem 11 perccel előttem született. Azóta, még ha távol is kerülünk egymástól, egynek érezzük magunkat, szorosan összetartozunk, mindenben segítjük, támogatjuk a másikat. Ez már régen is így volt. A középiskolában, aki betöltötte a 14. életévet, felszólították, hogy lépjen be a Komszomolba. Az osztályunkban, néhány kivételtől eltekintve, senki nem írta meg a felvételi kérelmet. Végül az osztályfőnökünk, akit nagyon szerettünk és tiszteltünk, elhozta a tagkönyvecskéket, és mindegyikünk kezébe nyomta. Megígérte, ha elvesszük, sem nekünk, sem a szüleinknek nem esik bántódása. Nem is volt érdeke sem az iskolának, sem a Komszomol, illetve a párt vezetőségének, hogy az esetből ügyet csináljon. Jobbnak látták eltussolni. Az elutasítók élén az iskola legjobb tanulója, a testvérem állt.
A tizenhatodik életévüket betöltöttek kaptak egységes személyi igazolványt, azaz paszportot. 1956 nyarának elején, még az érettségi előtt hívattak minket, hogy ünnepélyes keretek közt vegyük át ezt az okmányt. A mi iratainkban a nemzetiségünket, mert volt ilyen rovat is, szlováknak írták. A nevünket meg szlávosították. Ezért nem vettük át. Közöltük, hogy ez nem a miénk, a felvételi kérelemben magyarnak írtuk be magunkat, szlovákul nem is beszélünk. Szót szó követett, végül édesapámat behívatták a KGB helyi irodájába, ahonnan visszatérve falfehér arccal elénk vetette a paszportokat. Közölte, hogy mégiscsak megkapjuk az érettségi bizonyítványt, de a vizsgákra alaposabban készüljünk fel, és csak bizottság előtt vizsgázzunk.
Eseményekben bővelkedő történelmi idők voltak azok. Talán sokan nem is tudják, hogy 1956 októberében és novemberében nemcsak Magyarországon és Erdélyben, de Kárpátalján is történtek forradalmi megmozdulások. Önök miként vettek részt ezekben?
1956 novemberében Lászlóval együtt kirakatokra ragasztgattuk Petőfi Nemzeti dal című versének első strófáit. Sajnos egyszer rajtakaptak, amikor falra festettük a nye trogájtye vengrov (ne bántsátok a magyarokat) feliratot. Így megbélyegzettekké váltunk. Kétévi „átnevelésünk” befejeztével Lacival együtt felvételiztem az Ungvári Állami Egyetem orvosi karára, pszichiáter akartam lenni. Azt mondtam, azért, mert annyi bolond van körülöttünk, hát legalább egy részüket majd meggyógyítom. Azzal a magyarázattal, hogy elég nekik egy lázongó, az ungvári egyetem kapuját bezárták előttem. Csak Laciból lett elismert, neves orvos. A sajtóban megjelent egy cikk Jura hocse do vuzu (Jura diplomát akar) címmel, ahol azt fejtegették, hogy a nemes értelmiségi családunkból elég, ha csak egyikünk lesz diplomás. A munkásosztálynak ugyanis szüksége van okos, értelmiségi származású, intelligens, tanulékony dolgozókra. A két év alatt magas fokon elsajátítottam a géplakatos és az univerzális hegesztő szakmákat. Ezért még két évre meghosszabbították az átnevelésemet.
Az erős ellenállás dacára Ön nem adta fel továbbtanulási szándékát.
