„Út Szolyvától Sztalinóig” – a tiszakeresztúri Fábián Gábor visszaemlékezése az elhurcolásról

1944. november 13-a és november 18-a közötti a 0036-os számú rendelet alapján a sztálini terror Kárpátalján tisztogatási akciót végzett.

A szovjet vezetés a kárpátaljai magyarságot a kollektív bűnösség elve alapján teljes egészében vétkesnek mondta ki, majd deportált és kényszermunkára küldött 24000 magyart. Több lágert megjárt túlélő naplójából, visszaemlékezéséből, lejegyzett emlékfoszlányaiból tudjuk, hogy valójában milyen szörnyű körülmények között hurcolták el és tartották a foglyokat. A Nagyszőlősi járás határán elterülő Tiszakeresztúrban a település legidősebb lakosa, az 1926-ban született, ma már 88 éves Fábián Gábor is könnyek között emlékezik vissza azokra a napokra, amelyeket elszenvedett a kárpátaljai elhurcolások során.
Az egy ideig a szolyvai gyűjtőtáborban raboskodó férfi nagy lelkierőt meghaladó megpróbáltatásokon ment keresztül Szamborban, ahol marhaszállító vagonokba zsúfolva szállították el a Szovjetunió egyik legismertebb lágerébe kényszermunkára, előbb a makijivkai, majd a sztalinói szénbányába. Elmondása alapján embertelen körülmények között tartották őket, melynek emléke mai napig üldözi. „Az idő telik, de én nem felejtek soha.” A hajdan 18 éves korában elhurcolt, ma már nyugdíjas férfi a sztálini lágerben elszenvedett traumáról úgy beszél, mintha tegnap történt volna:
„1944. november 17-ére virradóra kidobolta a kisbíró a faluban, hogy 18-ára virradóan jelentkezzünk a tiszaújlaki községháza udvarán. Itt azt mondták nekünk, hogy visznek minket háromnapos munkára, Munkácsra repülőteret csinálni. Közre fogtak minket a katonák, és lökdösni kezdtek bennünket, ekkor nagyon megijedtünk, mert nem tudtuk miért bánnak így velünk. Mire mindenki összegyűlt, megindítottak minket gyalogosan Beregszász irányába. Első este megálltunk Benében, ahol bezártak minket egy juhhodályba, ahol a bárányokat őrizték. Ránk zárták az ól ajtaját, nehogy elszökjünk. Itt tartottak minket szombat reggelig, amikor is újra útnak indultunk. Szombat reggel felé érkeztünk meg a Beregszászi gyűjtőhelyre, az akkori városházához. Az udvaron itt megaludtunk – ki hol tudott. Vasárnap reggel hajtottak minket Munkácsig, az akkori podheringi sörgyárig. Ott éjszakáztunk, étlen-szomjan voltunk egész nap. Onnan gyalogosan haladtunk esőben, fagyban a szolyvai gyűjtőtáborig.
Január 10-én, amikor is beértünk Szolyvára, a helyi katonák kaszárnyájába hajtottak minket, ahol gyűlést tartottak nekünk. Elmondta a lágerparancsnok a beszédében, hogy a hitleri Németország nem adja magát meg, ezért harcolnunk kell az Új Vörös Hadseregben ellenük. A háborúnak nincs vége. Szentül hittünk benne. Egy kérvényt írattak velünk, melyben a beleegyezésünket adtuk a turpisságba. Sokan nem is tudtuk, hogy ezzel a halálos ítéletünket írtuk alá. Reggel elindultunk Szolyváról, de az egyik barátom, Héder Endre észrevette, hogy bizony nem Ungvár irányába megyünk, hanem eltértünk balra, az ellenkező irányba. Az Uzsoki-hágó felé haladtunk, teljesen Poljanáig. Itt megaludtunk. Reggel, amikor kihajtottak minket az utcára, Nagyberezna felé irányítottak bennünket. Már akkor tudtuk, hogy becsapás az egész. Köpködtek minket, mint a kutyákkal, úgy bántak velünk. Éjszaka kiértünk a lengyel határra. Ott egy szétbombázott kaszárnyaudvarra hajtottak bennünket. A romos épületeknek még csak teteje sem volt. A nagy hóban egymás hegyén-hátán feküdtünk. Reggel indultunk innét Szamborig. Amikor megérkeztünk még ételt is kaptunk, egy kis répalevest,amely egy darab főtt répa volt egy kis vízben.”
Fábián Gábor elmesélte, hogy amikor még Szolyván voltak, az édesanyja sütött neki egy mákos gubát, amit elcserélt egy tiszti zubbonyra, így nem fázott annyira a menetelés közben.