Igen, mivel az ungvári egyetem nem kért belőlem, felvételiztem a Lembergi Műszaki Egyetem gépészmérnöki karára. Köszönhetően a gyártól kapott ajánlásnak, 1958-ban fel is vettek. Ekkor kezdett éledezni a szovjet diktatúra elleni ukrán nemzeti mozgalom. Ennek hatására én is kiléptem a Komszomolból. Természetes, hogy összehívtak egy gyűlést, ahol az egyetemről való kizárásunkat követelték. Többeket menesztettek, de mivel az első szemesztert kitűnő eredményekkel végeztem, engem nem zártak ki, csupán egy félévre felfüggesztettek, és egy építkezési vállalathoz – ahol a vezetőség és a dolgozók túlnyomó többsége orosz volt – vezényeltek ismételt „átnevelésre”. Az évfolyam második felét munkásként töltöttem. Az 1960-as tanév kezdetén jelentkeztem az egyetemen, de a dékán, Komarov professzor, kategorikusan kijelentette, hogy nem vesz vissza. A rektor felajánlotta, hogy válasszak bármilyen más szakot. A geodéziai kar aero-foto-geodézia tanszék vezetője, Makara professzor –aki Kanadából települt vissza, mellesleg magyar szimpatizáns, a későbbiekben menesztették is – vett magához, amiért a végsőkig hálás vagyok neki. E szakmának köszönhetően ingyen, magas fizetés ellenében, bejártam a Szovjetunió nagy részét, ugyanis a geodéta ritka szakma volt, az országban csak három egyetemen tanították, és a bérünk 40%-kal volt magasabb a többi szakmában dolgozókénál.
Az egyetemi évek után mikor került vissza Kárpátaljára?
Tanulmányaim befejezése után kivezényeltek az alma-atai aero-geodéziai tudományos kutatóintézetbe, ahol folytathattam az egyetemen elkezdett fotogrammetriai kísérleteimet. A beosztásom gyakori terepmunkát igényelt. Ennek köszönhetően bejártam, főként lóháton és repülővel, a szibériai tajga egy részét, megismertem az őshonos népeket, azok szokásait, nyelvjárásait. Megtanultam a különböző hajlamú és jellemű emberekkel bánni, ugyanis a kisegítő munkások egy részét a környékbeli büntetőtáborokból kellett kiválogatni. A zord Szaján-hegységben, a vad tajgában, az embert kemény megpróbáltatások elé állító éghajlati körülmények között elsajátítottam a túlélés fortélyait.
Egy idő után felfigyeltek a tudományos munkásságomra. Meghívást kaptam a Kirgiz Állami Műszaki Egyetemre tanárnak, ahol biztosították a kísérleteim folytatását és támogatását. Itt két év alatt sikeresen megírtam a disszertációmat, de nem védtem meg, mert a tanári beosztásom megtartása és a tudományos fokozat elnyerésének feltétele a pártba való belépésem volt, amit elutasítottam. Végeredményben nem ezért mondtam le a tudományos karrierről. Ráébredtem, hogy egy szűk tudományág tudósaként, csak orosz környezetben kamatoztathatom tudásomat. Éreztem, hogy az élő magyar nyelv, magyar környezet hiánya miatt elsorvadok. Miután hazatértem Ungvárra, a megyei földhivatal geodéziai osztály vezetőjeként dolgoztam.
De mégsem volt otthon sokáig maradása, rövidesen újra Szibéria felé vette az irányt. Mi volt ennek az oka?
Igen, 1984 elején, egy pályázat elnyerése következtében öt évre leszerződtem az Északi-sarkon túli Csukotkára, az aranymezők feltérképezésére. A kalandvágy, a romantika késztetett erre. Megtapasztalhattam a -52 fokos fagy hatását, ennek következményét sajnos a mai napig érzem. Ugyancsak alkalmam volt átérezni azt a felejthetetlen érzést, amit a sarki fény varázslatos látványa vált ki az emberből. Oda csak repülővel lehet eljutni. Lemberg–Moszkva–Magadan, tovább helyi járaton Magadan–Kepervejem (Bilibino városka reptere.) Ez Csukotka gyöngyszeme. Itt van a világ legészakibb atomerőműve, amely az aranymezők feltárásához és annak feldolgozásához biztosítja a szükséges energiát. Moszkvában a magadani járatra csak meghívólevéllel lehetett felszállni, mert ugye ez zárt zóna volt. A szibériai kiszállásaim alatt megismertem több kisebb-nagyobb várost. Nagy volt a csodálkozásom, hogy elvárásom ellenére Magadan teljesen elüt a tipikus orosz jellegzetességtől. Egy csinos, európaias település, ez a helyi Gulág-régió fővárosa. Ennek az a magyarázata, hogy a várost a politikai, illetve hadifoglyok tervezték és építették. Sok volt köztük a magasan képzett, művelt szakember. .
Aztán 1989-ben végleg hazatért Kárpátaljára, ahol éppen olyan erők gyülekeztek, szervezkedtek, amelyek később meghatározó tényezői lettek a régió életének. Ekkor már a magyarság, a magyar értelmiség is szervezkedett, bizakodva tekintett a jövőbe. Ön hogyan élte meg ezeket az éveket?
1989 elején végleg visszatértem Ungvárra, ahol bekapcsolódtam a szerveződő magyar mozgalomba. Ekkor, a peresztrojkának köszönhetően, kiharcoltam, hogy Jurij nevemet hivatalosan „visszahonosítsam” Györgyre. Igazolást is kértem, ami bizonyította, hogy a György Jenevics és a néhai Jurij Jevgenyevics ugyanaz a személy. Az ukrán nyelvű központi napilapban megjelentettem egy cikket, amelyben felsoroltam a helyi magyarságot ért sérelmeket, többek közt az eltitkolt és letagadott „málenykij robot”-ra való elhurcolásokat, amiért sok fenyegetést kaptam. A KGB is bekéretett magához. Ugyanakkor ez bizonyos mértékben bátorította az óvatoskodó magyarok egy részét, hozzájárult szerveződéseikhez.
Ön részt vett a KMKSZ megalapításában. Miként emlékszik vissza a kezdetekre?
Igen, részt vettem a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség létrehozásában, az ungvári szervezet alapító elnöke lettem. Ezen a poszton, a tilalom és fenyegetések ellenére, 1989 őszén Kárpátalján elsőként állíttattam emlékművet a sztálinizmus áldozatainak, ahol ezres tömeg jelent meg. Sikeres, erőteljes választási kampány következtében, a Szovjetunió első szabad választásán, a megyei és a városi tanácsban a magyar frakciónak meghatározó szerepe lett. Mint a helyi magyarok egyik vezető személyiségét, Ungvár alpolgármesterévé választottak, 1990 és 1994 között töltöttem be ezt a tisztséget. Ez idő alatt elértem, hogy harminc-egynéhány utca visszakapta magyar nevét, a város főtere Petőfi tér lett, egyik központi utcája Rákóczi nevét vette fel. Több magyar szobrot helyreállítottunk, emléktáblákat helyeztünk el. A nevemhez fűződik a magyar nyelven, magyar nemzeti zászlókkal való ünnepi nagygyűlések rendezésének engedélyezése és támogatása, a polgármesteri hivatalba magyar nyelvű kérelmek befogadása, a magyar konzulátus megnyitása, működésének zavartalan biztosítása. Mindez igazolni hivatott Ungvár és Kárpátalja magyar eredetét. Kezdeményezője és alapító tagja voltam a lembergi és a kijevi magyar szövetségeknek is.
Ebben a légkörben a KMKSZ alakuló gyűlésén nagy volt a lelkesedés. A felszólalásokban, de a folyósokon is gyakran hangzott el az igény, hogy végre visszaadjuk településeink tisztességes magyar nevét, a Gorkij, illetve Lenin szobrok helyett magyar és ruszin személyeknek állítsunk emlékműveket. Eldöntöttünk, hogy Ungváron kell kezdeni a munkát, méghozzá a központi téren, a már ledöntött Sztálin szobor helyén Petőfi Sándornak kell szobrot állítani. Az engedélyezést a megyei, még szovjet vezetéstől, a KMKSZ elnökének, Fodó Sándornak sikerült kicsikarnia. A vita tárgyát főként az képezte, milyen méretű legyen a szobor, és mekkora legyen a talapzat. Végül is Ferenczy Béni alkotását 1990. szeptember 29-én együtt avatta fel Göncz Árpád magyar államfő és Leonyid Kravcsuk, Szovjet-Ukrajna vezetője. Ezt követően a városi tanács döntése alapján – mint már korábban említettem – ezt a teret Petőfi térré kereszteltük át.