„Majd Szamborban kérték tőlem az ottani katonák, de én semmiért nem adtam volna oda nekik. Egy kis szelet kenyérért cserébe még egy nadrágszíjat is kaptam. Nem is mertünk még csak enni sem, mert féltünk, hogy meghalunk. Reggelente fát mentünk vágni az erdőbe, azért, hogy a katonaszállásokat befűtsük. Adtak nekünk baltát, fűrészt, mindent, ami kellett. Dobsa Pista, na meg Gedus bácsi, akik nagy cigarettás emberek voltak, gyertyalevélből sodortak cigit, és szítták, ahogy bírták szegények. Tüzet raktunk, úgy melegedtünk mellette. A nagy munkába, na meg a menetelésbe leszakadt a csizmám talpa. A lábam már nagyon fájt, jajveszékeltem egész éjszakán keresztül. A barátom, Béla rám veszekedett, hogy menjek be a tábor orvosához. De mindhiába, amikor elkezdtem magyarul beszélni hozzá, kizavart ezekkel a szavakkal: »Eredj, Horthy Miklós majd beköti neked«. A táborban egy nagyon kedves orosz nővérke végül is bevitt egy terembe, ahol felfektetett egy asztalra. Levágta a lábamról a csizmát, majd betinktúrázta a lábujjaim között és átkötötte. A baj az volt, hogy nem volt mit felhúzzak a lábamra. »Tváj moment kamarad: két perc« – hangoztatta. A frontról behozott halottak lábbelijéből hozott be nekem egyet, és azt húzta rá a lábamra. Közben jött befelé a sok német hadifogoly is, nagy robaj volt a táborban. Ő mentett meg engem. Hirtelen nagy kiabálás volt az udvaron. A táborparancsnok olvasta felfelé a neveket, öt embernek kellett egy gruppát (csoport – a szerk.) csinálni. Így engedtek csak ki minket a kapun. Úgy gondoltuk, hogy ettől rosszabb már biztos nem lesz. Névsor nem volt, darabra vittek minket, mint a sertést a vágóhídra. Öt kilométert kellett gyalogolnunk a vagonokig, ahová betereltek minket, és leszegelték léccel az ajtókat. A vagon három napon keresztül ment megállás nélkül Zsitomir felé. A harmadik nap felfeszítették az ajtót, és betettek nekünk egy vider moslékot. Kézzel, na meg ki hogy tudott, úgy evett. Ahol ettünk, ott piszkoltunk. Napokig utaztunk, amikor is megálltunk egy állomáson. Magyar hangokat hallottunk. Elkezdtünk kifelé kiabálni, hogy »kik vagytok?«
A válaszuk: »temesvári székelyek, és a vasgyárban dolgozunk a napi kenyérért cserébe«.
Tovább Makijivka felé vettük a vonattal az irányt. Naponta ellenőrizték a vagonokat, hogy hány halott van benne. Itt két katona kivitt engem a vagonból, mivel nem tudtam járni a saját lábamon. Egy mezőn álltunk meg, ahol főztek nekünk ugorkalevest, itt lefürösztöttek és megberetváltak minket, mivel tetvesek, rihesek voltunk mind egy szálig. Elvittek minket Makijivkáig, ott volt a kihallgatás. Egy szlovák férfi hallgatott ki engem. Ezután újra bevagoníroztak engem, s kiabálták: »Dore domnule! – Nagyon fáj, Istenem«. Románul beszéltek benne. A következő megálló már az utolsó volt Sztalinóba – ma Donyecknek nevezik. Itt már viszonylag normálisan bántak velünk. Itt egy szobába tettek minket, 22-en voltunk. Egy Bukarestből jött orvossal ismerkedtem meg, aki magyarul beszélt. Ő gondozott, mivel jó viszonyba lettünk, nap mint nap beszélgettünk. Amikor menni kellett a bányába dolgozni, nem engedett engem. Sokszor történt, hogy naponta kellett halottakat pakolnunk szekerekre, és elvinni őket elásni messze a tábortól. Szörnyű érzés volt, még most is látom őket magam előtt. Október 6-ára, az aradi vértanúk napjára virradóan kezdődtek meg a hazaengedések. Amikor is a megyéket sorolták fel, s aki felemelte a kezét, azt hazaengedték. Én Ugocsa megye hallatán fel is nyújtottam ám a kezem, bár még mindig nem bíztam abban, hogy valaha látom a családom. Az aradi vértanúk napján volt, amikor is bevagoníroztak bennünket. Aki életben maradt és Ugocsa megyei volt, hazaengedték. Románián keresztül jöttünk haza bevagonírozva, majd gyalog Aknaszlatinától teljesen hazáig. Sok barátomnak már nem volt ereje velem hazajönni, odavesztek mind. A faluban egyedül én élek már csak, aki tudja mi is történt ott valójában. Itthon mindenki azt hitte, hogy meghaltam, mivel sorban minden falubelinek halálhírét hozták.”
A sztálini elhurcolásokat megszenvedett, mára már 88 éves Fábián Gábor egyedül éli mindennapjait. A legnagyobb gondot az jelenti neki, hogy éjszakánként nem tud aludni. Rádiót hallgat, reggelente már öt órakor fent van. Ezt azzal magyarázza: „a táborban így szoktam meg”. A legjobban a lába fáj, de még minden ház körüli munkát elvégez, amit csak lehet, senkitől nem fogad el segítséget. Szerinte azért van még mindig életben, habár már átesett egy szívműtéten is azóta, mert minden reggel és lefekvésnél megiszik egy bádog kecsketejet. Amikor teheti, biciklizik egyet a faluban, hogy a lábait megmozgassa egy kicsit.
„Szó, ami szó, soha nem felejtem el, ami velem történt, kijár nekem a tisztelet, azért, amit én megszenvedtem ott.”