Alpolgármestersége alatt milyen összetételű volt a város vezetése? Tapasztalt bárminemű magyarellenességet?
A 1990. évi választások előtt a szovjetek egy sor progresszív, demokratikus változást vezettek be a választási törvénybe. Így a helyi tanácsok képviselőinek száma a lakosok számától függött, kb. 1000 lakos tartozott egy képviselőhöz. Ungvárt, 125 000 fős lakosságának megfelelően 125, nagyjából egyforma választókörzetre osztották fel. Mindegyikben több jelölt közül választhattak a szavazók, vagyis valódi választások voltak, nem csupán szavazás. A városi KMKSZ alakulásánál feltérképeztük a lehetőségeket, és azokban a körzetekben indítottunk jelölteket, ahol a legtöbb magyar élt. Két kört írt elő a törvény. Az lett képviselő, aki a körzetében 50%+1 fő szavazatot kapott. Az első körben mindössze valamivel több, mint harmincan jutottak be, többségük kommunista, de a megválasztottak közt voltak néhányan a mieink közül is. Bizakodásra adott okot, hogy rájuk nem csak magyarok szavaztak.
A második fordulóban már az lett megválasztva, aki a legtöbb szavazatot kapta. Aggodalmat a kommunisták sikere váltott ki. Ezért, nehogy többséget szerezzenek a tanácsban, „Pozíciónk” névvel alapítottunk egy választói klubot. Üléseinkre meghívtuk a megalakult nemzetiségi egyesületek vezetőit, aktivistákat. Ugyancsak felosztottuk a körzeteket, összeírtuk a számításba jöhető jelölteket, akiket megfelelőnek ítéltünk; megkerestük őket, és aki egyetértett a programunkkal, feleskettük és támogattuk a jelölését. Ezek mindegyike valamelyik klubtag kíséretében bekopogott körzete szinte mindegyik lakásába, ismertette elképzeléseinket az ott élőkkel. A magyarokat más nemzetiségűek kísérték, míg az ukrán/ruszin/orosz/zsidó jelölteket magyarok. Mindezek eredményeként végül is a tanácsba 55%-ban szovjetellenes erők kerültek be. Ezen belül a magyar frakció száma 47 főből állt, 27 magyar és 20 ruszin arányban. Azaz döntő szerepünk lett a város vezetésében.
A polgármester személye meghatározó volt. Az üléseinken öt jelölt közül, nagyon kemény átvilágítást, vizsgáztatást követően, a cseh származású, de inkább ruszin érzelmű egyetemi tanár, Landovszki Emil történész mellett döntöttünk, akinek a felesége –megjegyzem – magyar. A többi indulót lemondattuk a jelöltségről. Így a kommunisták jelöltje ellen, az előre megírt forgatókönyvünk szerinti alakuló gyűlésen nem nagy többséggel, de Landovszki lett a városunk életét nagymértékben befolyásoló első személy. Helyettesnek a képviselők közül javasoltak személyeket. Előzetes megegyezés nélkül, teljesen váratlanul, a magyar frakció szerénységemet állította elő. A három jelölt bemutatkozását követően, titkos szavazással, a 125-ből én 109 szavazatot kaptam. A végrehajtó bizottságba a polgármester javasolta a személyeket a nemzetiségi egyesületekkel egyeztetve. Tekintélyének és személyiségének köszönhetően a képviselők nagyobb vita nélkül fogadták el javaslatait. A bizottság tagjai mind magyar szimpatizánsok voltak, vagy legalábbis úgy tettek.
Már a kezdetektől igyekeztek jó kapcsolatokat kiépíteni Magyarországgal, megyei és városi önkormányzatokkal.
Így van. Testvérvárosi kapcsolatot létesítettünk több magyarországi várossal, de ezen túlmenve, egy-egy német, szlovák, lengyel és orosz várossal is. A velük való együttműködésünk fenntartása és fejlesztése kizárólag az én feladatom volt. Főleg a magyarországi képviselők látogattak minket rendszeresen, meghívtuk őket az üléseinkre, de hozzájuk is delegáltunk képviselőcsoportokat tapasztalatcsere céljából.
Hogyan emlékszik vissza az ukrán függetlenség körül kialakult eseményekre?
A Szovjetunió végnapjaiban az országban felütötte fejét a szélsőséges ukrán nacionalizmus. Galíciából százával jöttek Ungvárra harcias kedvű aktivisták, akik spontán nagygyűléseket szerveztek Ukrajna függetlensége mellett. A városi tanács, a megye erélyes támogatásával, operatívan betiltott minden tömeges gyülekezést a városban, mondván, ezek a rendezvények nagy károkat okoznak. A helyi rendőrség betartotta a határozatot, készséggel fellépett a nacionalista rendbontók ellen. A béke megőrzése érdekében a hágón felállítottak egy kordont, ahol a nacionalista provokátorokat szállító buszokat visszafordították. Rövidesen bekövetkezett az elkerülhetetlen, a birodalom szétesett. A városi tanács első döntései között szerepelt a vallásszabadság helyreállítása. Visszaadtuk a felekezeteknek az elkobzott, államosított vagyonukat, ingatlanjaikat. A kényszerből pravoszlávvá vált görög katolikusok visszatértek a saját vallásukhoz, és mindenáron birtokba kívánták venni a már törvényesen visszakapott szentélyüket. Ennek a pópák által felhergelt ortodox hívők agresszívan próbáltak ellenállni. A városháza előtt letáborozott ortodox hívek egy része éhségsztrájkba kezdett. Ennek következtében már a kívülállók is kegyetlenséggel vádoltak minket, sőt elhangoztak magyarellenes megnyilvánulások is. A sátrakat egy idő után felszedték ugyan, de a tömeg, amely túlnyomó többségében asszonyokból állt, követelte, hogy személyesen beszélhessenek velem, vonjam vissza a számukra kedvezőtlen tanácsi határozatot. Le is mentem közéjük, de az eleinte nyugodt párbeszéd hamar elmérgesedett, az asszonyok a fejük fölött vittek, hogy belefullasszanak az Ungba. A képviselők mentettek ki szorult helyzetemből. A rendőrségnek végül sikerült szétoszlatnia a tömeget, ennek ellenére délután betörtek a városháza épületébe, a tanácselnök hivatalába, nekirontottak, ütlegelték, lefogták, hogy kidobják az ablakon. Ekkor néhány rendőr és bátor képviselő elég brutálisan kiűzte a felbőszült tömeget.
Ön viseli a vitéz előnevet. A Vitézi Rendet még Horthy Miklós alapította 1920-ban, olyan egyének számára, akik hadi eseményekben, vagy más módon tettek kiemelkedő szolgálatot a magyar nemzetnek. Önből hogyan lett vitéz?
A „pofoszosok” közt – ahova Laci testvérem révén kerültem – többen egyúttal a Vitézi Rend tagjai is, akik bemutattak a rend vezérkarának. Megismerve elveimet, tevékenységemet, méltónak találtak, hogy e magasztos cím viselőjévé váljak. 2006. június 17-én Szegeden, az Alsóvárosi Ferences Templomban került sor a vitézzé avatásomra. Miután közelebbről megismertem a rend tisztikarát, a soros avatási ünnep után javasoltam, hogy célszerű kiterjeszteni a VR tevékenységét az elcsatolt részekre is.
Elérkeztünk a beszélgetésünk végére, melynek során egy kalandokban bővelkedő, tartalmas életpályát ismerhettem meg. A további munkához jó egészséget, és erőt kívánok! Köszönöm a közreműködést!
Lengyel János
Kárpátalja.ma